(Figyelő, 1998/20. szám)
Erdős Tibor kritizálja az egyes pártok programjában szereplő jelentős adócsökkentés lehetőségét. Cikke elsősorban a növekedés és az adóbevételek kapcsolatát vizsgálja, s arra a következtetésre jut, hogy egy számottevő adómérséklés az államháztartás egyenlegét drasztikusan rontaná, és azt semmilyen reális gazdasági növekedés, illetve az esetlegesen javuló adófizetési morál sem tudná ellensúlyozni. Erdős Tibornak a maga szabta feltételek mellett igaza van, véleményem szerint azonban az adócsökkentés kérdése elválaszthatatlan az állam kiadási oldalának átrendezésétől. Amellett, hogy az adórendszer esetében az elmúlt időkben is jelentős változásokról beszélhetünk, az államháztartási törvény megalkotása – és így a központi kiadások és bevételek koncepcionális összehangolása, törvényi rendezése – immár két kormányzati ciklus alatt is elhalasztódott. A gondok ugyanakkor nem csupán a magas adóterhekre vezethetők vissza, hanem arra is, hogy adórendszerünk strukturális szempontból szintén igen problematikus és bonyolult.
Az Európai Unióval (EU) való összehasonlításban hazánkban nem elsősorban az adók, hanem az állami centralizáció mértéke a magas. Ameddig az EU átlagában az államháztartás folyó bevételei a GDP mintegy 45 százalékára tehetők az 1985 óta eltelt időszakban, addig nálunk ez az arány jóval meghaladja az 50 százalékot (1993-ban például 63, egy évvel később pedig 70 százalék volt, de 1996-ban is 57 százalék feletti mértéket regisztráltak). Igaz, az utóbbi években a centralizáció csökkent.
Hasonló tendenciák mutathatók ki az államháztartás kiadási oldalán is. Az adók mérséklése hozzájárulhat a centralizáció mértékének csökkentéséhez. Ezzel egy időben azonban a kiadási oldalon is érdemi visszafogást, mérséklést kell végrehajtani, különben Erdős Tibor előrejelzése, azaz az államadósság ugrásszerű növekedése következik be. Hazai viszonyaink között viszont a kiadási oldal lefaragása nehezen, csupán hosszú távon valósítható meg. Hiszen éppen most kellene többet költeni a piacgazdaság által okozott problémák, többek között a nagy jövedelmi és regionális különbségek mérséklésére.
A centralizáció csökkentése mellett azonban adórendszerünkben olyan változtatásokat is végre lehetne hajtani, amelyek a jelenlegi összkiadási és összbevételi tételeket igazából nem érintenék. Közismert, hogy adórendszerünk igazságtalan, hiszen aránytalanul magas terhet rak a közepes jövedelemmel rendelkezőkre. Emellett a szisztéma bonyolult, ráadásul évről évre még inkább azzá válik; magasak a marginális adókulcsok, ami adóeltitkolásra ösztönöz – hogy csak a legfontosabb problémákat említsük. Ezen gondok megoldása egy időben, egyetlen huszárvágással nem lehetséges. Véleményem szerint azonban az adórendszer strukturális változtatását illetően, a személyi jövedelemadó területén elképzelhető olyan megoldás is, amely több előnnyel járna, mint hátránnyal.
Az adóterhelés Magyarországon 1988-tól 1996-ig folyamatosan növekedett, s csak ezt követően tapasztalható némi csökkenés. A növekedésnek számos oka volt – egyebek mellett a 0 százalékos adókulcs eltörlése, valamint az, hogy a kulcsokat „elfelejtették” indexálni az inflációval, így évről évre többen csúsztak át felsőbb adósávokba. Mindazonáltal az átlagos adóterhelés – amely a személyi jövedelemadó alapjára vetítve tavaly becsülhetően 21,5 százalékos volt – nemzetközi összehasonlításban nem mondható magasnak. Súlyos problémákat vet fel azonban, ahogyan ez az átlag összeáll. Az adórendszer ugyanis nagyon bonyolult, a magas adókulcs mellett számtalan kivétel, adóalap- és adómódosítás, kedvezmény létezik. Az utóbbiak széles körű elterjedésének egyik fő oka éppen a magas marginális adó; a preferenciák megléte egyúttal igazságtalan is, hiszen olyanok vehetik igénybe azokat, akiknek a kedvezményezett körben egyáltalán jövedelmük van. A magas marginális adókulcs ugyanakkor az egyik fő oka a jövedelmek eltitkolásának is. A vállalkozások egy jó része éppen azért jött létre, hogy a magas kulcsot elkerülje. Véleményem szerint mindehhez képest az átlagos adóterhelés 20 százalék fölötti értéke csak másodlagos problémának mondható.
Javaslatom lényege a következő: csökkentsük az adókulcsok számát drasztikusan kettőre. Ezen belül a minimáljövedelemnek megfelelő rész egy alacsony, 10 százalék körüli rátával adózna vagy teljesen adómentes lenne, az e feletti részt pedig 22-25 százalékos adókulcs terhelné. Ezzel egy időben a kivételeket fel kellene számolni, ami az adóalap kiszélesítésével járna.
A javasolt rendszerben az adókulcsokat olyan módon kellene kalkulálni, hogy az az adóbevétel összegét kezdetben változatlanul hagyja, így a szisztéma rövid távon az államháztartási reformtól függetlenül is bevezethető lenne. További előny, hogy a magas marginális kulcsok eltűnésével valószínűleg javulna az adófizetési morál, ami az adóbevételek növekedéséhez és a későbbiek során esetleg a felső adókulcs – és azon keresztül adóterhelés – csökkentéséhez vezethetne. A modell piackonform, hiszen a plusz erőfeszítést nem büntetné növekvő elvonással, s egyformán kezelné a képződött jövedelmeket. Emellett jobban megfelelne a piacgazdaság elosztási logikájának is: a jövedelmeket láthatóan a magasabb erőkifejtést tevőknél, az ügyesebbeknél vagy a magasabb piacképességűeknél hagyná. A rendszer átláthatóbb, az adóívek kitöltése könnyebb lenne; egyszerűsödne az adókkal kapcsolatos adminisztráció is, ami a vállalkozások és az adóhatóságok oldaláról egyaránt létszámcsökkentést, illetve költségmegtakarítást tenne lehetővé.
A hátrányok közt meg kell említeni, hogy az adórendszer igazságtalansága nem tűnne el, hiszen – hasonlóan a jelenlegihez – ezután is a viszonylag magasabb jövedelműek lennének a fő kedvezményezettek. A kivételek megszűnése okán az érdekérvényesítéssel foglalkozó szervezetek – például a szakszervezetek – alkupozíciója gyengülne, így számolni kellene az ellenállásukkal. A lehetségessé váló létszámcsökkentés miatt az adóhatóságnál hasonló ellenállás alakulhatna ki. Egyúttal az eddigi adótanácsadók, adószakértők jelentősége csökkenhet, sőt esetleg ezeken a területeken a munkanélküliség növekedése is várható.
(Egyetemi docens, Janus Pannonius Tudományegyetem közgazdaságtudományi kar)
