Régi keletű a történet; a munkaadók már jó ideje panaszolják: szinte képtelenség úgy felmondani egy dolgozónak, hogy abban a bíróság ne találjon kivetnivalót. Ráadásul a felmondás kivédésére számos kiskapu kínálkozott. A legfrappánsabb mindezek közül a betegállományba vonulás, amellyel a dolgozó úgyszólván tetszőleges időre kitolhatta a felmondás kézhezvételét.
A munkajogászok eddig nem akceptálták ezeket a munkaadói panaszokat, mondván: a jogszabályok helytelen alkalmazása, avagy a joganyag félreértéséből vagy nem ismeretéből származó törvénysértések okozták a közismert munkajogi eseteket. Ám a kormány most úgy döntött, számos ponton kiigazítja a Munka Törvénykönyvét, s így megkönnyíti a munkaadók számára a feleslegessé vált, illetve nem kívánt munkaerőtől való megszabadulást, másrészt pedig – a dolgozói leltárfelelősség bevezetésével – némileg csökkenti a vállalkozások kockázatát. Hivatalos indoklás szerint e lépéseket egy márciusi alkotmánybírósági döntés, továbbá a módosuló polgári perrendtartás tette szükségessé.
Érdemes külön kitérni az említett alkotmánybírósági verdiktre. Ebben a testület – két tagja, köztük Sólyom László elnök különvéleménye mellett – hatályon kívül helyezte a Munka Törvénykönyve legendás 100. paragrafusát. Ez egykoron kimondta, hogy a bíróság a munkáltató kérelmére – már amennyiben az leszurkolja a dolgozó markába az egyébként járó végkielégítés kétszeresét – eltekinthet attól, hogy a korábban elbocsátott alkalmazottat visszahelyezze eredeti munkakörébe. E paragrafust most átírták. E szerint a bíróságnak ezután mérlegelnie kell “az eset összes körülményeit”, s az eredeti munkakörbe történő visszahelyezést csak akkor mellőzheti, ha a továbbfoglalkoztatás a munkáltatótól nem várható el.
A törvényalkotók azonban nem állnak meg ezen a ponton; világosan látható, hogy igyekeznek kihasználni a fennálló törvényalkotási kényszert, és más, az alkotmánybírósági döntés által közvetlenül nem érintett pontokon olyan változtatásokat kívánnak eszközölni, amelyek segíthetik a racionális (munkaerő)gazdálkodást, vagyis könnyítik a munkáltatók dolgát. A tervezett módosításokat a kiskapuk – például a keresőképtelenséggel kapcsolatosak – bezárásának szándéka vezeti. Ennek megfelelően ezután a betegállomány sem lenne akadály a munkaadók előtt, ha éppen meg akarnának szabadulni valamely dolgozójuktól. A felmondást ugyanis a keresőképtelenség időtartama alatt is közölni lehetne, jóllehet a felmondási idő csak a dolgozó felgyógyulása után kezdődhetne el, tehát a munkaviszony is csak ekkor szűnne meg. Más kérdés, hogy továbbra is fennmaradnának a meglévő felmondási tilalmak: így nem küldhető el, aki gyermekét vagy közeli hozzátartozóját gondozza, s emiatt kapott fizetés nélküli szabadságot, továbbá védettek maradnának a szolgálatukat töltő sorkatonák is.
A munkaadók természetesen üdvözlik, hogy a törvény ezután kevésbé kötné meg kezüket. Ugyanakkor a munkavállalói érdekképviseletek azt hangsúlyozzák: a dolgozók már eddig is ódzkodtak a betegszabadság igénybevételétől, s ezután csak romolhat a helyzet.
Egy másik terület a nyugdíjkorhatárt elérő munkavállalókkal kapcsolatos szabályozás felülvizsgálata. Ezt a szociális és családügyi tárca szerint a gyakorlat már régóta igényelte. A várható törvénymódosítás nyomán e körben a munkaviszony rendes felmondással történő megszüntetése esetén nem kell majd indokolni az elbocsátást, amely ezek szerint nem is támadható meg a bíróságon. A munkáltatói oldal mélységesen egyetért eme változtatással. Rolek Ferenc, a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségének alelnöke szerint eddig egy továbbdolgozó nyugdíjast csak akkor lehetett elbocsátani, ha teljesítőképességének megromlására hivatkoztak, ami kínos, illetve megalázó szituációkba kényszerítette a feleket. Egészen más szempontokat tartanak szem előtt a munkavállalók képviselői. Borsik János, az Autonóm Szakszervezetek Szövetségének társelnöke úgy véli: ha már egyszer a társadalom a nyugdíjkorhatár felemelésével elismerte a munkaképesség időtartamának meghosszabbodását, akkor mégsem járja, hogy csak úgy, szó nélkül elbocsássanak dolgozókat azért, mert elérték a korhatárt. Ennek megfelelően mindenképpen szükségesnek tartaná az indoklást. Amely viszont – tegyük hozzá – már remek alapanyag lehetne egy munkaügyi perhez…
A törvénymódosítás harmadik lényeges pontja a leltárfelelősség szabályozása. Ez leltárhiány esetén tág teret ad a munkáltatónak, hogy kárát a felelősnek tartott dolgozó(k)ra terhelje. A szociális és családügyi tárca arra hivatkozik, hogy a jelenlegi helyzet megfelelő szabályok híján számos bizonytalanságot hordoz a munkáltatók és a munkavállalók számára egyaránt. Mi több, “nagy ravaszul” azt is megemlítik: kellő szabályok híján a dolgozók gyakorta kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek, mert a munkáltatók – tekintettel arra, hogy a leltárfelelősség nem érvényesíthető – komoly biztosítékot követelnek a dolgozóktól. Ha a törvényjavaslatot elfogadja a parlament, úgy az ilyen kauciókra aligha lesz szükség, hiszen a jövőben például a leltárkészletet egyedül kezelő munkavállaló maga felelne a hiány teljes összegéért, ha pedig többen felelősek érte, akkor átlagkeresetük arányában közösen állnák a számlát. A munkáltatók ezzel a módosítással is teljes mértékben elégedettek, hiszen így – indoklásuk szerint – végre tisztázódik a felelősség a munkahelyeken. A dolgozói érdekképviseletek szerint viszont ennek az az ára, hogy ezután aránytalanul megnő az alkalmazottak felelőssége, különös tekintettel a csoportos felelősségre. A minisztériumból származó információk szerint a javaslat még ezen a héten a kormány elé kerül, s a döntéstől függően az Országgyűlés még az idén megkezdheti a tárgyalását. A tárcánál úgy látják, ha minden jól megy, 1999. március elsején már hatályba is léphetnek a változtatások.
