A problémával kapcsolatos egyetértés még nem jelent semmit, mert jóval nehezebb egyetértésre jutni a helyzet kezelési módszerével kapcsolatban. Az egyik európai „tradíció” – a tanulmányok gyártása és tanácskozások szervezése – eddig semmi eredményt nem hozott. Szándékok és javaslatok arra utaltak, hogy az EU-kormányok egy sor, a következő öt évre vonatkozó, „foglalkoztatási irányelvnek” álcázott célt fogadnának el: eszerint a foglalkoztatottak arányát 60 százalékról 65 százalékra (később pedig 70 százalékra) növelnék, 12 millió új munkahelyet teremtenének, 7 százalékra csökkentenék a munkanélküliek, és 10 százalékról 25 százalékra emelnék a képzésben részesülő állástalanok arányát.
Ám a tanulmányoknak korporatista alaphangjuk van: sok szó esik a „szociális partnerekkel” (kormány, munkáltatók, szakszervezetek) folytatott tárgyalásokról, viszont csak érintőlegesen említenek olyan alapvető szempontokat, mint például a rugalmas munkaerőpiac, a nagyobb fokú dereguláció, alacsonyabb adók és alacsonyabb munkabérek szükségessége. Ehelyett, a Bizottság mindmáig azt állítja, hogy a munkanélküliség legfőbb oka a lassú gazdasági növekedés.
Az elemzés gyenge lábakon áll. A recesszió és a botladozó növekedés kétségtelenül rontott a helyzeten. Ám az EU-munkanélküliség már olyan régóta magas, hogy az okok értelemszerűen strukturális jellegűek. A londoni Economist értelmezése szerint ilyen „a munkaerő- és a termékpiacok túlzott szabályozása, az alkalmazkodni képtelen munkaerő és a túlságosan bőkezű szociális juttatások. A csökkentés érdekében Európának egyszerűen alkalmaznia kellene az amerikai és a brit politikát, hiszen ezekben az országokban a deregulációnak, valamint az adók, a közkiadások és a szociális juttatások csökkentésének köszönhetően határozottan csökkent a munkanélküliség” (Egyesült Államok: 4,6; Nagy-Britannia: 4,9 százalék).
Ezt a konzervatív üzenetet nem szívesen fogadják el egy olyan kontinensen, amelynek határozott célja, hogy fenntartsa sajátos „európai szociális modelljét”. Az egyik, legutóbbi EU-csúcstalálkozóra készült bizottsági tanulmány a foglalkoztatáspolitika 11 követendő példáját sorolta fel, ám ezek közül egy sem volt amerikai-angol típusú. A csúcstalálkozó elnöki szerepét ellátó luxemburgi miniszterelnök bejelentette: nem engedhető meg, hogy az esemény deregulációs tanácskozásba torkolljon. A Bizottság is azt sugallja, hogy a foglalkoztatás rugalmasabbá tételét meg kell tárgyalni a „szociális partnereknek”, s azt nem szabad felülről előírni.
Így a munkanélküliségi értekezletek könnyen válhatnak elszalasztott lehetőséggé. Sőt, még ennél rosszabb hatásuk is lehet.
Az egyik kényes terület a részmunkaidős állások ügye, amelyek az utóbbi hat évben az európai munkahelyek számának nettó növekedését eredményezték és mára az EU összes munkahelyének 16 százalékát adják. Hollandiában, amelyet sajátos modellként dicsérnek az alacsony munkanélküliség és az európai szociális modell összekapcsolásáért (és ahol a munkanélküliségi ráta 4,9 százalék), ma az összes állás 38 százaléka részmunkaidős. Az EU Brüsszeli Bizottsága nem ellenzi ezt a megoldást, sőt, ösztönzi is. De azt is akarja, hogy a részmunkaidősök ugyanolyan biztonságot és juttatásokat élvezzenek, mint a teljes munkaidősök: ez pedig biztos módszere lenne a már létrejött részmunkaidős állások csökkentésének.
Egy másik ügy: az adórendszer 1997-ben az EU-ban az adók és a társadalombiztosítási hozzájárulások a GDP 42,4 százalékát tették ki. A Bizottság hangoztatja a munkához kapcsolódó adóterhek csökkentését, hiszen ezek tényleges rátája az 1981-es 35 százalékról mára 42 százalékra emelkedett. Ám a roppantul szükséges általános adócsökkentés helyett azt javasolják, hogy a csökkentést az energiahordozókra és a tőkére kivetett adók növelésével ellensúlyozzák. Az viszont kifejezetten gerjeszti a munkanélküliséget. Ennél használhatóbb ötletet vetett fel Mario Monti, az adóügyi főbiztos, nevezetesen azt, hogy csökkentsék az igen munkaigényes szolgáltatási ágazatokra vonatkozó áfa-szintet. A legtöbb ország azonban inkább felfelé, semmint lefelé kívánja harmonizálni az adókulcsokat.
A foglalkoztatási vitában a meghatározó országok között van – mint mindig – Németország és Franciaország, éppen az a két állam, ahol még ma is emelkedik a munkanélküliség. S mindkét helyen fokozzák az iparnak adott támogatást, ahelyett, hogy felgyorsítanák a deregulációt és lefaragnák az adókat. Németországban a kormány továbbra is a korporatista szemlélet híve, és az adóreformterveinek feladására kényszerült. Franciaországban Lionel Jospin miniszterelnök már régóta beismerte: hiába ígért munkahelyteremtést, az elkövetkezendő öt évben évente csak 70 ezerrel fog csökkenni az állástalanok száma. Nem igazán meglepő tehát, hogy megpróbál kibújni az alól az ígérete alól, hogy a munkaidőt 39 óráról 35 órára csökkentik. Ha Európa el akarja kerülni a krónikus tömeges munkanélküliséget, ezek a kisipari módszerek nem elégségesek. Sokkal merészebb deregulációra és adócsökkentésre van szükség.
