Noha személyesen nem érintett a technológiai bizniszben, C. Joseph Iacobucci önmagát mégis az Új Gazidaság egyik nyerteseként tartja számon. Az Ohio állambeli Lakewoodban dolgozó 50 esztendős pénzügyi tanácsadónak meggyőződése, hogy ügyfeleinek manapság “annyi a pénzük, amennyinél már gondot okoz, melyik is a követendő üzleti stratégia”. Pedig ez nem is akkora probléma. Mint az egykor kórházi adminisztrátorként tevékenykedő Iacobucci elárulja, a piaci boom “minden ésszerű várakozást túlszárnyaló” magasságokba röpítette a bevételeit.
Hogy mi a helyzet az amerikai elnökválasztási kampánnyal? Akárcsak az Új Gazdaságban érdekelt szavazók többsége, Iacobucci is határozatlan. Klasszikus szavazatváltogató, aki “a pénzügyekben konzervatív, de a társadalmi kérdésekben toleráns” emberként jellemzi önmagát, így például megengedő álláspontra helyezkedik az abortusz vagy a fegyvertartás ellenőrzése ügyében. Annak idején Ronald Reaganre, majd Bill Clintonra voksolt. Eddig rendre a pénztárcájára hallgatva szavazott, most viszont úgy véli, “a legfontosabb kérdés az oktatás”. Ami a szociális jellegű kiadásokat illeti, azoknak Iacobucci szerint nagyobb hangsúlyt kellene kapniuk. “Hála a kirobbanó formában lévő gazdaságnak, olyan jelentősek az adóbevételek, hogy azok egy részét a jómódból kevésbé részesülő emberek megsegítésére kellene költenünk.”
Szóval Joe, ki lesz az elnök – a republikánus George W. Bush vagy a demokrata Al Gore? Iacobucci azt mondja, feszülten figyel majd a jelölő konvenciók és a tévéviták idején, azután pedig “arra szavazok, akit okosabbnak látok. Nem fontos, hogy mindenben egyetértsek vele.”
AZ ÚJ GAZDASÁG LÁZÁBAN. Mivel az egész amerikai társadalom az Új Gazdaság lázában ég, a politikusok – álljanak bármelyik oldalon – mindent elkövetnek, hogy alkalmazkodjanak ehhez a végtelen pragmatizmushoz. A nagy pártok egyre jelentősebb fazonigazításokat végeznek a programjukon, hogy képesek legyenek megszólítani a Digitális Korszak szereplőit, akiknek a többsége a gazdasági kérdésekben konzervatív, de szociálisan toleráns, külvárosokban élő szavazatváltogató. A Pew Research Center for the People & the Press adatai szerint ma az “új fellendülés” munkavállalói közül kerül ki az összes regisztrált választópolgár egyharmada – és arányuk rohamosan növekszik a szavazók körében.
Mi több, két tendencia – az Információs Korszak termelékenységi forradalma és az annak köszönhető rekordhosszúságú, kilenc esztendeje tartó fellendülés – együttese magát az elnökválasztási kampányt is átformálta. A szokványos lóverseny helyett a vetélkedés mindinkább az Új Gazdaság első választásának tűnik. Az adócsökkentések és a kulturális csatározások témája háttérbe szorult; helyettük az oktatás, az egészségügy és a high-tech boom lendületének megőrzése fölötti aggodalom ugrott az élre.
VAGYONOSODÁS. A vagyon a kapitalizmus kezdeti aranykora óta nem látott ütemben növekszik. Ennek hatására a választás lényegi kérdéseket érintő pártideológiák ütköztetése helyett puszta népszavazássá vált, amelynek tétje: mire költse a kormányzat azt a hatalmas összeget, amelynek révén akár az amerikai New Deal vagy a Great Society emlékét is elhomályosíthatja.
Csakhogy még mindig szakadék választja el Bush gazdasági ígéreteit, a “bushonómiát” a Gore-féle “Clinton-plusz” programtól. Bush esetében biztató, hogy előtérbe helyezi a társadalombiztosítás gyökeres átalakítását, amit a vállalkozói bevételek megnövelésével akar lehetővé tenni. Ám 1700 milliárd dollárnyi adócsökkentést kilátásba helyezve azt veszélyezteti, hogy semmivé foszlik a következő tíz évre prognosztizált többlet nagy része, s nem marad manőverezési lehetőség egy pénzügyi tévedés esetére.
Ami a jelenlegi alelnököt illeti, úgy tűnik, ő jórészt a helyes úton jár. Elsődlegesen az államadósság törlesztésére összpontosít, és ez összhangban van az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve Board elnökének, Alan Greenspannek a nézeteivel, miszerint az adósságcsökkentés a legjobb út a kamatlábak mérsékléséhez. Gore erőteljes kiállása az oktatás és az egészségügy mellett pedig egybecseng az Új Gazdaság-szavazók prioritásaival. A baj csak az, hogy Gore ezzel egy időben oldalsasszékat is csinál bázisa megnyugtatására. Mindenekelőtt előállt egy sor új szociális programmal, amelyek költségei könnyen kiszabadulhatnak az ellenőrzés alól. Mindebből nyilvánvaló, hogy a két jelölt egyike sem kínálja pontosan azt a programot, amelyet az Új Gazdaság szereplői látni szeretnének.
Ám hogy a dolgok még zavarba ejtőbbek legyenek, a két kampány hangszerelése megdöbbentően hasonló. Bush jelszava a piacorientált “Céltudatos fellendülés”, szemben Gore “Fellendülés és fejlődés” vezényszavával. Ez nem véletlen egybeesés: mindkét párt abban bízik, hogy olyan üzenetet tud megfogalmazni, amely választ ad az új társadalmi mozgásokra – némiképp felidézve a Theodore Roosevelt nevéhez kötődő “Progresszív politikát”.
Habár az összevetés talán túlzásnak hat, az ipari, illetve az információs korszak közötti hasonlóságok szembeszökőek. Akkoriban (akárcsak ma) az országot a termelékenység hirtelen változása, bevándorlási hullámok sora, valamint a jólét hatalmas és egyenlőtlenül eloszló növekedésének gondja gyötörte. Az eredmény: az 1901-1917-es évek reformjai, amelyek új munkásvédelmi intézkedésekkel, trösztellenes lépésekkel, az erőforrások védelmével és a közoktatás színvonalának emelését célzó erőfeszítésekkel korlátok közé szorították az ellenőrizetlen kapitalizmust.
“Bush és Gore egyaránt arra törekszenek, hogy Új Progresszívek legyenek” – véli Rich Galen, egy republikánus stratéga. Úgy gondolja, a fellendülés politikája – vagyis az Iacobuccihoz hasonló szavazók megnyerésére indított hadjárat – végül “arra készteti majd a pártokat, hogy még inkább a másikéval szinte megegyező megoldásokat kínáljanak arra, miként lehetne az Új Gazdaság áldásait a társadalom szélesebb rétegeire kiterjeszteni”.
KONVERGENCIA. Ám miközben a republikánusok és a demokraták óvatosan kezdik egyformára gyúrni a gondolataikat, ideológiai “kinövéseik” – a Pat Buchanan fémjelezte Reform Párt populista konzervatívjai és Ralph Nader Zöld Pártjának “másként gondolkodói” – arra tesznek kísérletet, hogy kisarkított alternatívát kínálva állítsák maguk mellé a választókat. Buchanan a Régi Jobboldalt gyűjti zászlaja alá az “Amerika mindenekelőtt” elvakult jelszavával. Nader a környezetvédőket, a globalizáció ellenzőit és a mai nagyvállalatokra jellemző gondolkodásmódot elutasító, idealista diákokat szeretné szövetségbe kovácsolni.
A 2000-es kampány másik alapvető jellemzője, hogy nyomtalanul eltűnt a Régi Gazdaságról szóló politikai párbeszéd. Megszűnt a munkahelyek biztonságának erősítését és az üzleti életet sújtó adók csökkentését szorgalmazó érvek ütköztetése. A fegyverbeszerzések kontra jóléti közkiadások hagyományos vitája szintén elhalkult. Ma már e két kiadási tétel nem zárja ki egymást.
“A jólét kevésbé anyagiassá és kevésbé ingerültté tette az embereket, egyben meghozta a kedvüket, hogy tegyenek valamit az ország javára” – állítja Stanley B. Greenberg közvélemény-kutató. A legújabb Business Week/Haris Poll felmérés adatai szerint (lásd külön) az amerikaiak 67 százaléka gondolja úgy, hogy a robosztusan növekvő gazdaság által megtermelt bevételekből több pénzt kellene a szegényeknek juttatni.
ÚJ VITATÉMÁK. Az új vitatémák között a következők szerepelnek: Hogyan kellene elosztani azt a többletet, amely a kongresszus költségvetési hivatala (CBO) előrejelzései szerint tízéves távlatban eléri a 2200 milliárd dollárt? Milyen szerepet játsszon a kormányzat akkor, amikor a lakosság “kevesebb Washingtont” akar és kevésbé törődik a nagy ügyekért síkra szálló politikákkal? Továbbá, miként lehetne segíteni a munkásokon, akiknek a bére az elmúlt évtized józan ésszel szinte felfoghatatlan fellendülése ellenére sem emelkedett?
Ahhoz, hogy felfogjuk, milyen hihetetlen “újgazdagság” köszöntött az országra, idézzük fel, hogy 1990-ben a szövetségi kormány bevételei 1 billió dollárra rúgtak. Az idén 2 billió szerepel a bevétel rovatban. És a hivatalos becslések szerint 2010-re a “zsákmány” elérheti a 3 billiót. Ez pedig azt jelenti, hogy a kincstár 2010-ben egyetlen esztendő alatt nagyobb bevétellel számol, mint amennyit az első, 1774-es Kontinentális Kongresszustól 1972-ig eltelt egész időszakban elkönyvelt.
“Akárcsak a XX. század beköszöntekor, valószínűleg ma is a történelem egy fordulópontján állunk. A közös nevező a rohamos technológiai átalakulás” – hangoztatja Ross K. Baker, a Rutgers University politológusa. Csakhogy míg az Ipari Korszakot nagy felfordulás előzte meg, a fellendülésről szóló mai vitákhoz nem a kizsákmányolt munkások helyzete fölött érzett parázsló elégedetlenség, s nem is a küszöbön álló forradalom puskaporszaga adja a hátteret.
Paul Beck, az ohiói állami egyetem politológusának meglátása szerint az Információs Korszak empátiájának egy másik következménye az, hogy újraéledt a reformátor eszménykép. “Theodore Roosevelt és Woodrow Wilson progresszív reformjait részben egalitáriánus szándékok vezették, amelyek célja az volt, hogy lenyesegessék az Aranykor gerjesztette nagy vagyonok vadhajtásait. Valami hasonlót fedezhetünk fel ma abban, amilyen érdekek a kampányfinanszírozás reformja mögött állnak” – hangsúlyozza Beck.
És a politikusok már látják is a digitális kézírást a falon. Mint Marshall Wittmann, a Heritage Foundation elemzője megállapítja: “Mindkét párt igyekszik kitalálni, mi a teendő a bőség idején. Bush és Gore járják az országot és azt ismételgetik: ťNemcsak kenyérrel él az emberŤ. Az Új Demokraták és az Új Republikánusok egymásra találásának vagyunk a tanúi.”
Bush és Gore egyaránt több olyan reformgondolatot is hangoztat, amelyek ellentmondanak pártjuk múltjának. Az egyik ilyen az oktatás megújítása. A republikánusok csatlakoztak a demokratákhoz a tekintetben, hogy az írás-, a matematika- és a természettudományi oktatás színvonalának az emelését, valamint a tanárok elszámoltathatóságát első számú hazai célkitűzésükké tették – mindez a szövetségi szerepvállalás erősítését jelenti egy döntően a tagállamok által dominált területen. Ennek a törekvésnek az a meggyőződés az alapja, hogy az Információs Korszakban legjobban az oktatás révén érhető el a bérek biztonsága. “Az oktatás nem pusztán szociális kérdés többé. Mára gazdasági kérdéssé vált” – véli Karlyn Bowman, az American Enterprise Institute demográfusa.
A két jelölt mindazonáltal különbözőképpen közelít a reformokhoz. Bush nagyobb szabadságot adna az államoknak és helyi iskolai körzeteknek a kísérletezgetésre – viszont bevezetné a szövetségi követelményrendszert. Azokban a körzetekben, ahol nem sikerül jelentősen javítani a szegény gyerekek teszteredményein, Bush radikális lépést tervez – az alacsony jövedelmű családok esetében lehetővé tenné a szülőknek, hogy gyerekeiket a közpénzeket felhasználva magán- vagy egyházi iskolába írassák át. Bush egyúttal adócsökkentéseket is szorgalmaz, hogy így segítse a szülőket gyermekük egyetemi tanulmányainak vagy magánoktatásának a finanszírozásában.
Gore ezzel szemben előnyben részesíti azt a nagyszabású elképzelést, amelynek keretében 115 milliárd dollárt juttatnának az oktatásra, de kizárólag az állami iskolák megerősítésére. Fokozná az iskolaépítés ütemét, több tanárt alkalmazna, csökkentené az osztálylétszámokat, és bővítené a komputerizált oktatási lehetőségeket. Az utalványos tervekkel ellentétben Gore inkább a magánkézben lévő különiskolákkal kísérletezne, és a szülőknek az állami iskolák közötti választásban adna nagyobb szabadságot. Egyúttal finanszírozna egy általános iskolai előkészítő programot, illetve az adórendszerbe beépített nagyvonalú ösztönzőkkel támogatná a felsőfokú tanulmányokat folytatókat.
EGYMÁSRA LICITÁLNAK. Bush és Gore egyidejűleg ádáz versenyt vív azért a címért is, hogy az amerikaiak – pénztárcájuk szempontjából – melyikükkel csinálják a legjobb vásárt. Tíz év alatt Bush összességében 1700 milliárd dollárral csökkentené az adókat. Tervezete 33 százalékra faragná le a legfelső, 39,6 és 36 százalékos adókulcsokat, illetve 25 százalékra mérsékelné a jelenlegi 31 és a 28 százalékos mértékeket. Bevezetne egyben egy új, 10 százalékos kulcsot a legalacsonyabb jövedelmű adófizetőknek. Azáltal, hogy az adóterheket a piramis alján nagyobb mértékben akarja lefaragni, azaz szakítani készül a reagani lineáris adócsökkentés gyakorlatával, Bush joggal állítja, hogy másként üzletpárti: ő olyan adómérséklő, akinek szíve is van.
Gore nem általános adócsökkentést akar, hanem konkrét területek terhein akar könnyíteni: a végső összeg tízéves távlatban eléri az 500 milliárd dollárt. Ez több, mint amennyit a kormányzat valaha is kilátásba helyezett. Adókönnyítést ígér az alacsony jövedelmű munkásoknak, a házaspároknak, az örökösöknek. Arra készül, hogy létrehoz két, adókedvezménnyel támogatott megtakarítási formát, két új lehetőséget kínál az oktatási költségek adójóváírására, valamint egy sor engedményt tervez, az egészségbiztosítást vásárlóktól az üzemanyag-takarékos autót választókig szinte mindenkinek. Adóhitelt fontolgat a gyermeket nevelőknek, illetve azoknak, akik az iskola befejezése utáni kiadásokkal küszködnek.
A Bush-Gore adócsökkentési párbaj újdonsága, hogy annak logikája igencsak eltér az adókulcsok 1986-ban lezajlott átfogó felülvizsgálatáétól, akkor ugyanis egy egyszerűbb adórendszer kialakítása volt a cél. Kevin Hassett, az American Enterprise Institute közgazdásza megállapítja: “Bush arra használja ezeket a kis nyalánkságokat, hogy mutassa, mi-lyen együttérző. Gore egyszerűen csak szereti őket. Ez az adócukorka.”
SZOCIÁLIS PROGRAMOK. Az Új Gazdaság egy másik ajándéka, hogy a politika rendre új szociális programokkal áll elő a középosztálybelieknek címezve. Egyes közgazdászok aggodalmára ezek többsége ígérvény – vagyis olyan program, amely egész társadalmi csoportoknak szavatol támogatást, tekintet nélkül a jövendő költségekre.
Mind Bush, mind Gore bővítené a nyugdíjasoknak ingyen járó gyógyszerek körét. Csakhogy Gore ennél sokkal tovább megy. Szélesíteni akarja a jelenleg érvényes kormányprogramot, úgy, hogy szerény mértékben növeli az idősek költségrészesedését. Ezzel szemben Bush a részben az adódollárokból támogatott magánbiztosítói elképzelésekre alapozza a maga terveit.
Gore mindamellett még itt sem állna meg. Újfajta segélyeket juttatna az alacsony keresetűeknek, amihez a pénzügyi alapot úgy teremtené meg, hogy mintegy 24 milliárd dollárra hizlalná fel a munkabér-jövedelemmel rendelkezők adóhitel-alapját. Egyben egy új, 200 milliárdos megtakarítási programot is sürget a társadalombiztosítás kiegészítéseként. A “nyugdíjbiztosítás plusz” néven ismertté vált elképzelés nemcsak adókedvezménnyel segítené a megtakarításra vállalkozó munkásokat, de a kormányzattól is megkövetelné, hogy teremtse elő a megfelelő összeget, amivel kipótolhatja a kis- és közepes jövedelmű, bérből és fizetésből élő alkalmazottak nyugdíjbefizetéseit.
Habár a két kampány alapállása eltérő, mindketten elismerik: a kormányzatnak komoly szerepet kell vállalnia abban, hogy a fellendülés áldásait még több polgár számára elérhetővé tegyék. A republikánusok ezzel újabb hatalmas lépéssel kerülnek távolabb Ronald Reagan emlékezetes 1981-es kijelentésétől, miszerint: “A kormány nem a megoldás – a kormány maga a probléma.”
Az önállósodás favorizálásának azonban megvan az ára. A jelenlegi ígérvények kevesebb mint egyharmadának a beváltásakor vizsgálják a rászorultságot, ami pedig az egyetlen módja annak, hogy kizárják a tehetősebbeknek juttatott segélyeket. Amint az automatikusan járó juttatásokat törvény teszi lehetővé, rendkívül nehéz lesz fenntartani a hosszú távú költségvetési fegyelmet. Az ígérvények 1970-ben a költségvetési kiadásoknak alig egyharmadát tették ki. Az idén várhatóan több mint a felét. Tíz éven belül pedig ez az arány a CBO szerint meghaladja majd a 70 százalékot (lásd a grafikont).
Miközben a Gore-fiúk és a Bush-csapat tagjai egymást licitálják túl abban a kérdésben, hogy melyik is a legtökéletesebb út a társadalmi előrehaladáshoz, sokkal nagyobb a két tábor között az összhang az Új Gazdaság egy másik jelenségére, a befektetői osztály erősödő befolyására vonatkozóan. Ahogyan egyre több amerikai válik piaci szereplővé, úgy kapnak nagyobb hangsúlyt a befektetésbarát elképzelések a politikai eszköztárban.
Az amerikai családoknak a Fed adatai szerint 1989-ben mindössze 32 százaléka volt részvénytulajdonos. Ez az arány 1998-ra közel 49 százalékra nőtt. A befektetői szemléletnek köszönhetően pedig a társadalombiztosításról folyó vita heves szenvedélyeket gerjesztő ügyből egyszerű párbeszéddé csitult, amelynek lényege: Vajon a magánberuházások szempontjából melyik párt hozakodik elő a legjobb tervvel, hogy a piac adta lehetőségeket felhasználva tegyék izmosabbá a rendszer gyengécske bevételeit?
TB-TERVEK. Bush a bérből és fizetésből élők számára lehetővé tenné, hogy jövedelemadójuk mintegy 16 százalékát magánszámlákra irányítsák. Gore meg akarja őrizni a jelenlegi társadalombiztosítási rendszert, de azt kiegészítené egy, adókedvezménnyel megtámogatott előtakarékossági programmal. Elvben ez egy príma ötlet, ami egyben hatalmas lö- kést adhat a megtakarításoknak. Csakhogy amennyiben azt a jelenlegi roskatag felépítményhez toldják hozzá, anélkül, hogy nekilátnának az alapok megreformálásának, akkor Gore valójában kitér egy olyan probléma elől, amiről pedig az Új Gazdaság-szavazók nem is titkolják, hogy nagyon fontosnak tartják. Ennek lényege: csakis alapvető változtatásokkal lehet garantálni, hogy a jövendő nemzedékek nyugdíja nagyobb biztonságban legyen.
A republikánusok biztosak abban, hogy az ő tervük a nyerő, hiszen a tudásalapú gazdaság fiatal szereplői a szüleiknél otthonosabban mozognak a befektetések terén, egyúttal kevésbé is idegenkednek a kockázatvállalástól. “Az emberek ma jobban átlátják a dolgokat, mert saját maguk vették a kezükbe a pénzügyeik irányítását” – véli Lawrence B. Lindsey, Bush gazdasági tanácsadója. Lindsey úgy látja, mindez igazolja Bush elképzelését a magán-társadalombiztosítási számláról. Lawrence H. Summers pénzügyminiszter egyetért abban, hogy “az emberek mélyebben érintettek a pénzügyi rendszer működésében, mint bármikor azelőtt”, de szerinte ennek következtében éppen hogy Gore államadósság-csökkentő erőfeszítéseivel rokonszenveznek majd.
A befektetői szemléletmód térnyerése számtalan különböző következménnyel jár. A republikánusoknál ez ahhoz vezet, hogy a vallásos konzervatívok helyett mindinkább egy szociálisan toleránsabb vállalkozói réteg lesz a meghatározó erő. A demokraták esetében pedig mindez még jobban eltávolítja a pártot az üzleti világot ostorozó hajdani balszárny néhány “túlélőjétől”. “Az Új Gazdaság mindkét oldal radikálisainak befolyását csökkenti” – állapítja meg a republikánus párti Galen.
TÚL AZ OSZTÁLYHARCON. Ahogyan a mérsékelt demokrata tábor növekszik a kongresszusban, úgy tűnnek el az osztályharcos követelések. “Az embereim korábban rendre a sportoldalnál ütötték föl az újságot – idézi föl Michael Whouley, Gore vezető politikai szakértője, aki a Massachusetts állambeli Dorchester kékgallérosai között kezdte politikai pályafutását -, ma ugyanők a tőzsdei táblázatokat bújják. Az Új Gazdaság problémái beköltöztek a háztartásokba.”
A befektetők ugyan szentként tisztelik a vállalkozás intézményét, mégis, eszük ágában sincs szabad kezet adni az üzleti életnek a Digitális Korszakban. Napjaink rekordméreteket öltő cég-összeolvadási hulláma újra feléleszti például a közvélemény jól ismert gyanakvását a hatalmas méretekkel szemben. Mint a Business Week/Harris Poll felmérésből kiderül, az amerikaiak mintegy 58 százaléka szeretne szigorúbb trösztellenes intézkedéseket.
A kormányzat máris reagált erre, midőn elszánt hadjáratba fogott azon cégek ellen, amelyekről feltételezhető, hogy megsértették a verseny tisztaságát, vagy visszaéltek piaci erejükkel. A kampányra pedig az a megdöbbentő ítélet tette fel a koronát, amely kimondta a Microsoft feldarabolását.
Cseppet sem meglepő, hogy Gore tovább szeretné vinni ezt a keresztes hadjáratot. Annál érdekesebb viszont, hogy Bush sem sürget semmiféle Reagan-stílusú engedékenységet. A Microsoft-ügy kivételével – amelyet Bush jó néhány tanácsadója túlzásnak tart – a texasi a jelek szerint hű marad a trösztellenes éberség jó öreg mérsékelt republikánus hagyományaihoz. “Bush minden ízében egy kisvállalkozó, aki kész tántoríthatatlanul fellépni a Big Business ellen – nyomatékosítja Lindsey -, egy Bush-kormányzat nagyon alaposan kivizsgálná a fúziók körülményeit, végtére is egy trösztellenes hatóságnak ez a feladata.”
MIKROPOLITIKA. Az Új Fellendülés valamennyi hatása közül a mikropolitika felé tapasztalható elmozdulás hozza a felszínre a legtöbb nézetazonosságot. Mivel a Washingtonban kiötlött 10 pontos globáltervezetek kevésbé keltik fel a választók érdeklődését, az országos politika résztvevői is arra kényszerülnek, hogy falatnyi politikamorzsák révén határozzák meg önmagukat. Ez az aprócska adóhitelek és az államilag irányított kísérleti projektek kora. “Bill Clinton és Dick Morris (az egykori politikai guru) fejlesztették tökélyre a politikai miniatúra művészetét. Ma már mindenki ebben utazik” – állapítja meg Robert B. Reich volt munkaügyi miniszter, ma a Brandeis University professzora.
Gore például kidolgozta az “élhetőségi programot”, amely olyan problémákra összpontosít, mint a külvárosok túlterjeszkedése, a közlekedési anomáliák, avagy a több zöldterület iránti igény. Bush a maga részéről azt ígéri, hogy felgyorsítja a mérgező hulladékkal szennyezett területek megtisztítását, de nem kel versenyre riválisa parkosítási programjával. “A forgalmi torlódások irritálóak, de ez nem olyan probléma, amiről a szavazók elhinnék, hogy megoldható” – jegyzi meg Bush médiatanácsadója, Matthew Dowd.
Miközben az Új Republikánusok és az Új Demokraták azon versengenek, hogy megleljék a fellendülés időszakának új üzeneteit – amelyek közül néhány nagy horderejű, a legtöbb azonban minimalista -, a közgazdászok aggódnak: a jelenleg zajló vitákban még csak utalás sincs arra, hogy a mai techno-boom esetleg a holnap techno-bukásává válhat. Még az Új Gazdaság olyan elkötelezett támogatója is, mint Greenspan, attól tart, hogy az új technológia forradalma által gerjesztett termelékenységnövekedés előbb-utóbb lendületét veszti. Amikor ez bekövetkezik, a gazdaság lelassul, a bevételek bővizű forrása pedig elapad.
RIADT VÁLLALKOZÓK. Miként azt az ázsiai gazdasági összeomlás, vagy a jelenlegi olajár-emelkedés megmutatta, az Egyesült Államok sem vált immunissá a recessziót gerjeszteni képes külső sokkhatásokkal szemben. Ez az oka annak, hogy az Új Gazdaság egyes gondolkodói riadtan hallgatják a nemzeti pénzcsapok megnyitásáról szóló politikusi fejtegetéseket. “Az üzleti vállalkozások a szüntelen kockázat világában élnek. Nincs szükségük arra, hogy a kormányzat további veszélyeknek tegye ki őket” – figyelmeztet Patrick Von Bargen, egy országos vállalkozói szervezet, a National Commission on Entrepreneurship ügyvezető igazgatója.
Amennyiben a technológiai biznisz szereplői reménykednek abban, hogy mindez elkerülhető, jobb ha elfelejtik. Bush, Gore – és a még náluk is hiperaktívabb kongresszusi felebarátaik – arra készülnek, hogy az Új Gazdaság részeg tengerészeiként költsék a pénzt különböző adózási elképzelésekre és kibővített szociális programokra. “Ugyanaz történik, mint a hatvanas évek elején – sóhajt fel Rudolph Penner washingtoni közgazdász -, folyik be a kasszába a béke hozadéka, kezünkre játszik az erőteljes növekedés, halmozódik a többlet, és az emberek azt hiszik, hogy ez örökké így marad.”
