Nálunk is felnőtt már egy új generáció azóta, hogy tizennyolc éve a szociáldemokrata Helmut Schmidt német kancellár átadta a stafétabotot utódjának. Ezért sem tudhatnak sokat a mai, már nem is olyan fiatalok a hatvanas-hetve-nes évek európai politikájának egyik legtekintélyesebb alakjáról. Holott nem érdemli meg, hogy nevét a feledés homálya borítsa, hiszen különösen nehéz években állt az NSZK hajójának kormánykerekénél. A nagyhatalmak békés egymás mellett élésének elkötelezett híveként nagy súlyt helyezett a személyes diplomáciára, és többször látogatott el Magyarországra is, komoly tárgyalásokat folytatott politikusokkal, s – urambocsá! – Kádár Jánossal is jó viszonyban volt. Amikor pedig a hivatásos politizálástól visszavonult, a Die Zeit című hetilap kiadójaként nyolcvanadik életévén túl is, mindmáig írja elemző cikkeit a tekintélyes újságban. Most jelent meg nálunk nem túl fantáziadús címmel – “A globalizáció” – a Heinrich Heine nevét viselő düsseldorfi egyetemen mintegy két évvel ezelőtt vendégprofesszorként tartott három előadása. E kis kötet főként azért érdemli meg figyelmünket, mert a globalizáció ismert jelenségeit közép-európai – és mindenekelőtt német – szemszögből vizsgálja. (Közbevetőleg: a könyv nyögvenyelős, idegen kifejezésekben bővelkedő, nehézkes stílusa nem válik a fordító – és az egyik legigényesebb kiadó – dicsőségére.)
BŐVÜLŐ KLUB. Az utóbbi tíz évben sokat változott a világ, és az új helyzetben a világhatalmak közötti megváltozott verseny határozza meg a jövő század politikáját – írja Schmidt. Ehhez azonban hozzáteszi: Oroszország is világhatalom marad annak ellenére, hogy “talán még fél évszázadot is igénybe vesz, míg hosszas, iszonyú kínok és keservek árán sikerül majd gazdaságát és az ország politikai életét konszolidálni”. És úgy véli: ma három világhatalom létezik, az Egyesült Államok, Kína és Oroszország, de a távolabbi jövőben számolni lehet vagy kell Indiával, sőt Indonéziával is. Bár a következő harminc évben valószínűtlennek tartja nagy háborúk kitörését, a balkáni tűzfészkeken kívül nem zárja ki számos helyi háború lehetőségét.
Helmut Schmidt hangsúlyozza: a világhatalmaknak a következő évezred első évtizedeit meghatározó új egyensúlya mintegy kikényszeríti az európai összefogást. Idézzük: “Mert Európa kis és közepes államai, közéjük számítom Németországot is, egymagukban képtelenek a világpolitika gigászaival szemben érvényre juttatni saját érdekeiket.”
Az európai integráció azért is nélkülözhetetlen, mert másként a XXI. században lehetetlenné válna az európai nemzeti közösségek önfenntartása. A veterán államférfi tehát szilárd híve az európai integrációnak és annak is, hogy a volt szovjet blokkból több közép- és kelet-európai állam szintén bejusson a közösségbe. Addig azonban komoly lépéseket tart szükségesnek a bürokrácia lebontásáért és a közösség demokratizálásáért. Ám azt is megjegyzi: “Az Európai Unió legkorábban az új évezred első negyedére válik teljesen cselekvőképes világhatalommá – feltéve, hogy addig minden rendben megy.” Nos, ahhoz, hogy “minden rendben menjen”, még valamit számításba kell vennünk – állítja. Méghozzá azt, hogy “mi európaiak elvesztettük korábbi tetemes technikai előnyünket”, s mindez éppen Németországot érinti különösen érzékenyen.
A sokat tapasztalt hajdani kancellár, fejtegetéseinek logikájából következően, kiemelt fontosságot tulajdonít a kutatás-fejlesztés mellett a széles értelemben vett kultúrának és nevelésnek. Halaszthatatlannak tartja a német egyetemek belső – tartalmi -, és külső – formai – megújulását. Éppen a tömegkultúra fogyatékosságaihoz kapcsolódik egy figyelemre méltó, érdekes megjegyzése: “Sok német csak nemrég tudta meg, hogy valaha élt egy bizonyos Heinrich Heine. Igaz, néhányan hallottak már a Loreleyről, de ők sem feltétlenül tudják, hogy e költemény szerzője Heine” – mondta a költő szülővárosában a róla elnevezett egyetemen. És itt engedtessék meg egy kis kitérő. Heine a XIX. századi német líra (egyik) legnagyobb alakja, aki az európai – és a magyar – irodalomra emlékezetes hatást gyakorolt, sohasem volt hazájának kegyeltje. Rövid életének utolsó negyedszázadát kényszerű párizsi emigrációban töltötte, műveit a német hatóságok betiltották. (Miként száz évvel később is.) Róla szól Radnóti Miklósnak éppen 60 éve, 1939 karácsonyán írt tréfás verse: “Megboldogult az Úrban / Heine / Kárhozat jusson néki, de hely ne / a Reichsdeutsche Literatúrban. / A gyerek kérdez: / Miért? Mert megholt? / Zsidó volt! / Zsidó volt? / Heine? / Ejnye. Ejnye… ” Hát ennyi.
HEINE ÉS AZ INTEGRÁCIÓ. Egyértelmű a háború utáni évek egyik legrokonszenvesebb politikusának véleménye: “Mi, németek értékes tradícióink szempontjából sokkal veszélyeztetettebb helyzetben vagyunk, mint Európa más régi kultúrájú népei. Ez Hitler hátrahagyott gonosz öröksége. Ahhoz, hogy e káros örökséget az új egyesült Európában le tudjuk küzdeni, igen sürgető, hogy megtanuljuk tisztelni más kultúrák és vallások tanításait. Szenteljünk tehát nagy figyelmet a toleranciának, mivel a béke jövője nagyrészt a nemzetek egymás írásai iránt tanúsított kulturális és vallási türelmétől fog függni.” És egy bölcs államférfi intelme: politikusainktól nem csupán szenvedélyt, felelősségtudatot, arányérzéket, tetterőt kell elvárni, hanem civil kurázsit is, és nem elvtelenséget, a dolgok szépítgetését. –
