Szent tehenek – így nevezte a szakma a szocializmusban a 122 állami gazdaságot. A csillogó kirakatkombinátokat leszámítva a nyolcvanas évek vége felé azonban már elég rövid kötélen tartották e gazdaságokat, amelyek egyre inkább fejőstehenekké váltak. Fejlesztésükre kevesebb jutott, viszont mind többet kellett befizetniük az államkasszába. A tulajdonos azonban gondoskodott is róluk, olcsó állami termelési hitelt nyújtva a számukra.
A rendszerváltás sokkszerűen érte ezt a kört is. Megugrott az infláció, megdrágult a kölcsön, megszűnt a KGST-export, a belpiaci válság közepette pedig beköszöntött a verseny. Bár a szakértők számítottak az állami gazdaságok csődhullámra, a valóság túltett a legpesszimistább várakozásokon is: a 122 állami gazdaságból 43 vérzett el (35-öt felszámoltak, 8-ra pedig végelszámolás várt). Tartósan állami tulajdonban napjainkig 28 stratégiai agrártársaság maradt (főbb mutatóikról lásd táblázatunkat és grafikonunkat). Közülük 24-ben 75, egyben 100, háromban pedig 50 százalék plusz egy szavazatnyi állami tulajdont írt elő a vonatkozó törvény. (A táblázatban felsoroltak közül időközben a Hortobágyi Halgazdasági Rt. átkerült a környezetvédelmi tárcához.)
Az állami tulajdonban maradt gazdaságok nehézségeit tetézte, hogy földjeik több mint a felét elvonták a kárpótlásra, s a privatizációs bevételekből sem részesültek – így üres zsebbel kezdhettek neki a piacgazdaságnak. Míg a szövetkezeteknek a kapott kárpótlási jegyekkel legalább elvi alapjuk volt a gazdaságos termelésre, az állami gazdaságok ezt a lehetőséget sem kapták meg. A legfájdalmasabb, hogy sokszor nem a rossz termelési szerkezet, a gazdaságtalan gazdálkodás, hanem a megdrágult hitelforrások kamatai okozták a vállalatok megszűnését.
Koleszár István, az ÁPV Rt. agrárportfolióért felelős igazgatója elismeri, hogy – csakúgy mint az agrárgazdaság egészének – az állami agrártársaságoknak is nagy terhet jelent a tőkehiány. Még akkor is, ha a tőkeellátottságban az ágazati átlagnál jobb a helyzetük. Az állami gazdaságok – ma már részvénytársaságok – saját tőkéje öt év alatt 44,6 milliárd forintról 55,3 milliárd forintra növekedett. Jól szemlélteti a 28 társaság helyzetét az is, hogy miközben tavaly például 44,6 milliárd forint forgóeszközzel gazdálkodtak, a rövid lejáratú hitelállományuk 10,6 milliárd forint volt. Mi több, a szakmában ideálisnak tartott 70-80 százalékos értéknek csak alig több mint a felét (46-48 százalékot) éri el az átlagos forgóeszköz-ellátottságuk. Ennek alapján Koleszár István szerint a kiegyensúlyozott gazdálkodáshoz 4,1-6,5 milliárd forint forgótőke-feltöltésre lenne gyorsan szükség – a bábolnai reorganizáció nélkül. (A 19 állami erdőgazdasági társaságnál az idén el is végezte a vagyonkezelő a reorganizációt, amely mintegy 2,7 milliárd forintba került. Az agrárcégeknél azonban ezt 1998-ra halasztották; a kínzó tőkehiányt a tulajdonos azzal csökkentette, hogy tavaly – differenciáltan – a nyereség 12-14 százalékát vonta csak el.)
A agrártársaságokban a jövedelmezőséghez viszonyítva (noha az alaptevékenység esetében e mutató kétszerese a mezőgazdasági átlagnak) túl nagy a hitelállomány. Így csak kínkeservvel tudják kigazdálkodni a kamatterheket, ha egyáltalán sikerül. A 28 cég tavaly 4,66 milliárd forint kamatot fizetett. Az adózás előtti eredményük pedig csupán 2,5 milliárd forintot ért el (szemben az 1995-ös 5,2 milliárddal). Az árbevétel-arányos adózás előtti eredmény az elmúlt három évben a legrosszabb, 2,7 százalékos volt.
Az elmúlt évben az állami agrártársaságokat is károsította az aszály, különösen a kalászosoknak a korábbinál 15-20 százalékkal kisebb termése. Az állattartó társaságok ugyanakkor a takarmánydrágulást csak részben tudták érvényesíteni az áraikban (Figyelő, 1997/22. szám). További likviditási nehézséget okozott számukra, hogy a FÁK-országokban lévő partnereik nem vették át a nekik szánt 25 ezer tonna kukorica-vetőmagot. Ez több vetőmagtermelő társaságnál – különösen a Martonseed Rt., a Törökszentmiklósi Rt. és a Mezőfalva Rt. esetében – összesen 3 milliárd forintnyi bevételkiesést, sőt esetenként fizetési nehézségeket is okozott. A vagyonkezelő véleménye azonban mégis az, hogy az állami tulajdonú társasági kör – az évek óta egyre előnytelenebb feltételek ellenére – megőrizte alkalmazkodó képességét, s ez megfelelő hátteret ad feladataik teljesítéséhez.
Úgy tűnik, szükség is lesz e képességre, hiszen a felhasznált ipari anyagok ára meredekebben emelkedett, mint a mezőgazdasági termékeké. Ezért az átlagosnál több hitelt kell felvenniük, miközben – az arányokat tekintve – kevesebb jövedelemre számíthatnak.
Az agrártársasági kör az árbevételének egynegyedét (tavaly 18 milliárd forintot) integrációs tevékenységének köszönheti. Az elmúlt években az általuk végrehajtott, átlagosan 5-6 milliárd forintos beruházás több mint 12 százaléka integrációs célokat szolgált: a növénytermesztésben ma már csaknem 7 ezer integrációs partnerük van. A Bábolna Rt. példája azonban arra int, hogy mindez esetenként nagyon nagy terhet és kockázatot jelenthet az integrátornak. A bábolnai 13 milliárd forintos hitelállomány jelentős része ugyanis a több ezer kistermelő finanszírozását szolgálja. Ezért halaszthatatlan az 1998-ra előirányzott reorganizáció.
Az állami agrártársaságok másik, eredetileg 16 gazdálkodó szervezetet – zömmel kutatóintézetből lett kft.-t – tartalmazó csoportja a Földművelésügyi Minisztérium alá tartozik (főbb mutatóikról lásd táblázatunkat és grafikonunkat). A megosztásban az volt az irányadó, hogy a „piacos”, nyereségorientált cégek az ÁPV Rt.-hez, az agrárgazdasági szempontból stratégiai – állami, illetve közfeladatokat ellátó, non profit jellegű – társaságok pedig a Földművelésügyi Minisztériumhoz (FM) kerüljenek. (A közelmúltban alapított három céggel, illetve átalakulásokkal együtt ez utóbbi kör időközben 20 tagúra bővült.)
Az FM-nek az állami kötelezettségei miatt is sürgető volt egy saját cégcsoportot létrehozása. Azokat a feladatokat ugyanis, amelyekre a tárca nem kap költségvetési forrást (például a biológiai alapok fenntartása, kutatás) e társaságokkal végezteti el. A teendőkhöz azonban – ismerte el Ziskó Ferenc főosztályvezető – a szintén forgótőke-hiányos cégeknek a tárca sokszor nem tud elegendő pénzt adni. Még a máshol keletkezett osztalékból sem, mert azt a minisztériumnak be kell fizetnie a büdzsébe. Így az FM-társaságok nehezebb helyzetben vannak az ÁPV Rt.-s társaiknál, hiszen a vagyonkezelő a privatizációs bevételekből és az osztalékokból is adhat pénzt a gazdaságainak.
A minisztériumi társaságok hitelhez is csak nehezen jutnak, jobb híján tehát saját bevételeikből – szolgáltatási díjból vagy pályázatok alapján – finanszírozzák az öröklött állami tennivalókat. Cserébe, ha nyereséget érnek el, a tulajdonos általában nem vonja el a pénzt, hanem ott hagyja azt a szükséges fejlesztésekre. Az azonban már a társaság szerencséjén is múlik, hogy milyen a kutatási területe, képes-e piacon eladható tevékenységet végezni. A Magyar Tejgazdasági Kísérleti Intézet Kft. és a Temperáltvizű Halgazdaság Kereskedelmi (TEHAG) Kft. például tavaly, sikeres működése nyomán, emelte a jegyzett tőkéjét. A két nagy tárca-társaságot, az ATEV Rt.-t és a Concordia Rt.-t azonban csak reorganizációval tudta nyereségessé tenni a tulajdonos. A tavalyi mérlegadatok alapján már csak két FM-es cég volt veszteséges: a Faipari Kutató Intézet Kft. 13 milliós, a Zöldségtermesztési Kutató Intézet Rt. pedig 50 milliós negatívummal zárt. Azóta mindkét cég átalakítása megkezdődött: a veszteséges üzletágakat a tárca leválasztja a társaságokról, amelyek ezáltal sikeresebben folytathatják a nyereséges vagy stratégiai szempontból fontos tevékenységeket.
A minisztériumi társaságcsoport egyébként összességében nyereséges: a cégek mérlegfőösszege az 1995-ös 9,1 milliárdról 1996-ra 9,3 milliárd forintra növekedett. Az FM tulajdonú cégek tehát a korábbi piacvesztés után stabilizálták gazdaságukat: árbevételük növekszik, adósságuk csökken.
A szaktárca illetékesei máig nem tettek le arról, hogy – a jobb szakmai felügyelet és a stratégiai célok elérése érdekében – az FM visszakapja az ÁPV Rt.-től az agrártársaságok vagyonkezelői jogát. Indokolásuk szerint ha ez megtörténne, akkor könnyebb lenne megvalósítani a stratégiai terveket, s fölösleges kiadásoktól mentesülne a költségvetés. Koleszár István úgy véli, hogy a szaktárca nehezen tudná végrehajtani az állami társaságok elengedhetetlen tőkefeltöltését. Az állami agrárcégek jövőjét az dönti majd el, hogy a vagyonkezelésében az üzleti, vagy szakmai-ágazati szempontok kerülnek előtérbe.
