Gazdaság

AMERIKA KONTRA EURÓPA – Melyik a nyerő?

Elítélem az ehhez hasonló címeket. Ilyen felütés a sportoldalakra való – Ki a baseball királya? Baby Ruth avagy Joe DiMaggio? -, komoly gazdasági kérdésekhez nem szabad így közelíteni.

A sportversenyeken minden győztes feltételez legalább egy vesztest. Ez egyébként a politikára is gyakran igaz. Bismarck Németországának felemelkedésével egyidejűleg III. Napóleon Franciaországának hanyatlania kellett.

Nem vonom kétségbe azt az eshetőséget, hogy az új európai közös valuta konkurensévé válhat a dollárnak a nemzetközi kereskedelemben, illetve a bankok és a vállalatok által előnyben részesített tartalékvalutai minőségben. A következőkben az e téren várható fejleményeket kísérlem meg felvázolni.

Mindezt azonban nem a kizárólag a saját nemzetének előnyhöz juttatásával törődő amerikai hazafi szemszögéből kívánom megtenni. A gazdasági folyamatoknál nem számít ritkaságnak, hogy ami pozitív irányban hat az ázsiai és az európai jólétre, az egyúttal Amerika számára is egyértelműen kedvező. E tekintetben a világ nem egy adott nagyságú torta, amelyből az egyik régió nagyobb szelethez jutása automatikusan a többieknek maradó rész kisebbedését jelenti.

EURÓPAI FELZÁRKÓZÁS. A XX. század második felének gazdaságtörténetében két kulcsfontosságú folyamat különíthető el. Egyrészt az, amikor a második világháborút követően Európa sokat szenvedett népei megkezdték a felzárkózást az áhított amerikai jólét felé. Másrészt Ázsia feltörekvő államai – előbb Japán, majd Tajvan és Hongkong, később Szingapúr és Dél-Korea – csodálatos vágtával hagyták maguk mögött a nyomort, s közelítették meg az amerikai termelékenységi szintet.

Nehéz időszak volt ez Észak-Amerika számára? Nem éppen. Truman, Eisenhower, Kennedy, Johnson, Nixon és Reagan elnökök alatt az Egyesült Államok gazdasága a kapitalizmus kezdetei óta nem látott ütemben bővült. Ezalatt más országokban még gyorsabb volt a növekedés. Miként volt ez lehetséges? Hát úgy, hogy diákjaik, mérnökeik és vállalatvezetőik ellesték és lekoppintották az amerikai cégeknél bevált innovációs eljárásokat. (Visszanézve a XIX. századra, az akkor még elmaradtnak számító Amerika ugyanúgy a fejlett brit, német és francia termelési eljárások importjára szorult. Ami sikerült az egyiknek, az sikerülhet a többieknek is!)

Vegyünk most mégis egy példát a sportból. Közismert, hogy az egy bolyban haladó kerékpárversenyzők közül az elsőnek a legnehezebb a dolga, a nyomában kerekezőknek kisebb légellenállással kell megküzdeniük. Vajon mi a helyzet Amerika követőivel, sikerült-e bármelyiküknek mellénk érnie, majd előznie? (Ahogyan azt mi megtettük majd’ egy évszázada Angliával szemben.) Nem. Amikor az egy főre jutó reál-GDP tekintetében a japánok megközelítettek minket, erőt vett rajtuk az önelégültség, sőt, elkezdték lenézni az amerikaiaknak azt a mániáját, hogy minden beruházásból a bizonyítható legnagyobb hozamot kell kipréselni. A japán menedzserek az egyhangú határozatok rabjai, ez a rendszer kiváló ürügyül szolgál a döntések halogatására, a kockázatvállalás kerülésére. A japán cégek nagy pénznyelők; vezetőik – nem törődve a részvényesek jogos hozamigényeivel – csak a saját piacfoglalási stratégiájuknak vetik alá a működést, az már kevésbé szempont, hogy a terjeszkedéshez felvett hiteleket törleszteni tudják-e.

A kilencvenes évek clintoni Amerikájában – s ezen mi magunk is meglepődtünk – milliós nagyságrendben nőtt a munkahelyek száma, miközben Európában, s azon belül a vezető gazdaságokban is, elerőtlenedett a nettó munkahely-teremtési folyamat. Most, Clinton “jutalomjátéka” idején, 4 százalék körüli az amerikai munkanélküliség, nagyjából a fele a fontosabb európai gazdaságokban regisztrált értéknek.

Vajon mindez a Demokrata Párt zsenialitását dicséri? Erről azért nincs szó. Persze a Clinton-csapat bizonyítványába mindenképpen jó jegy kerül azért, mert – kivédve a republikánusok arra irányuló erőfeszítéseit, hogy mérsékeljék a felsőbb rétegek adóterheit – egyensúlyba hozták a költségvetést. Még nagyobb elismerést érdemel azonban okosan óvatos cikluskiegyenlítő intézkedéseiért Alan Greenspan, a Fed konzervatív elnöke.

A legnagyobb dicséret szerintem mégis az amerikai lakosságot illeti, amiért hajlandóak voltak elfogadni az alacsony presztízsű állásokat is, amikor jórészt csak ilyenek voltak hozzáférhetőek a piacon. A spanyolokra, a franciákra és a németekre ez nem jellemző – ma még legalábbis nem.

MEGCSAPOLT MEGTAKARÍTÁSOK. Ugyancsak kedvező fejlemény számunkra, hogy a gazdaság lendületes növekedése ellenére sikerült alacsonyan tartani az inflációt, a liberális amerikai kereskedelmi politika ugyanis lehetővé teszi számunkra a külföldi megtakarítások “megcsapolását”, más országok felesleges kapacitásainak kihasználását. Közben – dacára a gazdasági mézesheteknek – Amerika-szerte tapasztalható némi “betojtság”. A fizikai munkások félnek a leépítésektől. A cégek az egyre öldöklőbb bel- és külföldi konkurenciától tartanak. Ezalatt viszont a Wall Street teljes gázzal tör előre, a gazdagok tovább gazdagodnak.

Igazi meglepetést azért nem okozhatott, hogy az euró tulajdonképpen már az év eleji bevezetése óta gyengül. Árfolyama már alig haladja meg az amerikai valutáét – jelenleg 1 euró nagyjából 1,03 dollárt ér -, s az európai jegybanki vezetők már attól remegnek, hogy hamarosan átfordul a paritás. Nem csoda hát, hogy novemberben nem csökkentették, hanem emelték az európai kamatlábakat. E bankárok elsősorban az európai pénzügyi politika jó hírével törődnek. Biztosan több órányi kemény munkájukba tellett azonban, amíg meg tudtak feledkezni a kínosan magas francia, német és olasz munkanélküliségi rátákról.

UDVARIAS SZKEPSZIS. Mindezeket e késő őszi időpontban egy magas rangú uniós tisztviselő juttatta az eszembe, aki Bostonban járva igyekezett “eladni” az eurót az új-angliai pénzügyi köröknek. A találkozón megjelent elméleti közgazdászok udvarias szkepszist tanúsítottak az európai valuta rövid távú kilátásait illetően. Ezzel szöges ellentétben, a jelen lévő bankárok késznek mutatkoztak elfogadni a kissé pozitívra sikeredett európai önértékelést.

Véleményem szerint az euró léte bizonyos tőzsdei és befektetési banki ügyleteknél megváltoztatja az eddigi piaci arányokat, mégpedig a New York-i, chicagói és Los Angeles-i szereplők kárára. A következő század első éveiben ez számszerűleg maximum 1 százalékpontos többletnövekedést hozhat az euró-térség országainak. Az amerikai pénzügyi szektor teljesítménye pedig 0,5-1,0 százalékponttal romolhat. Ezek nem igazán jelentős mozgások. Arra pedig egyelőre senki sem számít, hogy a világ pénzpiacain meghatározó tényezővé válhat a harmadik szereplő, a japán jen.

Mi az tehát, ami véget vethet a status quónak? Nos, ez a New York-i részvénypiac látványos zuhanása. Ez nem zárható ki, de valószínűségét még mindig 50 százalék alattira teszik.

A dollár elleni spekulatív roham, amely – ha bekövetkezik – megakadályozhatja a clintoni gazdaság sima landolását. Ám ameddig nem pukkad ki a jelenlegi tőzsdei “mini lufi”, addig becslésem szerint 15 százalék alatti az amerikai valuta elleni komoly támadás valószínűsége.

Melyik tehát a nyerő? Az új évszázadnak a legtöbb ország megalapozott reményekkel vághat neki. Amennyiben azonban a 2000. év recessziót hozna Amerikának, azt az egész világ megsínylené. Ebben az értelemben tehát közös a sorsunk, amelyet egymást segítve kell befolyásolnunk, nem egymás ellen. A jószomszédi viszony minden fél számára előnyökkel jár. Bízom ennek a tételnek az érvényesülésében.

Š 1999, Los Angeles Times Syndicate

Ajánlott videó

Olvasói sztorik