Olyannyira változékony jelenleg a magánpénztárak piaca, hogy ezen ügyfeleik létszámáról a vagyon- és letétkezelők egyelőre képtelenek számszerű adatokkal szolgálni. A pénztárak befektetéseit alakító vagyonkezelők, valamint a pénztári portfoliókat, azok törvényi megfelelőségét és biztonságát naponta követő letétkezelők szerint a várakozásaiknál nehezebben alakulnak a magánpénztárak. Úgy tűnik, hiába a vegyes finanszírozású nyugdíjrendszerbe átlépők száma felett érzett eufória – az Állami Pénztárfelügyelet (ÁPF) legfrissebb adatai 750 ezer átlépőről szólnak; ennyi tagot jelentettek eddig a magánpénztárak -, jó néhány alapítási jogosítvánnyal bíró intézménynek gondot jelent a tevékenységi engedélyhez szükséges feltételek biztosítása. Így például a 2 ezer tag összetoborzása sem mutatkozik egyszerűnek. Hasonló vélemény már az ÁPF-nél is elhangzott, arra azonban mindeddig nem került sor, hogy a kérelem benyújtására szabott határidőt (az alapítási engedélytől számított fél évet) valamely pénztár elszalasztotta volna (Figyelő, 1998/17. szám). Lapzártánkkor pontosan 18 magánpénztár jutott már tevékenységi engedélye birtokába, és további öt kérelmét bírálta éppen a felügyelet. Az ÁPF-nek ugyanakkor újabb összeolvadásról, megszűnésről nincs tudomása. A letét- és vagyonkezelők pénztári ügyfélkörében viszont már jelezhető előre ilyen esemény. Az effajta szolgáltatások terén jelenleg legaktívabb bankok és értékpapír-kereskedők a Figyelő kérdésére elmondták: számos, akár már szerződésbe is rendezett felkérést mondanak vissza a készülő pénztárak. Igaz, egy részük más partner után néz, ám bőven akad olyan is, amely úgymond feladja, és magánpénztári társat keres.
A letét- és vagyonkezelők kiválasztásában mindazonáltal meglehetősen eltérő a módi. Míg az előbbiek esetében a magánpénztárak javarészt kitartanak azon intézmény mellett, amely önkéntes pénztáruknál már bevált, addig az utóbbiaknál koránt sincs így. Hiába is elégedett az önkéntes pénztár a vagyonkezelőjével, magánpénztára számára újat mégis többnyire pályázat útján választ. Nem ritkán ezen az úton is a már ismert cégre esik a választás, gyakori azonban a többes befutó. A pénztárak előszeretettel osztják meg a kockázatot több vagyonkezelő között; nagyobb vagyon esetén két-három belőlük az általános, de előfordul egyszerre akár négy-öt is. Megjegyzendő, hogy számos pénztár már az alapítóval szert tesz vagyonkezelőre, amennyiben annak tulajdonában ilyen akad. Ez esetben sem ritka azonban, hogy a feladatot több társaság között osztják meg.
A vagyonkezelők azt sem tartják kizártnak, hogy – sok önkéntes nyugdíjpénztárhoz hasonlóan – lesz magánpénztár, amely önállóan próbálkozik. Erre a törvény lehetőséget ad (az előírások szerint csak a letétkezelő alkalmazása kötelező a magánpénztár számára), a vagyonkezelő hiányát azonban jó néhány extra szabály betartásával kell “pótolni”. Ha lesz is ilyen pénztár, valószínűleg eleve sem sok, s számuk idővel csökkenni fog. Persze nyilván nem az előírások szabnak majd gátat a vagyonkezelő nélküli mivoltnak; ezek korántsem jelentenek akkora megkötést. A befektetési piac, az itthon újonnan megjelenő termékek azonban egyre speciálisabb hozzáértést követelnek, ráadásul a vagyonkezelő “csomagmegbízása” is feltehetően olcsóbb, mint az egyszeri tranzakciók tömegének költsége.
Az önkéntes pénztáraknál mindenesetre – a felügyelet korábbi közlései szerint – a vagyonkezelőt alkalmazók, illetve azt nélkülözők befektetési hozamai nemigen tértek el egymástól. Elmúlt évre vonatkozóan felügyeleti adatok ugyan még nincsenek, de a pénztári piacon vezető vagyonkezelők tapasztalatai azt mutatják: efféle szereplők híján “súlyos” százalékpontokkal kevesebb befektetési hozamra futotta csak.
Az azért a felügyelet adataiból is kiderül, hogy tavaly új folyamat indult be, sőt már az azt megelőző esztendőben is mutatkoztak különbségek az önkéntes pénztárak e két “fajtája” között. Az 1997-es újdonságot az jelentette, hogy míg korábban fej-fej mellett gyarapodott a vagyonkezelőkre bízott és az azok nélkül befektetett vagyon, most az előbbi a mértékét illetően jelentősen elhúzott. A két csoport 1996 legvégén még közel azonos, egyenként úgy 11,5 milliárd forintnyi vagyon felett őrködött. A rákövetkező három hónapban viszont fordult a kocka. Míg tehát ebben csoportban a befektetések nemigen növekedtek, addig a vagyonkezelős pénztárak vagyona több mint háromszorosára duzzadt. (Ebben természetesen nem csupán a befektetések hozama játszott közre; jóval nagyobb szerepe volt annak, hogy a befizetések egyre jelentősebb hányada irányult vagyonkezelős pénztárakba.) Hogy a két csoport által elért hozamok különböznek, azt valószínűsíti a pénztárak eltérő befektetési stratégiája is. Vagyonkezelő nélkül érdekes módon mindeddig nem csupán a legkockázatosabb befektetési kategóriába tartozó részvényekből tartottak kevesebbet, hanem állampapírból is. Ez utóbbiak biztonságára ugyanakkor egyre inkább támaszkodtak: az elmúlt két évben szinte mindvégig 80 százaléknyit őriztek belőlük a portfoliójukban. Részvények “jelentősebb” – néhány százalékos – vásárlására mindkét csoport először 1996-ban merészkedett. Azóta azonban a vagyonkezelősök több mint 20 százaléknyi részesedést vívtak ki e papírok számára a pénztárak befektetéseiben; a vagyonkezelő nélküliek csak 10 százalékig jutottak.
Hazardírozni nyilván a magánpénztárak sem fognak: a tevékenységi engedéllyel rendelkezők egyre-másra igen konzervatív, az állampapírok túlsúlyára alapozó befektetési stratégiákról adtak a Figyelőnek számot. E pénztárak döntő része befektetéseinek egyötödét szánja részvényre, a többit pedig állampapírra. Úgy tartják, a hazai piacon a papírok ezen aránya a reális, a kockázati szint beállításában ez az egészséges. A magánpénztárak óvatosságának egyébként nem csupán a bölcs előrelátás az oka – túl nagy mozgásteret a jogszabályok sem hagynak. A befektetéseiket körülíró kormányrendelet, s benne a három portfolio-osztály meglehetősen szűk befektetési sávokat jelöl ki, némiképp a vagyonkezelői szabadságot is csorbítva. A magánpénztárak pedig – a vagyonkezelőkkel kötött szerződéseikben – gyakorta ennél is szorosabbra fogják a gyeplőt. A piaci kockázatok lejjebb srófolásában néhány vagyonkezelő igencsak “önfeláldozóan” segédezik: van, amelyik hozamgarancia nyújtására is kapható. Erről mások véleménye éppen az, hogy önnön kezét köti meg az illető intézmény: a lehetséges veszteségek, és vele a garancia lehívását elkerülendő, feltehetően túlságosan óvatos lesz.
A hozamok és a pénztári mezőny alakulásáról a vagyonkezelői vélemények meglehetősen szélsőségesek. Egy részük amellett tesz hitet, hogy e nagyon is körültekintő befektetési stratégiák nyomán az első időkben a pénztárak hozamai között aligha lesz jelentős eltérés. És ha volna is, a nagyok tömeges tagsága (mely többé-kevésbé azonosítható a nagy bankok és biztosítók standardizált termékeit vásárlókkal) amúgy sem volna különösebben érzékeny a hozamok eltéréseire. Ezt bizonyítja röghöz kötött banki, biztosítói viselkedésük is. Mások szerint két százalékpontnyi kamatkülönbség már némi mozgásba szokta hozni a lakossági megtakarítókat, akik ilyenkor átcsoportosítják befektetéseiket. Hogyne tennék ugyanezt pénztártagi körökben. Kiváltképp, hogy a potenciális tagokba egyre a hozamok eltérésének fontosságát sulykolják. Egy vagyonkezelő sűrűn hangoztatott számítása szerint: az átlaghozamhoz képest huzamosan egy százalékpontos előnyt feltételezve, akár 20 százalékkal magasabb nyugdíj is elérhető.
Mindazonáltal a körültekintés lesz jellemző, hogy a reform gyökeret eresszen, s e szürke állapotát akkor lesz képes levetkőzni, ha az új nyugdíjrendszer immár visszafordíthatatlanul megszilárdult. Ekkor nyilván a befektetési szabályok enyhítésére is sor kerül.
