Rémtörténeteket mesélnek félévszázaddal ezelőtti kiürítéséről az aligai, akarattyai és kenesei Balaton-partnak. A brutális pártállami akció lebonyolítását élénken el tudom képzelni, minthogy a kitelepítést Budapestről a szüleimmel 1951-ben magam is átéltem ifjúkoromban. Hajnali csöngetés (csengőfrász!), rendőrcsizmák, kitelepítési végzés átvétele, korlátozott motyó (három ágy, három szék, asztal, pár főzőedény, minimális személyes holmi), másnap hajnalban teherautó, a családi ház elhagyása, berendezéssel együtt, nehogy a beköltöző pártkorifeus üres házban legyen kénytelen tengetni életét. A szülői otthont természetesen később, az idők enyhültével, sem szüleimnek, sem nekem nem sikerült visszaszerezni, még 1990 után sem. Mert amit egyszer Magyarországon elkonfiskáltak – ez történelmi tapasztalat! – az nem kerül vissza soha többé jogos tulajdonba. Az illegitimitás nálunk betonba van ágyazva és nem rendszerfüggő.
Így lehetséges, hogy például a hírneves Hauer-cukrászdinasztia tagjának élethalál-harcot kell vívnia ősei tulajdonáért – vételár fejében! Így lehetséges, hogy az ötven évvel ezelőtti kenese-akarattyai “csata” két autóbuszon elhurcolt veszteseinek (tanárok, orvosok, köztisztviselők) egy életen át összeguberált vagyonkájáról, akárcsak odébb az aligai kifosztottakról: máig nem esik szó! Az első a másfél kilométeres Balaton-parttal, ősparkkal, vitorláskikötővel: kerítéssel elzárva most is mozdíthatatlan Honvéd-tulajdon. A másik pedig, Aliga, zárt pártüdülőből legalább a köznek megnyitott üdülőpark lett. Mindenkié, aki a belépőt megfizeti. Ez a fantasztikus komplexum, ha már az eredeti tulajdonosok máig hoppon maradtak, legalább a közösségé: az ötven hektáros őspark, három szálloda, huszonkét villa, két kilométernyi strand, kikötő, sporttelep, fedett uszoda szaunával, fitneszközpont, szabadtéri színpad. Az éttermen kívül borozók, sörözők, presszók, bárok, hal- és lángos-sütők, konferenciatermek. Mindez lerobbant állapotban, penetránsan szocreál igénytelenséggel működtetve, de legalább a miénk. Mármint a magyar népé. Az élvezheti, akinek gusztusa és pénztárcája van hozzá. Aliga egyedülálló kincs és kincsesbánya. Élni lehet itt, ki se kell lépni, mert minden megvan. Üdülőparadicsom. Csak ki kellene emelni a szocreálból. Némi tőke kell hozzá. Meg fantázia. Meg akarat. És sokkal kevesebb akarnokság! Mivelhogy most az egészségügy minisztere szemelte ki megint. Továbbképzőnek vagy mi a frásznak. Vagyis újra el akarják venni a közösségtől. Szűkíteni a kört. Az államosításra ráállamosítani! Mert a mi politikusainknak egyetlen új gondolatuk sincs. Szidják a bolsevizmust – miközben építik a neobolsevizmust. Egykor autóbuszokkal el lehetett hurcolni a tulajdonosokat. De a magyar népet nem lehet elhurcolni innét! Vagy naiv volnék? Én azt mondom: legyen a közösségé Aliga! Ők meg azt mondják: aligha! Egyébként ettem is. A halsütő, palacsintasütő sor vásárian népi, de jó. Az étterem igyekvő, de a svédasztalos reggeli nívója katasztrofális. A konyha pedig még vergődik a pártüdülő korszak rántottszelet-sertéspörkölt-csontleves szentháromsága és valamiféle európai konyha felé tett bátortalan próbálkozás között. De majd ez is menni fog. Hacsak nem az egészségügy dolgozóinak menzájaként kell ismét a régi generál ízeket előállítaniok. De én azt mondom, honfitársaim, ne engedjük újra elorozni Aligát! –
Környezet: paradicsomi Közérzet: akár jó is lehetne Árak: változóak
