Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkodom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható – vallotta Kosztolányi Dezső, a magyar nyelv művésze és egyben szerelmese, akinek hátrahagyott műveiből Erős várunk a nyelv címmel 1940-ben jelent meg egy kötet.
VÁLTOZÓBAN. Nyelvünk – az érintkezés legfontosabb eszköze, és olyan közkincs, amelyből mindnyájan részesülünk – napjainkban mélyreható változáson megy keresztül. Az ezredforduló táján életünk valamennyi területére kiható jelentős gazdasági, társadalmi, tudományos folyamatok nem hagyják érintetlenül nyelvünket sem. Ezért is indokolt, hogy a tudomány hivatott művelői érdemben foglalkozzanak a magyar nyelv jelenével és jövőjével. Megérdemli tehát figyelmünket a Magyar Tudományos Akadémia Magyarország az ezredfordulón című sorozatában most megjelent könyv. E húsz neves szerző – természet- és társadalomtudósok, nyelvészek és informatikusok – által írt tanulmánykötet írásainak tárgya, terjedelme, műfaja, színvonala teljesen különböző. Csupán az a közös vonásuk, hogy mind a (magyar) nyelvről szól. Következésképpen a recenzens is csak arra vállalkozhat, hogy néhány témát önkényesen kiragadva, a szerzők megállapításaihoz megjegyzéseket fűzzön.
Kezdjük azzal a közismert véleménnyel, hogy Magyarországon már a rendszerváltást megelőzően olyan civilizációs átalakulások mentek végbe, amelyeknek velejáróra a nyelvünket ellepő idegen szavak és kifejezések tömkelege, az üzleti világ “elidegennyelvűsödése”. Mindez egyaránt szennyezi a köznyelvet és a hivatali nyelvet. Így mindannyian tanúi vagyunk a hibás, pongyola, magyartalan közbeszédnek, valamint a mindent elöntő reklámok nyelvrontó hatásának. Tudósaink pedig hajlamosak rá, hogy e bűnökért a globalizációt tegyék felelőssé. Pontosabban: az üzleti, a tudományos és a diplomáciai életben mind nagyobb szerepet játszó angol nyelvet kárhoztatják. És úgy vélik: a mind jobban terjedő egynyelvűsödés okozza a bajt, vagyis az anyanyelvünkbe egyre mélyebben behatoló idegen szavak, kifejezések és mondatszerkezetek. Az angolt már korunk új latinjának tartva, némelyek attól is félnek, hogy annak ismerete, illetve tudásának hiánya ketté fogja szakítani a társadalmat: az angolul beszélő elitre és a csak az anyanyelvét ismerő óriási többségre.
E fontos kérdés tárgyalásánál is indokolt különválasztani a tudományos érintkezés nyelvét a köznapi beszédtől. A tudomány embereinek ugyanis ma már valóban nélkülözhetetlen az angol magas fokú ismerete, hiszen külföldi partnereikkel többnyire csak e nyelven tárgyalhatnak, a szakirodalom is angolul férhető hozzá, valamint a nemzetközi konferenciáknak is ez a fő nyelve. Az idegen nyelv tudása azonban nem lehet indok arra, hogy – miként az számos tudós, kutató esetében előfordul – az anyanyelven írt cikkek, könyvek, előadások magyartalanok, érthetetlenek, bonyolultak, tudálékosak legyenek. Közismert ez a fogyatékosság, ezért is igazat kell adni Marx Györgynek, aki úgy véli: “Lehet, hogy fiatal kollégáim megharagszanak rám, de kötelezővé tenném a szép magyar nyelven megírt, magyar szavakat választékosan használó disszertációt minden tudományos fokozat elnyeréséhez.”
A szakzsargonok köznapi használatának van egy nem elhanyagolható mentőkörülménye. Ez pedig az, hogy az utóbbi évtized(ek)ben a kereskedelemben, a gazdaságban, a bonyolult pénzügyi, tőzsdei műveletekben és mindenekelőtt az informatikában számos új fogalom bukkant fel. Gondoljunk csak az új kommunikációs eszközökre, a mikroszámítógépek és szövegszerkesztők, az internet mindennapi használatára, vagy a fiatalok egyre kedveltebb számítógépes játékaira. Az ezekkel kapcsolatos szókapcsolatoknak, fogalmaknak nincs – és talán soha nem is lesz – magyar megfelelője. Ezért az átvett kifejezések nemcsak a szaknyelvben honosodnak meg, hanem óhatatlanul átszivárognak a köznyelvbe is.
Az objektív külső körülmények mégsem indokolják anyanyelvünk – mondjuk ki – siralmas állapotát. Ebben az egyik fő vétkes a tömegkommunikáció: a lapok, a rádió, a televízió. A média nyilvánosságát meghatározó fiatal újságírók többsége ugyanis – tisztelet a kivételnek! – nem sokat törődik a pontos, világos, választékos stílussal. No meg nyelvi ismereteik is meg-lehetősen korlátozottak. Mégis joggal volna elvárható, hogy az újságok, meg a rádió, tévé népszerűséget hajhászó, egyúttal gyakran csúf és visszataszító stílusa ne rombolja honpolgáraink talán még épen maradt nyelvérzékét.
VAN REMÉNY. A végső következtetés egyértelmű. Az idegen szavak és fordulatok, a nemzetközi keverékszavak orgiája idején szükség van a valóban hatékony nyelvművelésre, nyelvtisztításra. Ez nem feltételezi – a reformkorihoz hasonló – nyelvújítási mozgalom zászlóbontását, aminek egyébként teljességgel hiányoznak mind a társadalmi, mind a szakmai feltételei. Továbbá nem szabad – és minden bizonnyal nem is lehetne – nyelvünk védelmét szigorú szankciókkal felruházott “nyelvtörvényre” bízni. Még nincs okunk félreverni a harangokat azzal a felkiáltással, hogy nyelvünket végső veszedelem fenyegeti. Sőt, akár bizakodhatunk is, különösen akkor, ha a tudósok, tanárok, üzletemberek, diákok és az egyszerű halandók igyekeznek jól sáfárkodni ezzel a ránk bízott becses örökségünkkel. Befejezésül ismét idézzük Kosztolányi Dezsőt, aki arra a kérdésre, melyik a tíz legszebb magyar szó, így válaszolt: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír. A szépség pedig nem mulandó. Persze, ha így akarjuk. –
