Németország nagyvállalatai a megindult transzformáció során végképp búcsút intettek a munkaerő és a tőke közötti hagyományosan bizalmas kapcsolatnak. Főként azért szánták el magukat erre, hogy megszabaduljanak attól a bélyegtől, miszerint jobban érdekeltek a háború utáni szociális piacgazdaság kényelmes maradványainak fenntartásában, mint a globalizációs gazdaságban életbevágó versenyképesség megőrzésében, vagyis a modernizációban.
Az átalakítás legutóbbi szakasza 1998 novemberében kezdődött. A Siemens, az ország legnagyobb elektronikai vállalatcsoportja bejelentette, hogy 17 milliárd márkáért el kívánja adni üzletágainak egy hetedét. A kiárusítás legfőbb tétele a félvezetőgyártás. Bár jelentős lépésről van szó, ez még csak első üteme a betegeskedő Siemens-birodalom sokkal radikálisabb lebontásának.
Ezután következett a Viag, a müncheni székhelyű ipari konglomerátum. Wilhelm Simson, a Viag tavaly augusztus vége óta hivatalban lévő vezérigazgatója nyilvánosságra hozta: a cég eladja logisztikai és más kisebb üzletágait (amelyek azonban együttesen a bevételek egy harmadát adják). A cél: az eddiginél jobban koncentrálni az energetikai és a távközlési tevékenységre. A minap aztán azt is bejelentették, hogy fúziós tárgyalásokat folytatnak az Alusuisse-Lonzával, a svájci alumínium- és vegyipari, illetve csomagolástechnikai vállalatcsoporttal. A teljes fúzióval – amely egyelőre csak az egyik lehetséges megoldást jelenti – 26 milliárd dolláros tőzsdei kapitalizációjú vállalat jönne létre.
Harmadjára a Metro, Európa legnagyobb kiskereskedelmi vállalata került a figyelem középpontjába. A kölni székhelyű csoport bejelentette: 16 milliárd márkás forgalmat produkáló német számítástechnikai, élelmiszer- és ruházati kiskereskedelmi egységeinek jó részét eladja, vagy tőzsdére viszi. Célja, hogy a holland Makro tavalyi megvásárlását követően egy európai “cash-and-carry” bolthálózatot építsen ki. A feleslegessé vált üzletágakat egy holding vállalatba koncentrálták, amelynek értékesítéséről majd a Deutsche Bank gondoskodik.
A negyedik fejezetet a Hoechst gyógyszer- és vegyipari csoport szolgáltatta. A cég bejelentette, hogy kettéválik; megszabadul még meglévő ipari vegyi anyagokat gyártó vállalataitól és a jövőben elsősorban a gyógyszeriparra és az agrokémiára fog összpontosítani. Jürgen Dormann vezérigazgató szerint ez lesz a legnagyobb cégfeldarabolás Németország gazdaságtörténetében. Még ennél is jelentősebb az a fejlemény, hogy a Hoechst titkos tárgyalásokat folytat a francia Rhone Poulenc gyógyszer- és vegyipari csoporttal; ha a tárgyalások eredményre vezetnek, az ágazat egyik globálisan meghatározó szereplője jön létre.
A fenti események egy meghatározott trend kifejezői, s a németországi átalakításokat új szintre emelik. Egyes vállalatokon belül már eddig is akadtak látványos példák átszervezésekre. Az újdonságot az jelenti, hogy a vállalati nagytakarítás új területekre terjedt át, például az elektronikára és a kiskereskedelemre. Azzal, hogy az eddig tartózkodó cégek és iparágak “rákapcsoltak”, s elkezdték behozni lemaradásukat, a változások végül elérhetnek egy kritikus tömeget.
A transzformáció jelentőségét csak akkor érthetjük meg, ha felvázoljuk a hátteret. Valóságos “forradalom” zajlott le a német gyáriparban, ahol a cégek új, rugalmas, egy évtizeddel ezelőtt még elképzelhetetlen munkamódszereket vezettek be. A szakszervezetek – elsősorban a jármű- és a gépiparban – elfogadták a hosszabb munkaidőt és a rugalmas műszakbeosztást. Több helyütt “időszámlákat” nyitottak: ha nagy a kereslet, a vezetők növelhetik a munkaidőt, s azt a dolgozók később “lecsúsztathatják”. Ezt a változást az tette lehetővé, hogy a német ágazati bérmegegyezések egy része összeomlott. A vállalatok ma már kikerülhetik a szakszervezeteket, és bizonyos fokig szabad kezet kaptak egyedi megállapodások, munkaszerződések megkötéséhez.
Az átalakítási folyamatra alapvetően két magyarázat kínálkozik. Az egyik, hogy az árupiacokon egyre élesedő nemzetközi verseny miatt a német vállalatoknak csökkenteniük kell költségeiket, ennek jegyében pedig fel kell adniuk “birodalmuk” egy részét, hogy a kulcstermékekre összpontosíthassanak. A másik magyarázat a tőkéért folytatott versennyel függ össze. A tőke hagyományos német forrásai, a nagy kereskedelmi bankok ma vagy csökkentik ipari érdekeltségeiket, vagy nagyobb megtérülést szeretnének megmaradó efféle befektetéseik után. Mindez éppen akkor történik, amikor az egységes európai tőkepiac egyre közelebbivé válik, amint azt az összeurópai tőzsde kialakítása felé mutató mozgás is bizonyítja.
A német vállalatoknak ezért eddig példátlan mértékig kell igénybe venniük a nemzetközi tőkepiacot. Nem véletlen, hogy az elmúlt években a Daimler, a Deutsche Telekom és a Hoechst is áttért a sokkal áttekinthetőbb amerikai számviteli szabályok alkalmazására, s részvényeiket a New York-i értéktőzsdén is forgalmazzák.
A fenti két tényező azonban nem most kezdte kifejteni hatását. Akkor viszont mi magyarázza az átalakulás legújabb szakaszát? A német struktúraváltást vizsgálva Graham Bowley, angol közgazdász négy újabb elemet jelöl meg (lásd külön anyagunkat). A változások fontossága mindenesetre túlmutat Németország határain. Európa számára lényeges, hogy legnagyobb gazdasága hatékonyabbá és versenyképesebbé válik az átalakítás révén. A munkaerő-piaci tendenciák egyben azt igazolják: Németországban szélesebb értelemben vett társadalmi transzformációról is szó van.
