Egy Glatz Ferenc akadémiai elnök vezetésével összegyűlt akadémiai csoport korábban már elemzett ötféle megoldási lehetőséget a vízlépcső-problémával kapcsolatban. A számok bűvöletében dolgozó albizottság 16 szempont alapján vizsgálta a változatokat, amelyek közül rögtön kiesett a két szélső: a jelenlegi állapot ugyanis nem tartható fenn, az 1977-es szerződéshez pedig, akkor legalábbis úgy tűnt, nem kívánnak visszatérni. (Más kérdés, hogy a C-variáns megépítésével már
a szlovákok is felrúgták az egyezményt.) A megmaradt három változat közül az egyik kísértetiesen hasonlít az 1977-ben elképzelt konstrukcióhoz, meg persze ahhoz is, amiről végül megállapodott
a magyar és a szlovák szakértői küldöttség. E változatban szerepel például az alsó duzzasztás, illetve a csúcsra járatás és Szigetköz vízutánpótlásának megoldása. A második variáció nagyjából ugyanezt tartalmazza, leszámítva a csúcsra járatást, míg a harmadik lehetőség a klasszikus folyószabályozással számol. Az albizottság mérlegelése során – az obligát vízügyi, környezeti, hajózási, árvízvédelmi és vízminőségi szempontok mellett – igyekezett holmi gazdasági számításokat is figyelembe venni, vagy ennek hiányában legalább informális tájékoztatás révén beszerzett bizonytalan eredetű adatokkal kalkulálni. A javaslatokból kiderül, hogy a vizsgálódók
a jelenlegi állapot fenntartását vélik a legköltségesebbnek, s ebből természetszerűleg bevétele sem származik az országnak. Az 1977-es tervet időszerűtlennek minősítették, ami egybevág a hágai bíróság ítéletével. A bizottság szerint a klasszikus folyamszabályozás esetén rosszabbak lesznek
a hajózás feltételei, s a medererózió miatt néhány évtized (!) múlva amúgy is szükség volna egy alsó duzzasztóra. Ezek után az albizottság leszögezi: ha már egyszer lesz alsó duzzasztó, akkor miért ne mindjárt Nagymarosnál, elvégre minden szempont ezt indokolja.
