A világháló úgymond legközvetlenebb árucikke a szoftver. Ezt pedig nem csupán lopják – a KPMG nagy-britanniai felmérése szerint a cégek úgynevezett website-jai ellen (a vírusok becsempészése mellett) ez a leggyakoribb támadás -, de legálisan is letölthetik az Internet felhasználói. Vannak ugyanis olyan programok, amelyek szabadon hozzáférhetők. A művelet jogi tisztaságát illetően némi bizonytalanság mégis akad. Világszerte kérdés ugyanis, mi lesz az ügylet adó- és vámvonzataival.
Az utóbbival kapcsolatban Magyarországon egyszerű helyzet: a szoftver önmagában nem vámköteles termék, hiszen egyetlen vámtarifaszám alá sem sorolható be. Ha valamely konkrét tárgyon – határon áthozott lemezen, számítógépen – keresztül jut be az országba, akkor csupán a hordozóeszköz vámköteles. Általános forgalmi adót viszont a szoftver után elvileg mindenképpen fizetni kell, függetlenül attól, hogy miként került be az országba. Nagy különbség van ugyanakkor a fizetés mikéntjében. Ha a számítógépes programot valamilyen tárgyon hozzák be, akkor annak vámkezelésekor a Vám- és Pénzügyőrség kiveti a forgalmi adót, így annak kifizetését nem lehet megkerülni. Ha viszont az Internetről szedi le valaki, akkor az adót önbevallással kell megfizetni. Az így bejövő szoftverek ára így igen eltérő, hiszen honfitársaink aligha vallják be tömegesen a világhálón megvásárolt, vagy egyszerűen megszerzett programokat. Az adóelőny mellett árelőnyre is szert tehetnek az itthon vásárolt szoftverekkel szemben, hiszen az Interneten lényegében “világára” van mindennek: egy alaszkai és egy ausztrál vásárló ugyanannyiért juthat hozzá az áruhoz. Ez pedig az eddig megszokott vásárlási formáknál messze nincs így. Az internetes kereskedelem tömeges elterjedése tehát még akkor is nagy változásokat hozhat a nemzeti cégek árpolitikájában, ha a termék után mindenképpen ki kell fizetni a vámot és az adót is.
Vitatott terhek
Ez utóbbi momentum létjogosultságán mindenesetre a világ egyelőre vitatkozik. Az Egyesült Államok javaslata szerint a de facto vámmentességet a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) tagállamai szerződésben is megerősítenék. (Az eddigi szabálymentes övezet ezzel vámmentessé, szabadkereskedelmi övezetté avanzsálna – viccelődik a nemzetközi sajtó.) Hasonló kezdeményezést tartalmaz az Európai Unió (EU) tavaly közzétett állásfoglalása, mely szerint valamennyi felhasználó számára azonos feltételeket teremtő, nemzetközi szabályozásra igenis szükség van. Az unió szintén vámmentességpárti, sőt, a vámliberalizációt a felek akár ki is terjesztenék az on-line megvásárolható termékek tradicionális, bolti változataira is.
E javaslatoknak tehát kedvező a visszhangja, bár a WTO-tagállamok rendkívül óvatosak. Tisztában vannak ugyanis azzal, hogy a nemzetközi kereskedelem ezen szelete hihetetlen fejlődés előtt áll. Így most mindenki igyekszik felmérni az elektronikus kereskedelem nemzetközi szabályozásához fűződő érdekeit. Az Egyesült Államok egyébként nem titkolja azon törekvését, hogy e kereskedelem szabályozását a WTO egyik legfontosabb feladatává tegye. A megoldást talán a jövő év vége felé beinduló újabb globális tárgyalási fordulón sikerül megtalálni.
Az adózás kérdésében valójában szintén egyetértés dívik, csakhogy éppen ellenkező előjellel: az Internet kis- és nagyhatalmai egyaránt az adóztatás mellett teszik le a voksukat. Amerikában alig két hónapja napvilágot is látott az Interneten vásárolt javak és szolgáltatások adóztatási rendszerét leíró törvényjavaslat, amely azonban meglehetős ellenkezést váltott ki. Sokak szerint ugyanis áthágja azt a törvényt, amely 2004-ig tiltja, hogy az on-line kereskedelemre bárminemű új adót vessenek ki.
A fentiekhez hasonlóan, a költségvetési bevételeket is érintik az internetes szerencsejátékok, miután elvileg lehetőség kínálkozik arra, hogy valaki – átlépve államának szerencsejáték-monopóliumán – egy másik ország játékában vegyen részt. Ebben az esetben a fogadásból befolyó adóbevétel is utóbbi országnál jelentkezne. E költségvetési “veszélynek” pedig különösen a kisebb országok lehetnek kitéve, hiszen az ő játékosaik könnyen átpártolhatnának egy nagyobb nyereményekkel kecsegtető külföldi fogadási lehetőséghez. A büdzsé bevételei felett őrködők szeme előtt azonban akár egy olyan szerencsejáték-szervező rémképe is felvillanhat, amely egy adóparadicsomból csupán a háló virtuális terében szervez majd fogadásokat az egész világ számára.
A valóság ennél egyelőre kijózanítóbb. Az európai szerencsejáték-társaságok megállapodtak: ha be is vezetnek internetes fogadási rendszert, abba csak saját országuk lakóit engedik be. A nagy államok társaságai is tartanak attól, hogy egy külföldi kezébe kerülő csúcsnyeremény elkedvetleníti a honi játékosokat, ami visszaüthet a forgalomban. Így az internetes fogadással – a finn nemzeti társaság után – Európában feltehetően másodikként előrukkoló Szerencsejáték Rt. is megszűri majd a hálón fogadó ügyfeleit. Szerződést csak olyan magyar állampolgár köthet, akinek van forintalapú bankkártyája, s azt – legalábbis eleinte – az OTP vagy a Postabank bocsátotta ki. A cégnél egyébként már csak a Szerencsejáték Felügyelet átvilágítása van hátra az internetes fogadási rendszer beindításához, amire nyár közepén kerül sor. A társaság ugyanakkor óvatos duhaj, hiszen a szisztémába való belépést mindenképpen “papíralapú” szerződés meglétéhez köti, így akarván megelőzni a bankkártyaszámmal való visszaéléseket. Az ügyfél kártyaszáma csak e papíron létező szerződésen jelenik meg; az internetes fogadás során már egy azonosítón és egy titkos kódon fut a fogadás, amelyről csak a cég tudja beazonosítani a kártyát. A tervek szerint a játékos a szerződés formanyomtatványát letöltheti a hálóról, így az egyetlen szükségképpen nem internetes cselekménye az lesz, amikor ezt a megállapodást eljuttatja az Szerencsejáték Rt.-hez. Innentől kezdve az ügyfél a hálón keresztül játszhat, a cég pedig leemeli a bankszámlájáról a fogadás összegét. Ha pedig nyer, akkor az rt. automatikusan átutalja annak összegét.
Fizetési biztonság
Az internetes kereskedelem nekilódulásának minden másnál nyilvánvalóbb feltétele az adatok titkossága és a fizetések biztonsága. Ezeket pedig ma még számos tényező fenyegeti. Visszaélni például a többé-kevésbé nyitott hálón futó bankkártyaszám leolvasásával lehet. Ugyancsak gondot okozhat az előfizetések lemondása, amikor esetleg a kártyáról a megrendelés felmondása után is vonják a díjakat. A leginkább faramuci – egyúttal legkevésbé valószínű – visszaélés, amikor kalandorok kártyaszámokat generálnak, s ha valamelyiket eltalálták (azaz egy kis összegű tranzakciót sikerült lebonyolítaniuk), akkor jöhet a nagyobb tétel is.
Magyarországon egyébként a kártyabirtokosok – amennyiben kártyájuk nem csupán elektronikus használatra alkalmas – minden további nélkül internetezhetnek, a dombornyomott, nemzetközi logós kártyák erre kiválóan alkalmasak. Az internetes fizetésnek tehát ily módon technikai akadálya nincs, csak éppen az ügyfélnek kell jó néhány kockázatot vállalnia. Különösen, ha a bankja az internetes fizetésekkel kapcsolatos felelősséget kizárja, bár úgynevezett visszaterhelési jogával a bank ebben az esetben is élhet. Ez azt jelenti, hogy ha a kártyabirtokos reklamál, hogy ő ilyen és ilyen árut nem rendelt, akkor a bank a kifizetést nem engedélyezi. E tekintetben tehát a kártyakibocsátó, és vele együtt a kártya birtokosa is védettebb a kártyaelfogadó kereskedőnél; ez utóbbinak kell ugyanis bizonyítania, hogy az ügyfél igenis rendelt az áruból.
Belföldi on-line áruházból forintalapú kártyával illik rendelni, külhoniból meg legalábbis konvertibilissel. Amúgy a külföldi tranzakció szimpla belföldi forintkártyával is végbemegy, a bank tehát fizet a kereskedőnek, ám az ügyfélre ezen figyelmetlenségéért többnyire ezer forintokban mérhető büntetést ró.
A biztonságra törekvés egyik útja a Visa és a Mastercard ajánlásai alapján kifejlesztett SET (Secure Electronic Transaction) szisztéma. Ekkor a vásárló – aki előzetesen speciális szerződést kötött bankjával – kártyaszámát kódolva juttatja el a kereskedőhöz, aki az eddigi eljárásokkal szemben nem tudja meg a számot, s csupán a vásárolt áru értékét csatolhatja a kódolt adatcsomaghoz. Ezt azután a bank bontja ki, ott viszont azt nem tudják meg, hogy mit is vásárolt a kedves vevő. Ilyen szolgáltatást igyekszik indítani az Inter-Európa Bank (IEB), az IBM segítségével. A hitelintézet egyfelől kereskedőket “toboroz”, amelyek számára teljes (a web site kialakításától a karbantartásáig terjedő) szolgáltatást, vagy részleges, csupán a fizetések bonyolítására korlátozódó csomagot kínál. A másik oldalon a vásárlók – az IEB kártyáival rendelkező ügyfelek – bekerülnek a világ SET-tel védett kereskedelmébe. Következő lépésként a bank más magyarországi kártyák számára is bizonyos védelmet óhajt kidolgozni, mégpedig úgy, hogy a kereskedő szerverén bonyolódó forgalmat a titkos és a fizetéssel kapcsolatos adatok elkerüljék, s azok a bank szerverén közlekedjenek.
Az internetes fizetések biztonságának növelését egy másik irányzat letéteményesei, nevezetesen az elektronikus pénztárcák, avagy chipkártyák is célozzák, egyelőre javarészt kísérleti formában. A betéti és hitelkártyaként egyaránt kidolgozott eszköz általában adott keret – betéti kártya esetén a rá fizetett összeg – erejéig enged vásárolni a számítógéphez csatlakoztatandó vagy beépített házi kártyaleolvasó segítségével.
A hazai felhasználók – a banki tapasztalatok szerint – manapság információt, adatokat szoktak előszeretettel vásárolni. Ezen igény kiszolgálását célozza a hazai céginformációs rendszer is, melyen ma már bármely gazdasági társaság adata, mérlege hozzáférhető. A információkhoz való hozzájutást lehetővé tevő szerződés mindazonáltal még papíralapú, s fizetni sem lehet érte az Interneten keresztül. A felhasznált adatok utáni díjat viszont csak utólag számolják fel. Az internetes vásárlás egyik fő vonulata éppen ez: a szolgáltatás vagy áru már megrendelhető a hálón, fizetni azonban úgymond személyesen kell; mintha csak utánvéttel vásárolna valaki.
Minden eladó
Eladásra – amint azt az IEB-hez befutó kereskedői igények mutatják – az “óbortól a lovakig” szinte bármit kínálnának a hálón, ahol némi keresgélés után nem csupán egyedi kis üzletek site-jait, de egész on-line áruházakat, internetes szupermarketeket lelhetünk fel. Ezeknek meglepően széles a választéka, s látogatóik is akadnak – mondjuk a honi hálózatsűrűséggel arányos számban. Más kérdés, hogy az efféle áruházak közül csak kevés nevezhető igazán profi felépítettségűnek, s általában is elmondható, hogy jó részük még csupán a szolgáltatások kiépítésének első fázisában jár: mindössze válogatni lehet. A hivatalosan áruházként bejegyzett site-ok zöme tehát inkább marketingfelületnek nevezhető, mintsem virtuális raktárnak – a vásárló kiválaszt, azután szépen betér a megadott címre, s a hagyományos módon bevásárol. A választékban általában dominálnak azok az áruk, amelyek – Internet-használatban előttünk járó országok tapasztalata szerint – másutt is a legkeresettebbek. Ilyenek például a hanghordozók, a számítástechnikai eszközök (hardver és szoftver egyaránt), egyéb szórakoztató elektronikai, továbbá irodatechnikai berendezések és könyvek.
A háló ezenkívül lehetőséget nyújt egészen egzotikusnak tűnő üzleti hirdetések elhelyezésére is. Így például az Adósság Börze Kft.-nek és az Internetnek köszönhetően újfajta biztosítékhoz juthatnak a hitelezők, szállítók. A cégtartozásokat meghirdetik a világhálón, így azokról más cégek is tudomást szerezhetnek, mi több, fel is vásárolhatják azokat. Így ideális esetben a hitelező korábban hozzájuthat pénzéhez, ráadásul elkerülheti a követelés behajtásának “hagyományos” módjaival együtt járó vesződségeket, s csökkentheti a költségeit is.
Ma még talány, hogy az Internet efféle használata mekkora kört érint. Az Egyesült Államokban az ezredfordulóra az elektronikus kereskedelem forgalmát billió dolláros nagyságrendűre teszik. Nálunk a jelenlegi Internet-felhasználás adatait sem árt fenntartásokkal kezelni. Leggyakrabban a háztartás-statisztikát idézik. Az EU brüsszeli Bizottságának eljuttatott Fehér könyv szerint míg az amerikai háztartásoknak a 47 százaléka, a nyugat-európaiaknak 4 százaléka van bekötve a világhálóba, addig Magyarországon ez az arány mindössze 0,7 százalék. A lemaradás két évvel ezelőtt még nem volt ilyen nagy. Az ok kézenfekvő: erőteljesen megdrágult a telefonálás, és mivel kicsi a piac, az Internet-szolgáltatás ára – nemzetközi összehasonlításban és a hazai jövedelmekhez viszonyítva is – magas. Hogy a hálóhasználat mennyire árkérdés, azt jelzi, hogy a Matáv februári éjszakai kedvezményének bevezetése után megkétszereződött a korábbi forgalom. (Bár a Matáv vezető szerepet tölt be az internetezésben, azért már akad konkurencia. A Monor Telefon Társaság vonalain például a csatlakozás ára időszaktól függetlenül óránként 96 forint plusz áfa.)
Az Elender Rt. becslése alapján a kereskedelmi Internet-szolgáltatóknál regisztrált felhasználók száma 1998 elején 34 ezer volt. A Nemzeti Információs Infrastruktúra Fejlesztés nevű hálózatban jelenleg csaknem 74 ezer úgynevezett host számítógép van; a program vezetői szerint átlagosan három felhasználó jut egy hostra, tehát ez a szféra feltehetően több mint 220 ezer felhasználót jelent. Végül a Sulinet keretén belül jelenleg körülbelül 32 ezer diák kapcsolódhat a világhálóhoz. Mindezek alapján idehaza pillanatnyilag majdnem 300 ezren használhatják az Internetet. Ezen eszköz elterjesztésében egyes vélemények szerint a fokozottabb állami szerepvállalás segíthet – ami közvetve árcsökkentő tényező is lenne. Példaként a Sulinetet szokták felhozni, mondván: ez esetben állami kezdeményezéssel, 3 milliárd forintos költségen, egy év alatt annyi új internetezőt lehetett bekötni, mint amennyit piaci eszközökkel 3 év alatt.
