Biztosan tovább mélyülne az ázsiai válság örvénye, ha a jüant le kellene értékelni. Ez a lépés lerombolná a hongkongi dollárnak az amerikaihoz kötött árfolyamát, újabb devalválási hullámot váltana ki, s fokozná az ázsiai bajok miatt a nyugati részvénypiacokon és gazdaságokban okozott súlyos károkat. Ázsián belül növelné a vállalati eladósodottságot, ez viszont gátolná a fellendülést és a szerkezetátalakítást, különösen akkor, ha tovább tartana a jen mélyrepülése. Egy esetleges leértékelés komoly gondokat okozna a nyersanyag-termelőknek és -exportőröknek is, elsősorban Oroszországban.
Miközben a nyugati világ Kínától szilárd pénzügyi kitartást vár, a Clinton-vizit időszakában bizonyos jelek az elszántság gyengülésére utaltak. Hsziang Huai-cseng pénzügyminiszter június derekán azt mondta: gyengítené a jüan stabilitását, ha országa nem tudná tartani az idei évre tervezett növekedést. Ez volt az eddigi legnyilvánvalóbb jele annak, hogy Pekingnek a leértékelés megtagadására vonatkozó ígérete nem tekinthető szentírásnak.
A kérdés az, hogy Hsziang megjegyzései és más hasonló irányú, burkoltabb jelzések igazi szemléletváltást tükröznek-e, vagy csak arra utalnak, hogy Kína politikai előnyt akart szerezni a Clinton-Csiang Cö-min csúcstalálkozó előtt. A válasz valószínűleg a kettő ötvözete. A leértékelés lebegtetésével a kínai kormány az évtized legfontosabb diplomáciai találkozója előtt ösztönzést adott a június 17-én bekövetkezett közös amerikai-japán „mentő-intervencióhoz”, s egyúttal – annak időleges hatásától függetlenül – valóban erősítette tárgyalási pozícióját. Persze ettől még lehetséges, hogy Kína egy későbbi leértékelést készít elő arra az esetre, amikor helyzete már elviselhetetlenné válik.
A kínai valuta a dollárhoz kötött, ezért az ázsiai szomszédokhoz képest fantasztikus ütemben felértékelődött – az indonéz valuta például 80 százalékkal zuhant a jüanhoz képest -, minek nyomán visszaesett a kivitel. Még nagyobb baj, hogy a kormány éppen egy erőteljes exportnövekedés révén kívánt új munkahelyeket teremteni, ezzel kompenzálva az állami szektor reformja miatt elkerülhetetlen elbocsátásokat. A munkahelyteremtés most kétségesnek tűnik, ami beárnyékolja a márciusban miniszterelnökké választott Csu Zsong-csi reformprogramját. Sok múlik tehát a valutával kapcsolatos esetleges jövőbeni döntésen.
A leértékelésre vonatkozó kérdésre eddig mindig egyértelmű „nem” volt a pekingi válasz. Mostanában azonban más léptékű változásokkal foglalkoznak, miután a jen esése és a japán recesszió kényszerpályára lökheti Kínát. A kormány gazdasági munkacsoportjának véleményét tükröző China Economic Times szerint akkor keletkezik vészhelyzet, ha a jen a dollárhoz képest 180-200 közötti árfolyamra süllyed. Jelenleg ugyan Pekingben nem tartanak valószínűnek egy ilyen zuhanást, s így napi szinten nem is foglalkoznak a leértékeléssel, de azért már folynak számítások egy esetleges ilyen lépésnek az exportban, az adóbevételekben és a makrogazdasági politikában okozott költségeiről.
Kínát nem sújtja a befektetői pánik, ám aligha érezheti magát bebiztosítva az ázsiai válság ellen. Vajon a térség második legnagyobb gazdasága a következő felboruló dominó lesz, avagy bástya marad? Az év első öt hónapjában a kínai export csak 8,6 százalékkal nőtt az előző év hasonló időszakához képest, ami komoly visszaesést jelent az 1997-ben regisztrált 20,9 százalékhoz képest. Májusban azután – 22 hónap óta először – 1,5 százalékkal csökkent a kivitel. Egyes ágazatok, például a textilipar, vészterhes helyzetben vannak, részben a délkelet-ázsiai és dél-koreai leértékelések nyomán csökkenő versenyképesség miatt. Amúgy a kereskedelem önmagában is fontos tényező. Tavaly az export a 8,8 százalékos GDP-növekedésből 2,0 százalékpontot hozott. A lanyhább árucsere a GDP-bővülésen is meglátszik: ez utóbbi az idei első negyedévben évi rátában 7,2 százalékos volt, a második és harmadik negyedévre pedig több közgazdász is fékeződésre számít.
Ennél is lényegesebb, hogy a kereskedelmi problémák a miniszterelnök által elhatározott reformprogram megakadályozásához, illetve megnehezítéséhez vezethetnek. A kormány az exportorientált partvidéki térségek erőteljes gazdasági teljesítményétől remélte, hogy munkát adhat az állami vállalatok reformja miatt elbocsátott több milliónyi dolgozónak. Miután most ezek a területek kevesebb terhet tudnak vállalni, egyre erősödik a nyomás, hogy halasszák el a kormány ipari reformjait.
A vezetés erre egyelőre úgy reagált, hogy a helyi önkormányzatokat infrastrukturális befektetésekre ösztönzi; így szeretné stimulálni a gazdaságot, s elérni a 8 százalékos növekedési célt, ami – a társadalmi stabilitás fenntartása mellett – Peking abszolút gazdasági prioritásává vált. Egyes nemzetközi szakértők szerint azonban az infrastrukturális invesztícióknál megnyilvánuló kapkodás miatt kételyek merülnek fel e projektek minőségét illetően.
Ráadásul megkérdőjelezhetőek a beruházásokhoz adott bankhitelek is, ami ellentmond Csu Zsong-csi azon céljának, hogy az ország pénzügyi reformjának fő elemeként erősítse a hitelintézetek eszközgazdálkodásának minőségét. Ez a politikai motivációjú hitelmechanizmus rossz emlékét idézi fel, amely Indonéziában és Dél-Koreában egyszer már katasztrofális helyzetet okozott. A kínai bankrendszerben a rossz, illetve problémás kölcsönök állománya már ma is 20-25 százalékosra rúg.
A feszültség másik forrását az adóbevételek adják, miután a vállalati nyereségek csökkenése nyomán ezek jelentősen elmaradnak a tervezettől (a társasági nyereségadó Kínában az állami bevételek aránytalanul nagy hányadát teszi ki). További nehezítő körülmény, hogy a kormány az exportőröknek a nehézségek ellensúlyozására adó-visszatérítést ígért.
A leértékelés megtagadására tett ígéret kínjai azonban a legkomolyabban a lassan egy éve kínai igazgatás alá visszakerült Hongkong sorsában jelentkeznek, s ez az egyik legmeggyőzőbb érv Peking számára, hogy a leértékelést mindenképpen el kell kerülnie (lásd külön írásunkat). De nem ez az érv az egyetlen. A Világbank illetékesei szerint például a leértékelés Kína számára nem is lenne hatékony módszer a belső problémák megoldására. Az ázsiai piacok ugyanis most olyan gyengék, hogy egy ilyen húzás nem adná meg a szükséges lökést. Másfelől, a kínai export még mindig versenyképes az amerikaihoz és az Európai Unióból származóhoz képest. Így jelenleg még uralkodó az a végkövetkeztetés, hogy a leértékelés mindaddig könnyelműség lenne, amíg tombol az ázsiai vihar. Az erős valuta fenntartását célzó politika költségei azonban egyértelműen nőnek, s a távol-keleti események okán még tovább fokozódhatnak. Az új kínai vezetés ugyan továbbra sem akarja a valutakorrekciót, ám ha a jen zuhanása folytatódik, valószínűleg nehezen tud majd ellenállni a kísértésnek.
