Noha a védelmi minisztérium már korábban is világossá tette, hogy versenyellenesnek tartja az utolsó három amerikai hadirepülőgyár közül kettőnek a fúzióját, a Lockheed mégis meglepődött a Pentagon néhány héttel ezelőtti „vétóján”. (A képet színezi, hogy a Northrop felsővezetői már zsebre is tették az üzlet jutalmaként nekik járó 150 millió dollár értékű részvénybónuszt.)
Az elmúlt fél évtizedben, a hadi- és a repülőgépipar kivételesen gyors racionalizálása során, az igazságügyi és a védelmi minisztérium 37, összesen 62 milliárd dollár értékű tranzakcióra bólintott rá (a fontosabb ügyleteket lásd külön). Ennek kapcsán egy csomó híres cég – a McDonnell, a Martin Marietta és a Grumman – szűnt meg önálló vállalat lenni, s az ágazat horizontálisan és vertikálisan is összezsugorodott.
A Financial Times elemzése szerint a védelmi tárca eddig azért támogatta a szerkezetváltást, mert a nyolcvanas évek közepe óta Washington éves szinten reálértékben 70 százalékkal kevesebbet költ fegyvervásárlásra, tehát nem tartható a hidegháború idejére jellemző iparbővítés. A minisztérium azt szerette volna, hogy pénzügyileg erős vállalatok jöjjenek létre, s ezeket a költségek csökkentésére lehessen kényszeríteni.
Lehet, hogy a Pentagon most úgy érezte: túl messzire jutott ez a folyamat. Ha az említett fúzió létrejött volna, a Lochkeed szinte az egész repülőgépet – váz, elektronika és fegyverek – alvállalkozók nélkül meg tudta volna építeni. A két katonai repülőgépgyár egyikeként domináns szerephez jutott volna olyan elektronikai területeken, ahol létfontosságú az innováció.
A Lockheed április első napjaiban kijelentette: nem érti, miért kell önállóan megtartani a Northropot. Szerinte a cég felvásárlása erősítette volna a versenyt, hiszen az összevont társaság repülőgépgyárként a Boeinggel, elektronikai vállalatként pedig a Raytheonnal is fel tudta volna venni a lépést.
Az összevonások nyomán kétségtelenül olyan hadiipari ágazat alakult ki, amelyben a főbb résztvevők olymértékben belefolynak egymás tevékenységébe, ami már kétségessé teszi a tiszta verseny létezését. Ezek az aggodalmak a megállj parancs ellenére a jövőben is megmaradnak, noha a vállalatoknak védőfalakat kell építeniük az érzékeny információk belső áramlásának megakadályozására. Ez hallatlanul bonyolult feladat, miután a nagy repülőgépgyárak részt vesznek egymás programjaiban. A Boeing például hozzájárul a Lockheed F22 Raptorhoz, az amerikai légierő új lopakodó vadászgépéhez, valamint a Northop által gyártott B2 lopakodó bombázóhoz. A Northrop számos alkatrészt szállít a Boeing gépekhez: az F/A-18E/F Super Hornethez, az amerikai haditengerészet új vadászgépéhez, a C17 katonai szállítógéphez és a Boeing 747 polgári géphez.
A repülőgépipar apait-anyait belead abba a versenybe, amely a Lockheed és a Boeing között a 100 milliárdos közös vadászgép (Joint Strike Fighter) program megnyeréséért folyik. Mivel az elkövetkezendő húsz évben valószínűleg ez lesz az utolsó, jelentős számban gyártott amerikai katonai gép, a Pentagon várhatóan a vesztesnek is talál szerepet a terv elkészítésében.
A hadiipari versenyt persze nehéz megőrizni. Először is, az állam az egyetlen vásárló, amelyet köt a hivatali konzervativizmus, s komoly politikai nyomás nehezedik rá. A belföldi piac véges és egyre zsugorodik, bár a Pentagon az 1999-es pénzügyi évben még mindig nem elhanyagolható összeget, 49 milliárd dollárt költhet új eszközökre. Az sem mellékes, hogy egy fegyverprogram rendszerint 10-15 éves fejlesztési időszakot feltételez, amelynek során (a változó veszélyérzet miatt, illetve a harci felhasználási tapasztalatok tükrében) érdemi módosításokat hajtanak végre. A termékek rendszerint kis szériában, lassú termelési ütemben készülnek, hiszen alkalmazkodniuk kell az ügyfél költségvetési kapacitásához és katonai igényeihez. Ugyanakkor a készségeket akkor is karban kell tartani, amikor nincs kereslet. A Raytheon például az Öböl-háború idején havi 130 Patriot rakétát készített, azóta pedig nagyobb pontossággal, szenzorokkal és hatótávolsággal javította fel az akkori terméket.
A hagyományos hadiipari vállalatok problémáját csak növeli, hogy a technika alapvetően megváltoztatja az ágazat természetét. A Microsoftot például nem tekintjük hadiipari szállítónak, pedig programjai ott vannak a Pentagon minden monitorján.
Elképzelhető, hogy az új döntéssel a Pentagon azt jelzi: részben és ideiglenesen hajlandó eltűrni a piac hatékonyságának csökkenését, hogy ezzel elősegítse a csúcstechnológiai beszállítók közötti jövőbeni vetélkedést, s javítsa a nemzetközi versenyfeltételeket.
