Amikor az 1990. év végi dublini kormányközi konferencián Miterrand és Kohl francia, illetve német vezetők a politikai unió létrehozását sürgették a monetáris és gazdasági integráción túlmutatóan, ha mélységeiben nem is, de tünetileg a maihoz hasonló válságjelek borzolták az akkor még Európai Közösségek gazdaságait.
A német monetáris politikára és a német márka értékállóságára épülő kötött árfolyamrendszer (ERM I) korszaka 2 éven belül eltűnt a történelem süllyesztőjében, miközben a maastrichti konferencia célul tűzte ki, hogy a Gazdasági és Monetáris Unió (GMU) egyszer és mindenkorra véget vessen a kereskedelmet és a tőkeáramlásokat korlátozó monetáris széttagoltságnak, illetve az ebből származó kamat- és árfolyam-ingadozásoknak. Olyan projekt volt készülőben, amely megvédése miatt a közelmúltban tető alá hozott 750 milliárd eurós mentőcsomag – ebből 500 milliárdot teremtene elő saját forrásból az EU – szükségességét Von Rompuy, az Európai Tanács elnöke a következőképpen indokolta:
“Az eurózóna az európai integráció legfontosabb mérföldköve az európai közösségek 1958-es indulása óta. Óriási a felelősségünk, hogy ezt ne csak megvédjük, hanem mélyítsük is a működését” (A videó itt megtekinthető)
Hogy volt és van mit mélyíteni, azt a GMU túlnyomórészt politikai indíttatással épülő projektje sosem tudta hitelesen cáfolni. Az úgynevezett Optimális Valutaövezet elmélete, még ha igazolta volna is egy kisebb, európai “mag” monetáris integrációját, Európa félperiférikus gazdaságainak – egyebek között Görögországnak és Portugáliának – bevonása már a kezdetektől nyugtalanította a német gazdasági ortodoxia papjait.
Hogy elkerüljék a gyengébb láncszemek gazdasági alulfejlettségéből, eltérő gazdasági szerkezetéből és strukturális akadályaiból származó rejtett bombákat, egy rendkívül szigorú gazdasági kritériumrendszerben vélték megtalálni az elérhető kompromisszumok legjobbikát. A híres-hírhedt maastrichti kritériumok, amelyek a magyar gazdaságpolitika keretrendszerét is meghatározták, arra irányultak, hogy a fejletlenebb régiók konvergenciáját biztosítsák a közös pénz átvétele előtt.
Amennyiben megvalósul a konvergencia, akkor a tagországok rövid távú politikai érdekeitől és nyomásaitól független, az európai pénz értékállóságát (értsd alacsony inflációt) tűzön-vízen át őrző Európai Központi Bank lesz az európai pénzügyi és gazdasági stabilitás letéteményese.
A kritériumok viszont csak korlátozottan váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A közös pénz csábítása (és az ezzel járó vitathatatlan előnyök, mint például az árfolyam- ás kamatkockázat kiiktatódása) egyfelől felelős gazdaságpolitikára és intézményi reformokra sarkallta az erre politikai hajlandóságát korábban alig mutató olyan országokat, mint Belgium, Olaszország vagy Portugália.
Másfelől azonban a mára 16 tagúvá vált eurózóna gazdasági differenciáltsága nem hogy csökkent volna, inkább nőtt az évek során: az utóbbi évtized kezdetén az eurózóna akkor legszegényebb tagja, Görögország egy főre jutó nemzeti összterméke 66 százaléka volt az EU átlagának. Ma a legszegényebb Szlovákia relatív mutatója 50 százalék alatt van. A kritikus közgazdasági vélekedés szerint épp a rossz kritériumrendszer felelős a szegényebb tagországok leszakadásáért. Ugyanis a túlértékelt reálárfolyamon versenyképességük olyan csorbát szenvedett, amit csak külső eladósodás árán tudtak kompenzálni, úgy-ahogy.
A differenciáltság ugyan nem csökkent, a kormányok mégis fokozatosan elvesztették a makrogazdasági eszközeiket arra, hogy a relatív elmaradottságukból származó ingadozásokra válaszokat adjanak. Mindehhez tudni kell azt is, hogy a 90-s évek elején uralkodó nézetek enyhén szólva sem kedveztek a gazdasági “finom-hangolásra” épülő gazdaságpolitikai tanoknak.
Miközben a nagypolitika a Reagan-Thatcheri szabadpiacos, államleépítő, makrogazdasagi stabilizációt elvető dogmák bűvöletében égett, a közgazdasági receptek mindezt alátámasztották: alacsony inflációra ügyelő, kormányoktól független jegybank, valamint olyan fegyelmezett költségvetési politika, ami az úgynevezett automatikus stabilizátorokon túl (pl. munkanélküli segélyek automatikus növekedése recesszió esetén) lemond a keresletélénkítés egyéb eszközeiről. Amint azt a merev fiskális kritériumok is tükrözik – államháztartási hiány és az államadósság a GDP 3, illetve 60 százalékában való korlátozása – a túlzott állami eladósodásban látták az eurozónára leselkedő legfőbb veszélyforrást.
Egy ilyen egyszerű, átlátható és a piacok által könnyen számonkérhető szabályrendszerben igyekeztek megtalálni annak az ellenszerét, hogy a politikai nyomás alatt álló kormányok felelőtlen költségvetési politikát folytathassanak, veszélyeztetve ezzel a közös pénz értékállóságát.
A fiskális (költségvetési) mozgástér intézményes beszűkítésével párhuzamosan a GMU megteremtői egyúttal azt az akkor még kisebbségi nézetet is elvetették, hogy valutaunió fiskális centrum nélkül önmaga sírásójává válhat. A kritikusok a fent említett Optimális Valutaövezet elméletére támaszkodva hangoztatták a fiskális transzferek szükségességét. Amennyiben egy valutaövezet tagországát erős, asszimetrikus makrogazdasági sokk éri, akkor sem élhet az árfolyam leértékelésének eszközével.
A belső alkalmazkodási kísérletek – elsősorban a bérek és az árszint olyan arányú csökkenése, ami ismét versenyképessé teheti a hazai szektorokat – pedig jellemzően elbuknak a politikai realitások talaján, mély és elhúzódó recessziót eredményezve. Ezt elkerülendő, a tagországoknak a strukturális reformok maradtak csodareceptnek: munkaerő-piaci reformokkal növelhető a bérek rugalmassága, bővíthető a munkaerő-piaci aktivitás, egyéb intézkedésekkel, például szolgáltatói szektorok liberalizálásával pedig felpörgethető a termelékenység dinamikája. A reformok kritikus tömege végső soron növelheti a gazdaság potenciális növekedési ütemét, lehetővé téve a gyors és fenntartható kilábalást az esetleges válságokból. A strukturális reformok gyümölcsei azonban jellemzően hosszú távon érnek csak be, továbbá aligha helyettesíthetik az állami keresletélénkítés konjunkturális hatását egy belső, vagy külső keresleti sokk esetén.
A szuverenitásukat féltő, és az erkölcsi kockázatoktól – miszerint az elmaradottabb tagországok potyautasként viselkednek majd – (joggal) tartó nemzetállamok gyűrűjében a fiskális újraelosztás kérdése nem is kerülhetett napirendre. Pedig élő példaként lebegett a szemünk előtt az Egyesült Államok gazdasága, ahol a regionális differenciáltságból adódó hasonló kihívásokat az USA szövetségi költségvetése államok közötti transzferekkel kezeli. Az újraegyesített Németország sem késlekedett sokat az elmaradott keleti tartományok felzárkóztatásával, miután az utóbbiaknak az erős „nyugati” márka átvétele súlyos versenyképességi sokkot okozott. Történelmi tapasztalat volt tehát bőven, hiányzott viszont a politikai konszenzus, illetve az aktivista gazdaságpolitika, mint válságkezelő eszköz elfogadása.
A globális gazdasági válság másnapján azonban az aktivista költségvetési politikától való dogmatikus elzárkózás egyre nehezebben védhető. Széles körű és koordinált állami keresletélénkítés hiányában a legtöbb szakértő szerint a Nagy Világgazdasági Válságra emlékeztető állapotok jellemezték volna a fejlett gazdaságokat. Willem Buiter, a London School of Economics nemrégiben leköszönő professzora erre azt mondta, „ma mind keynesiánusok vagyunk”. Ami a politikai akaratot illeti, a begyűröző adósságválság hatására rég nem tapasztalt összeurópai fellépés egy új megközelítés előszele is lehet. Hogyan értelmezendő tehát ilyen szemszögből az euro deklarált megmentését célzó segélycsomag?
A csomagból az EU-ra jutó 500 milliárd eurós összeg hatalmas, meghaladja az euróövezet GDP-jének 5 százalékát, ráadásul számos tagország teljes bruttó államadósságát is. Míg 60 milliárd euró minden tagállamra vonatkozó közvetlen kötelezettségvállalás, az összeg java, 440 milliárd euró mögött csak tagállami garanciák állnak fedezetül.
Fiskális újraelosztásról mégsem lehet beszélni. Egyfelől azért, mert a 440 milliárd eurós alap kötvénykibocsátással tőkésítené fel magát a piacokon és nem állami költségvetésekből szerezné a hozzájárulásokat. Másfelől azért nem, mert az alap nem egy automatikus redisztribúciós mechanizmusként működne, hanem az állampapírpiacról átmenetileg kiszorult kormányok kötvényvásárlásait finanszírozná. Ezzel együtt az intézkedések mégis drámai elmozdulást jelentenek annyiban, hogy az alap irányítása szupranacionális szintre kerül az Európai Központi Bankon keresztül.
Véget érhet tehát az az ad hoc jellegű reakciósorozat, amellyel a válság eddigi szakaszában igyekeztek az eurozóna kormányai nyugtatni a piacokat. Helyette egy intézményesített védekezési mechanizmus szilárdulhatna meg, ami azáltal is erősítené az eurozóna alapjait, hogy felül áll az aktuális politikai érdekellentéteken és korlátokon. Végül, de nem utolsósorban egy történelmi lehetőség is ez egyben, ami újragondolásra késztetheti az eddigi berendezkedés vaskalapos védelmezőit.
Első lépésként kimondhatnák a Görögország, Portugália stb. krónikus állapota mögött rejlő igazságokat az eddigi féligazságok helyett: hogy mélyebb, rendszerszintű zavarokról van itt szó, nem csupán egy-egy ország felelőtlen költségvetési politikájáról. Ha a történelmi lehetőséget csupán az érintett országok költségvetésének átmeneti rendbetételére használják, úgy egész Európának ártanak vele. Ellenben ha felvállalják azokat a politikailag kétségtelenül kényes döntéseket, amelyek megteremtenék egy „fiskális Európa” alapjait, akkor a történelmi lehetőségből történelmet kovácsolhatnak. Valami ahhoz hasonlót, amit Kohl es Miterrand 20 éve megfogalmazott a politikai unió víziójával. Nekünk, magyaroknak is hosszú távú érdekünk, hogy így legyen.
A szerző közgazdász, a London School of Economics Phd hallgatója.
