Miért éppen most, két parlamenti ciklust követően döntött úgy, hogy a politikusi pályát otthagyva visszatér a “szakmához”?
– Nem azért határoztam így, mintha csak most lett volna lehetőségem a váltásra. Az első parlamenti ciklusban sem voltam igazán elszánva a képviselőségre. Sosem vágytam ugyanis politikusi babérokra. A képviselőséget is elsősorban szakmai kihívásnak tekintettem. Míg kutatóként én kértem adatokat, tettem fel kérdéseket, addig országgyűlési képviselőként már hozzám jöttek véleményért, s aktív szerepem lehetett a döntések előkészítésében. Úgy érzem egyébként, hogy engem az elmúlt nyolc évben is a “helyemen” értékelt a sajtó: sohasem tekintettek politikusnak, nem vetettek számot velem, amikor az került szóba, hogy kiből milyen pártfunkcionárius lesz. Bár már az ellenzékben eltöltött ciklust követően is foglalkoztatott a váltás gondolata, akkor még nem láttam a végét annak, amit elkezdtem. Kétségtelenül egyfajta eredménycentrikusság is motivált. Ez jellemezte például munkámat az újonnan elindított számvevőszéki bizottságban, de ilyennek tekintem az államháztartási vagy a nyugdíjreformmal kapcsolatos teendőimet is.
Négy évvel ezelőtt az is motiválta, hogy az ellenzékiség után kormánypártiként már komolyabb befolyása lehet az országos ügyek menetére?
– Ez így utólag igaznak tűnik. De amikor az ember előre eldönti, hogy indul-e a választásokon, akkor természetesen még nem tudhatja a végeredményt. Persze, ha az elmúlt négy évet is ellenzékben s nem kormánypárti képviselőként éltem volna meg, akkor most nagy valószínűséggel indulnék a választásokon. Úgy érzem, hogy megtettem, amit szakmai értelemben parlamenti politikusként lehetett. S itt most nemcsak arra gondolok, hogy egy kemény stabilizációs csomagot kellett politikusként elfogadtatnom elsősorban a nem közgazdász politikustársakkal. Sok vonatkozásban érzem azt, hogy ha nem lettem volna itt az elmúlt években, máshogy történtek volna a dolgok. Ennek talán leglátványosabb példája az 1995-ös privatizációs bevételek felhasználására Keller Lászlóval közösen megfogalmazott javaslatunk. Ez akkor sok kritikát, indulatot váltott ki, mára azonban elfogadottá vált, hogy jelentős szerepe volt Magyarország adósságcsapdából való kikerülésében.
Eddigi előmeneteléből következett volna, hogy inkább a PM-ben, mint az ÁPTF-ben jut magas pozícióba. Miért döntött mégis az utóbbi mellett?
– Beszélgetésekben felmerült többféle lehetőség is. Mindenesetre amikor eldöntöttem, hogy felhagyok a képviselőséggel, ezzel automatikusan választottam is. Egyébként költségvetési és pénzügyi felelősnek lenni egy frakcióban nem csak a költségvetési kérdések megválaszolását jelenti. Hogy mást ne említsek, az elmúlt ciklusban dolgoztunk ki és fogadtunk el egy sor pénzügyi törvényt, mint például a hitelintézeti, az értékpapír-, illetve a kockázati tőke törvény. Ezek előkészítése pedig a frakció részéről az én feladatom volt, én tárgyaltam az illetékes minisztériumokkal és szakértőkkel.
S hogyan került szóba a neve az ÁPTF elnökhelyetteseként?
– Ez annak a sokak számára esetleg szerencsétlen, számomra szerencsés egybeesésnek köszönhető, hogy egyrészt hónapok óta betöltetlen volt ez a pozíció, másrészt volt valaki, aki kereste a “visszavonulás” lehetőségét, és tevékenysége a kinevezésben döntők (jegybankelnök, pénzügyminiszter, miniszterelnök) előtt ismert volt.
Az elődjének tekinthető Pacsi Zoltán kizárólag a tőkepiacok felügyeletét látta el. Mely területek tartoznak majd Önhöz?
– Úgy vélem, ez alapvetően attól függ, hogyan ítéljük meg a szervezet jövőjét. Nem szabad elfelejteni, hogy csak tavaly januártól működik egyként az ÁPTF. A pénz- és a tőkepiacot felügyelő két korábbi szervezet összecsiszolása még mindig nem tekinthető befejezettnek. Ezért úgy tűnik: egyelőre nem érdemes változtatni azon a felálláson, miszerint külön-külön elnökhelyettese van a két területnek. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy belépésemet követően a Pacsi Zoltán által örökül hagyott feladatkört veszem át. Persze menetközben elgondolkodhatunk azon: lesz-e mód más munkamegosztást kialakítani. Ez viszont érzésem szerint hosszabb időt vesz majd igénybe.
Gaál Gyula, 40 éves, a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem pénzügy szakán szerzett diplomát 1981-ben. Ezt követően 1982-84 között az ELTE Bölcsészettudományi karán hallgatott történelmet. Első munkahelye a Szövetkezeti Kutató Intézet volt, ahonnan 1988-ban igazolt át a Pénzügykutató Rt.-hez, melynek egyébként hivatalosan a mai napig munkatársa. Ugyanabban az évben részt vett a Szabad Demokraták Szövetségének alapításában. Az 1990-es parlamentnek indulásakor még nem volt tagja, csak az év szeptemberében került a köztársasági elnöknek jelölt Göncz Árpád helyére. Frakcióján belül nyolc éven át a költségvetés gazdája volt, neve különösen az 1995-ös privatizációs többletbevételek felhasználásáról, Keller László MSZP-s képviselővel közösen tett javaslat kapcsán vált közismertté. 1990 novemberétől a költségvetési bizottságot erősítette, 1994-ig tagként, utána alelnökként. Közben, 1992 és 1994 között irányította az újonnan megalakított számvevőszéki bizottságot. Tagja volt mind a néhai Antall József miniszterelnök, mind Bokros Lajos egykori pénzügyminiszter által felállított államháztartási reformbizottságnak. 1990-től a Közgazdasági Szemle rovatvezetője.
