Több fejezet sikeres megvitatása után végül a legfontosabb pontnál, az árnál és a fizetésnél ismét elakadt csütörtökön a Cukor Terméktanács szakmaközi egyezményt előkészítő bizottsága. Amióta vészesen zsugorodik a belső fogyasztás és vele a jövedelem, a cukoráron való osztozkodás minden cukorpiaci alku Achilles-sarka. A termelők a gyártelepi tarifa 45 százalékát kapják alapárként, amely a kiegészítésekkel mintegy 50 százalékáig növekszik; a másik fele a gyártóké. Ezzel szemben az Európai Unióban (EU) 55-60 százalék a termelőké, s ezt az arányt várnák el a hazai gazdák is.
Tóth István, a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetségének (MOSZ) titkára nem tartja elfogadhatónak, hogy a cukorgyárak nálunk sokkal kevesebbet fizetnek a termelőknek, mint az unióban. Úgy tudja, hogy nem igaz a gyárak korábban hangoztatott álláspontja, miszerint egy tonna répáért 5545 forintnak megfelelő összeget fizetnek az EU-ban, nálunk pedig ennél többet, 5600-at adnak. Tóth István szerint az uniós alapár 47,67 ecu, tehát a termelő ott mintegy 11 ezer forintnyi összeget kap tonnánként, ez pedig kétszerese a magyarországinak. A cukorfeldolgozók oligopóliuma – állítja a MOSZ képviselője – visszaél a termelők kiszolgáltatottságával. A korábbinál kevesebb partnerrel kötnek termeltetési szerződéseket, amelyekben egyébként ők diktálják a feltételeket, így a gazdák versenyhátrányba kerültek. A gyárak – arra hivatkozva, hogy csökken a fogyasztás, nő a felesleg, kicsi az átlagtermés és a cukortartalom – mesterségesen alacsonyan tartják a felvásárlási árakat.
A kiszolgáltatottságot a MOSZ szerint úgy lehetne megszüntetni, ha végre megszületne a termékpálya autonóm szabályozása: a cukorrendtartás. Tóth István úgy véli, ebben a cukorrépa-termesztést a jelenlegi termelők szerzett jogának kell nyilvánítani. Az elmúlt évek átlaga alapján meg kell határozni az egyes gazdákra vonatkozó termelési kvótát, amelyet tulajdonként használhatnak, örökíthetnek, vagy értékesíthetnek.
Egyelőre viszont csak abban sikerült megegyezni a cukorpiaci résztvevőknek, hogy az ágazat a jelenlegi válságból önerőből nem tud kilábalni. Ha a cukorfelhasználás csökken, akkor a termelők szerint az államnak rendezett keretek között, támogatással, kedvezményekkel kell segíteni a gazdák „visszavonulását”, s nem úgy, hogy egyik évről a másikra drasztikusan csökkenjen a termelés.
Központi lépésekre bizonyára szükség lesz, mert a fogyasztás a korábbi évenkénti 600 ezer tonnáról már 400 ezer tonna alá zuhant. Az ipar így nem tud árat emelni, nincs profit. A cukor jelenleg 72 százalékos – és a Kereskedelmi Világszervezettel (WTO) érvényben lévő megállapodás értelmében 2001-ig 68 százalékra csökkentendő – behozatali vámja ugyanis túl kevés védelmet adhat az agyontámogatott importtal szemben. A nem létező hasznot pedig nem tudják elosztani a termelők és a gyártók. Az érintettek szerint a legfontosabb, hogy a cukor a mai közvetetten szabályozott körből kerüljön át a közvetlenül regulázott termékek közé. Ezeknél ugyanis piaci zavar esetén az államnak be kell avatkoznia, például exporttal, felvásárlással el kell helyeznie a felesleget.
Ma is mód van arra, hogy a terméktanács miniszteri jóváhagyással irányárat hirdessen (az ettől való jelentős eltérésnél intervenciós eszközökkel visszazökkenthetnék a piacot a normális kerékvágásba), de ennek meghatározása késik. A tárca szerint azért, mert a tanács a belső viták miatt képtelen elkészíteni a javaslatát. Ám a terméktanács illetékesei úgy látják: akkora a baj, amelyhez a saját források túl szerények. A testület tagjai egyetértenek abban, hogy 30 százalékos pótvámmal kellene megvédeni a belső piacot. Ezt az eszközt indokolt esetben a WTO sem tiltja, a lengyelek már alkalmazták is. (A maximum 30 százalékos vámpótlék bevezetésének azonban a WTO-előírások szerint szigorú feltételei vannak. Az importárnak például tartósan a korábbi évek átlagárának 90 százaléka alá kell süllyednie.)
A szakma megítélése abban is egységes, hogy állami segítség kell a cukorfelesleg kezeléséhez is. Ebben a termékpálya-szabályozás keretében kvótához kell kötni az alternatív édesítőszer, az izoglükóz – köznyelven izocukor – termelését. A 100-150 ezer tonnára tehető cukorfelesleg zöme onnan ered, hogy 1996-ban előzetes megállapodás szerint rendkívül vonzó – tonnánként csaknem 60 márkás – áron 600 ezer tonna répát exportra termeltetett az egyik cukorgyár, de a horvát megrendelő a teljesítés idején nem tudott fizetni. Ezért a megrendelt mennyiség alig egytizedét tudta kiszállítani a cég. A répa zömét itthon dolgozták fel, így ez a mennyiség is a belföldi kínálatot növelte. Tavaly ugyancsak 400-500 ezer tonna cukorrépa vásárlására kerestek partnert a horvát és jugoszláv cukorgyárak, de a magyar szállítók már óvatosabbak voltak.
A látványos gondok ellenére az érintettek nem jutottak el a szakmaközi megállapodás elfogadásáig, pedig ez alkotná a hőn áhított cukorrendtartásnak azon mellékletét, amely az ágazati együttműködés kapcsolatrendszerét rögzíti. Az 1993-ban elfogadott agrárrendtartási törvényt módosítani kell ahhoz, hogy a cukrot a közvetlenül szabályozott körbe emelhessék. Nem tudni, hogy a témát napirendre tűzi-e az idén az új parlament. Az elmúlt évek viharos történései után az sem látható előre, hogy az új szabályozásig kitart-e a „fegyverszünet”.
A puskaporos hangulatban az ipar megkezdte a kényszerű gazdaságossági lépéseket: a kisebb cukorgyárak bezárását. A korábbi 12 honi feldolgozóból három-négy év alatt akár hét is megszűnhet. Eddig három gyárat állítottak le végleg – a sarkadit, a mezőhegyesit és az ercsit -, de a szakértők szerint hamarosan hasonló sors vár a selypi feldolgozóra is.
Az egzisztenciájukat féltő répatermelők hadban állnak a gyárakkal, amelyek szerintük a saját körzetükben monopolhelyzetben vannak, s ezzel visszaélnek. Ezért a kaposvári és a petőházi övezetbe tartozó termelők a Gazdasági Versenyhivatalhoz fordultak. A szakma országos testülete, a Cukorrépatermesztők Országos Szövetsége pedig kartellvádat terjesztett elő a hivatalnál. A grémium az országszerte gyanúsan hasonló termeltetési szerződések vizsgálatát várja a felügyelettől.
A Versenyhivatal akár külön cukorosztályt létesíthetne, mert maguk a gyártók is beadvánnyal fordultak hozzá. Azt kérték: a rendkívüli helyzetre tekintettel kapjanak engedélyt a felesleges cukor egyeztetett áron való értékesítésére. Az exporttermék előállításához jelenleg olcsóbb importárut felhasználó cégeknek a világpiacihoz közeli áron adnák el a szóban forgó mennyiséget. (A beadványt a hivatal konkrét számításokkal való kiegészítésre visszaadta.)
Az élelmiszer-gazdaság jövőjét tekintve is precedens értékű az évek óta húzódó cukorpiaci válság. Az érintettek rádöbbentek, hogy maguktól nem tudnak kilépni az ördögi körből, és az államtól várják a segítséget. Mégis fordulóponthoz érkezett a cukor ügye. A felekben tudatosult: nem a multik „viszik ki a pénzt” a termelők rovására, hanem az a helyzet, hogy a jelen feltételek között összességében nincs elég haszon az ágazatban. A háborúzás helyett így alighanem inkább a béke hozhat többet, még ha fogcsikorgatva születik is meg.
