Az Öböl-háború 1991. januári kitörése előtti két hétben a kőolaj hordónkénti ára 8 dollárral 32 dollárra emelkedett. A mostani konfliktusnál a helyzet gyökeresen más volt. Tíz nappal a kompromisszum előtt, a háborús feszültség csúcspontján a nemzetközi olajiparban mérvadónak számító Brent nyersolaj ára majdnem négy éve nem látott alacsony szintre, 14,22 dollárra zuhant. Tavaly októberhez képest mintegy egyharmaddal csökkent az ár.
Az áresés még novemberben kezdődött, amikor Szaúd-Arábia kezdeményezésére 10 százalékkal emelték a kőolajexportáló országok szervezete, az OPEC termelési plafonját; pontosan akkor, amikor kezdett kiderülni az ázsiai valutaválság igazi mélysége. Az árakra nehezedő nyomás azonban már hónapokkal korábban elkezdett nőni. Robert Mabro, az Oxfordi Energiakutató Intézet igazgatója szerint a termelés rombolta le a piacot, nem az OPEC; tavaly októberben a világban napi 3 millió hordóval többet termeltek ki, mint az előző év októberében.
Az áresésnek a Financial Times elemzése szerint három közvetlen magyarázata van. Az első Ázsia. 1997 utolsó negyedévében a távol-keleti olajfinomítók – tekintettel a belföldi valuták zuhanására és a dekonjunktúrára – nem vettek dollárban megadott árú nyersolajat. Az ázsiaiak elkezdték kiüríteni a tartályaikat, s nem vásároltak utánpótlást. Még ma sem világos, hogy mindez miként hat hosszú távon a piacra. Egyes olajipari szakértők szerint az ázsiai kereslet idén akár napi egymillió hordóval is csökkenhet, a térségben komoly érdekeltségekkel rendelkező Royal Dutch/Shell ellenben csak „megtorpanásra” számít.
Az okok között említhető az is, hogy az északi féltekén tapasztalt enyhe tél csökkentette a fűtésre használt olaj és dízel üzemanyag iránti keresletet. Február derekán a londoni olajtőzsdén nyolc éve nem tapasztalt alacsony szinten volt a gázolajra kötött határidős kontraktusok árfolyama, következésképpen nagy mennyiségű nyersolaj maradt raktáron. S végül a harmadik ok: tavaly egy sor műszaki probléma, valamint a fúrótornyok hiánya miatt nem fejeztek be több, nem OPEC-tagállamban készülő beruházást, ezek a technikai nehézségek azonban lassan megoldódnak. Bár az alacsony ár miatt az Egyesült Államokban és máshol be fognak zárni néhány, magas költséggel működő létesítményt, ez nem érinti a befejezés előtt álló invesztíciókat, hiszen ezek közül jó néhány akár 5 dolláros ár mellett is kitermeli működési költségeit.
A fenti tényezők részben magyarázatot adnak a jelenlegi alacsony árszintre, de nem ragadják meg az olajiparban zajló mélyebb átalakulást. Az olajár ugyanis nem csak 1991-hez viszonyítva alacsony: reálértékben csak kevéssel magasabb, mint volt akár az 1974-es első olajválság idején. Érdemes tehát a negyed századdal ezelőtti időket a mával összevetni. A kereslet a jelentős világméretű gazdasági növekedés miatt ma is – mint akkor – hosszú ideig emelkedett (tavaly például a világ legnagyobb olajpiaca, az Egyesült Államok napi 10 millió hordó olajat importált: 7,2 százalékkal többet, mint 1996-ban.) Ebből első látásra azt a következtetést lehetne levonni, hogy az olaj ára hamarosan növekedni fog. Ám a hasonlóságoknál jóval nagyobbak a különbségek. A hetvenes években például úgy tartották, hogy az olaj még azelőtt elfogy, mielőtt az emberiség alternatív energiaforrást fedez fel. Az elmúlt 20 évben azonban a vállalatok – a műszaki haladásnak köszönhetően – új olajmezőkre bukkantak, s javították a kitermelési rátát, mégpedig gyakran a korábbiaknál olcsóbb megoldásokkal.
Igaz ugyan, hogy a világ olajkészlete a jelenlegi termelés mellett mindössze 40 évre elegendő, ám a földgáz több helyen – például az áramfejlesztésnél – képes pótolni az olajat. A gáz talán kevésbé rugalmas (mivel a piacra szállításhoz szükséges infrastruktúra drága), de a mai készlet 60 évig kitart. Emellett további alternatív energiaforrások is megjelentek. Az alacsony olajár ugyan megakadályozza néhány új technológia elterjedését, de környezetvédelmi és politikai szempontok ezek fejlesztése mellett szólnak. Egyes várakozások szerint 2050-re a világ energiaszükségletének felét elégítik ki majd a megújítható technológiák.
Az sem mellékes, hogy az OPEC-országok ma teljesen másképpen viszonyulnak a külföldi vállalatokhoz. Akkor sorra dobták el a „hét nővérként” emlegetett vezető nyugati olajipari cégek ajánlatait, ma – Szaúd-Arábia kivételével – mindegyik „hajt” a több milliárd dolláros külföldi befektetésekre.
Jelenleg még bizonytalan, hogy alacsonyan maradnak-e az olajárak, vagy az év második felében újra emelkedni kezdenek. Az utóbbi napokban számos elemző csökkentette az idei évre vonatkozó becsléseit. A legtöbben 14 és 18 dollár közötti ártartományra számítanak. A pesszimistábbak azonban figyelmeztetnek: ha az OPEC nem csinál helyet az iraki olajnak, az ár akár egy számjegyűre is csökkenhet.
A kulcsország változatlanul Szaúd-Arábia. Ha ott holnap elzárnák a csapokat, Amerika beavatkozna; ha teljesen kinyitnák, Irán lázadna fel. És ez az a két rémálom, amely között a szaúdi olajpolitika ingadozik. Az ország napi 8,7 millió hordó olajat termel ki, ám termelését akár egyötöddel is tudná növelni, mégpedig úgy, hogy szinte semmibe sem kerülne a többlet előállítása. Ehhez képest az olajosok arra kérték Rijadot, hogy az áremelkedés érdekében csökkentse napi termelését. Ez esetben szerintük akkor is nőnének a világpiaci árak, ha megmaradna a kínálati többlet. Ez azonban azt jelentené, hogy Szaúd-Arábia lenne a világ ármeghatározó termelője, amely szerepet 1986-ban már egyszer visszaadott, s nagyon nem szeretne újra betölteni.
Sok múlik azon, miként értelmezzük az említett tavaly novemberi plafonemelést. Egyesek szerint a döntést még hónapokkal az ázsiai válság előtt hozták, de a technokraták nem tudták a megváltoztatását kieszközölni a betegeskedő királynál. Mások szerint viszont ez csak az első volt az OPEC-kvótarendszer megsértői – például Venezuela – ellen hozott szaúdi lépések sorában. A caracasi tisztségviselők azzal dicsekszenek, hogy az idén a termelést napi 3,2 millió hordóról 3,6 millióra emelik, ami 1 millióval magasabb az OPEC-kvótánál. Venezuela növelte piaci részesedését az Egyesült Államokban; azon a piacon, amelyet Szaúd-Arábia semmiképpen sem akar elveszíteni.
