Kissé keserűen jegyezte meg a nagy tavaszi árvíz idején a Magyar Vöröskereszt egyik vezetője, hogy a bankok bizony nem járnak az élen a rászorultak megsegítésében. A karitatív szervezetnél azonban aligha keltett nagy meglepetést ez a vonakodás, hiszen előttük is ismertek lehetnek azok a számadatok, amelyek arról tanúskodnak, hogy Magyarországon továbbra is elsősorban a magánszemélyek érzik át a bajba jutottak nehézségeit, az egyének – a katasztrófák idején éppúgy, mint máskor – a cégekhez képest sokkal könnyebben rávehetők az adakozásra.
A kimutatások szerint a nonprofit szektor bevételeinek mintegy 18-20 százaléka származik magánadakozásból, vagyis a klasszikus lakossági hozzájárulásból, alapítványi és külföldi forrásokból illetve a cégektől. A gazdasági társaságok mintegy 7-8 százalékkal részesednek az összbevételekből, amivel érdekes módon nemzetközi összehasonlításban is megállják a helyüket. A nonprofit szervezetek azonban mégis keveslik a cégektől származó pénzt, valószínűleg azért, mert a máshol nagyobb arányt képviselő állami szerepvállalást szeretnék valahol “behajtani”.
Nem csoda hát, ha a bankoktól származó pénzt is keveslik, ráadásul a Figyelő körkérdésére érkezett válaszok is azt támasztják alá, hogy a pénzintézetek valószínűleg a legtöbb esetben igencsak szűkmarkúak. Néhány bank ugyan beszámolt a pontos pénzösszegről, de ez többnyire legfeljebb néhány tízmillió forintot tett ki évente. A pénzintézetek többsége pedig “szégyenlősen” eltitkolta a karitatív tevékenységre áldozott büdzsé nagyságát, ami egyben azt sejteti, hogy nincs szó kolosszális summákról. Két banknál ráadásul kerek-perec kijelentették, hogy ilyen célokra nem vagy alig-alig tudnak áldozni: a K&H-nál az “ismert okokra” (a bank katasztrofális tavalyi veszteségére) hivatkoztak, a Postabanknál pedig azt hozták tudomásunkra, hogy a vezetés filozófiája szerint egy államilag feltőkésített pénzintézet lehetőleg ne vegyen részt az állami újraelosztásban.
APRÓPÉNZ NAGY GONDOLATOKKAL. “Az igazi baj az, hogy a cégek biztosra akarnak menni, így olyan tevékenységeket támogatnak, amelyeknél rövid távon, látványos eredmény várható” – vélekedik Török Marianna, a Nonprofit Információs és Oktató Központ igazgatója. A legtöbb helyen éppen ezért még alaposan keveredik a szponzorálás és az adományozás, ráadásul az utóbbitól sokszor éppen olyan gyors üzleti hatást várnak, mint az előbbitől. Tény és való, hogy körkérdésünkre több esetben is olyan sport- és képzőművészeti események támogatását említették a bankok, amelyek nem igazán a karitatív kategóriába tartoznak. A szakértő szerint a hosszú távú stratégiai gondolkodás sekélyességét, gyakran éppen hiányát jelzi, hogy a bankok adományozási politikájában szinte egyedüli célként jelentkezik a gyermekek és az egészségügy megsegítése. A pénzintézeteknél ugyanis arra számítanak, hogy egy-egy műszeradománnyal, vagy egy gyermekkórháznak juttatott nagyobb pénzösszeggel hamar bekerülhetnek a lapokba, és ezzel úgy érezhetik, hogy sikerült megfelelő visszhangot kiváltaniuk.
Márpedig a szakértő úgy véli, az adományozás igazi hasznát nem a rövid távon learatható babérok jelentenék a cégek számára, sokkal inkább az, hogy a karitatív tevékenység a reklámnál és a szponzorálásnál sokkal jobban kamatoztatható az imázsépítésben. Itthon ilyen stratégiai felfogás még nagyon kevés helyen létezik, inkább csak néhány amerikai tulajdonban lévő vállalkozás esetében jellemző, ahol az anyacég hozza az új módszereket. Habár több pénzintézet is felismerte a hosszú távú elkötelezettség fontosságát: illetékeseik úgy nyilatkoztak, hogy a korábbi évek gyakorlatával ellentétben a jövőben inkább kevesebb, de nagyobb lélegzetű akciót támogatnak, és a tartós kapcsolatok kialakítására törekednek. Az ellenpólus is kialakult, ahol kifejezetten elutasítandó gyakorlatként emlegették a hosszú távú elkötelezettséget egy-egy cél vagy intézmény mellett. Az ING-nél például egyenesen azt mondták, hogy igyekeznek évről-évre más alapítványoknak pénzt juttatni, hogy még véletlenül sem merüljön föl a személyes érdekkijárás, az összefonódás gyanúja.
ADOMÁNYINNOVÁCIÓ. Magyarországon ráadásul a szakértő szerint rendkívül szegényes az adományozási paletta: míg nyugaton egyre inkább előtérbe kerülnek az olyan módszerek, amelyekhez inkább ötlet és jóindulat, mintsem pénz kellene, nálunk még nagyon sokszor megáll a tudomány, ha elfogy a pénz.
Amerikában egyre elterjedtebb például, hogy a cégek a lecserélt, de még nagyon is jól használható számítógépeiket vagy egyéb berendezéseiket különböző iskoláknak vagy intézményeknek adományozzák, vagy az is, hogy a vállalat dolgozói rendszeresen kivonulnak önkéntes munkára, és rendbe hozzák például a kisvárosi iskolát. Ezeket az akciókat ráadásul nem egyszerű jótékonykodásnak fogják föl a cégvezetők, hanem egy olyan lehetőségnek, ami segít a vállalaton belüli csapatépítésben. További pénzkímélő módszer lehet, hogy a bankok azt ajánlják föl egy-egy non-profit szervezet számára, hogy ingyen vagy kedvezményesen végeznek munkát, adnak pénzügyi szaktanácsokat, vagy éppen kezelik egy intézmény költségvetését.
Nálunk ilyen innovatív adományozási módszerekre több bank is sorolt példát, így a Bank Austria-Creditanstalt, a Postabank, a Raiffeisen Bank és a Budapest Bank (BB) is. A Raiffeisennél főleg az önkormányzati ügyfélkör részesül az elhasznált számítógépekből, az amerikai General Electric vállalati kultúráját importáló BB-nél pedig évi 60-70 olyan akcióról számoltak be, amelyek során a pénzintézet dolgozói önkéntes munkát végeznek (például szemetet gyűjtöttek a Föld napján, vagy kifestettek egy óvodát).
Új és kevéssé alkalmazott módszerként az alkalmazottakat is megpróbálják társadalmilag érzékenyebbé tenni, azzal, hogy rendszeresen karitatív akciókat hirdetnek, a befolyó pénzösszeget pedig a bank a saját pénzéből kiegészíti, esetenként megduplázza. Ilyen úgynevezett “matching” technikáról is a BB-nél és a Raiffeisen Banknál soroltak példákat, de a Bank Austria Creditanstaltnál és a Magyar Külkereskedelmi Banknál is említettek – név nélkül – olyan vezetőket, akik a saját pénzükből évente jelentősebb összegeket áldoznak karitatív célokra.
