Hónapokat csúszott a „köztisztasági csomagban” beharangozott lobbitörvény, amelyet csak a legutolsó pillanatban, a cikluszáró parlamenti plenáris ülésen fogadtak el a képviselők. Történt ez annak ellenére, hogy a kormány gyors munkát tervezett, s az igazságügyi tárca már tavaly nyárra szállította a jogszabálytervezetet. Ősszel viszont a Miniszterelnöki Hivatal kénytelen volt több lépcsőben egyeztetni a szakszervezetekkel, amelyek nem fogadták örömmel, hogy a jogszabály révén a gazdasági szféra kijáróemberei szerintük közelebb kerülhetnek a tűzhöz, azaz a döntéshozókhoz, mint az érdekképviseleti szervek. Igaz, a törvény nem csupán őket mellőzi: a döntési folyamatokat olykor szintén befolyásoló civil szervezetek is kimaradtak a pakliból.
Jack Abramoff. Lebukása a szigorítani akaróknak kedvez.
A szabályozásban tehát csak a hivatásos – megbízás alapján, szerződéssel, fizetésért dolgozó – lobbisták szerepelnek. A szeptembertől hatályos törvény szerint ezentúl csak a jogszabályban meghatározott helyen, módon és időben közelíthetik meg a parlamenti képviselőket, a minisztériumokat, a helyi önkormányzatokat. Kötelező a nyilvántartásba vétel is, arról pedig, hogy kinél jártak, kinek a megbízásából, és miről beszélgettek, a lobbistáknak negyedévente beszámolókat kell készíteniük. Ezeket aztán az interneten keresztül bárki elolvashatja majd.
ELŐÍTÉLET. A szakma képviselői fellélegeztek, elvégre kibújhatnak a napvilágra, és talán megszabadulhatnak a skarlátbetűtől – a közvélekedés ugyanis a lobbizást előszeretettel mossa össze a korrumpálással. Vass László, az Első Magyar Lobbi Szövetség elnöke szerint a törvény szemléletformáló erejű, mivel definiálja a legális érdekérvényesítés és a hivatásos lobbista fogalmát. Az érdekérvényesítés természetesen eztán sem lesz az ő kiváltságuk, bár a most elfogadott törvény gyakorlatilag valóban nem vesz tudomást a civil szervezetekről. Ha tehát egy egyesület, zöldszervezet vagy alapítvány egy-egy jogszabály előkészítésében szeretné az álláspontját közvetlenül kifejteni, akkor vezetője nem jelentkezhet be csak úgy a minisztériumba. Kénytelen lesz közvetítő szakembert, lobbistát alkalmazni, ám ezáltal a civil szervezeteket az fogja majd a befolyásosabb vagy a kevésbé befolyásos csoportba sorolni, hogy van-e a pénzük a lobbizásra. Az MDF máris bejelentette: amennyiben a választások után kormányzati szerephez jutnak, fontos feladatuknak tekintik, hogy a civilek figyelembevételével módosítsák a friss törvényt. „Az Európai Parlament gyakorlatával ellentétes, hogy a társadalmi szervezetek legálisan nem közelíthetik meg a döntéshozókat” – magyarázza Pettkó András MDF-es parlamenti képviselő.
A társadalmi részvétel erősítéséhez Schiffer András jogász, a Védegylet szervezőbizottságának tagja szerint inkább az 1987-es jogalkotási törvényt kellene újraalkotni a kor követelményeinek megfelelően. Schiffer szerint a döntéshozók nem veszik komolyan a társadalmi önszerveződéseket, és ahol lehet, igyekeznek kikerülni őket.
A KORRUPCIÓ MELEGÁGYA? A kisebb kormánypárt szerint viszont éppen azt a funkcióját nem tölti be a jogszabály, hogy az érdekkijárást és a zűrös ügyeket jól definiálhatóan elválassza egymástól. „Az SZDSZ nem ért egyet azzal, hogy a törvény beengedi a közhivatalokba a lobbistát, aki bármely közigazgatási ügyben, beleértve a folyamatban lévő hatósági eljárást is, bejelentkezhet, és érdeket érvényesíthet; például olyan esetben is, ha egy új pláza megépítéséhez akar a megbízója engedélyt szerezni. Ez a korrupció melegágya” – foglalja össze pártja törvénnyel kapcsolatos kifogásait Kiss Zoltán parlamenti képviselő.
Lobbiszakértőnk szerint már rég nem reális elvárás, hogy kizárólag a jogalkotási folyamat befolyásolása legyen legális lobbitevékenység, mert tény, hogy a közhivatalokban is lobbiznak, és a nyilvánosság érdeke megkívánja az átláthatóságot. Ám azt több szakmabeli is észrevételezte, hogy a törvényben rögzített, meglehetősen bonyolultan meghatározott összeférhetetlenség hamarosan finomításra szorul. A jogszabályban hosszú lista van azokról a „mesterségekről”, amelyek nem összeegyeztethetők a lobbitevékenységgel: például az országgyűlés vagy az Európai Parlament képviselője, az állami vezető, a bíró nem köthet ugyan szerződést, és fizetést sem kaphat lobbitevékenységre, ám a lobbicég alapítását és tulajdonlását a törvény nem zárja ki.
Furcsa helyzeteket produkálhat a másik apró figyelmetlenség, amely szerint a felsorolt pozíciókat betöltők munkahelyükről kilépvén, akár már másnap ugyanott lobbizhatnak. Az amerikai törvény – amely sok tekintetben a magyar mintája volt – erre az esetre ötéves tilalmat ír elő. E megkötésnek ugyanolyan fontos szerepe lenne, mint a múlt héten elfogadott magyar törvényben is szereplő azon kitételnek, hogy a lobbista közvetlen hozzátartozója munkahelyén nem folytathatja tevékenységét. S noha a jogszabály azt is megszabja, hogy a lobbista egy megbeszélés alkalmával legfeljebb a mindenkori minimálbér 10 százaléka erejéig költhet (ebből jelenleg két ember ebédjére futja), és semmilyen előnyt nem ígérhet, azt nem tudja kizárni, hogy a lobbicégnél állást ajánljon a tisztviselőnek.
Hab a tortán, milyen furcsa értelmezést szül egy pontatlan megfogalmazás: a lobbista meghívhatja szakmai tanácskozásra (ebbe akár egy floridai konferencia is belefér) a közhatalmi döntéshozó szerv képviselőjét, de annak költségeit nem térítheti meg; azt ellenben nem tiltja meg a paragrafus, hogy a számlát a megbízó állja. Sok finomítanivaló maradt tehát a törvényen, amelynek szakértők szerint legfontosabb erénye, hogy létezik.
Botránymentes Európa?
Ha valaki tisztában akar lenni a 15 ezer fősre becsült brüsszeli lobbitársadalom valós erejével, legjobban teszi, ha az Európai Parlament tagjait kérdezi. Egy-egy nagy jelentőségű, iparágakat is érintő javaslat megszavazása előtt az eurohonatyákat valósággal lerohanják az érdekkijárók. Bár Brüsszelben számos anekdota kering arról, hogyan „dolgoztak meg” képviselőket a különböző befolyásos iparágak lobbistái, a szaftos botrányok eddig elkerülték az uniót. Ám sokak szerint csak idő kérdése, mikor „robban a bomba”. Ezért is keltett nagy feltűnést az elmúlt hetekben az a több amerikai politikust a mélybe rántó botrány, amelynek lényege: Jack Abramoff, a Republikánus Párthoz közel álló neves lobbista, a washingtoni kongresszus számos tagját megvesztegette, hogy a törvényalkotás során azok megbízóinak óhajai szerint járjanak el.
Az Abramoff-ügy most kapóra jön mindazoknak, akik szigorúbb előírásokkal szeretnék szabályozni az EU intézményeinél folyó lobbizást. Az eddig javarészt a szürke zónában zajló tevékenység kifehérítésére az Európai Bizottság hivatalos nyilvántartás létrehozását tervezi, ahová az érdekkijárók önkéntes alapon iratkozhatnának fel. Majd – amerikai mintára – azt is fel kellene fedniük, hogy a tevékenységükért melyik megbízótól mennyi pénzt kaptak. Bár a hivatásos lobbisták ernyőszervezetei sokáig elégségesnek találták önkéntes etikai kódexben rögzíteni az érdekkijárás szabályait, nemrég beleegyeztek abba, hogy nyilvántartásba vegyék őket. Nem kevesen vannak azonban azok, akik kötelezővé tennék a lobbicégek regisztrációját, arra hivatkozva, hogy enélkül éppen a műfaj zavarosban halászó reprezentánsai csúsznak ki az ellenőrzés alól. „Brüsszelben még az érdekkijárás legalapvetőbb szabályai sem léteznek” – vélekedik Erik Wesselius, az egyik, zömében civil szervezeteket tömörítő szövetség tagja.
Mások szerint ugyanakkor a Brüsszelben és a Washingtonban zajló lobbitevékenység között olyan jelentős különbségek vannak, hogy minderre nincs szükség. „A kis brüsszeli faluban a jó hírnév mindent jelent” – állítja June O’Keefe, a vállalati lobbistákat tömörítő Society of European Affairs Professionals (SEAP) egyik vezetője. Ha valakiről az uniós központban elterjed, hogy tisztességtelen eszközökkel próbálkozik, és visszaél a rá bízott információval, azzal aligha állnak többé szóba.
A SEAP mindenekelőtt a pártfinanszírozás amerikai és uniós rendszere közötti lényeges különbségeknek tulajdonítja, hogy Európában miért nem robbant ki eddig az Abramoff-ügyhöz hasonló botrány. Az EU-ban folyó lobbizás ugyanis a jogalkotás befolyásolására törekszik érvek és adatok segítségével, ahelyett, hogy – mint az Amerikában bevett szokás – politikusoknak és a politikai pártoknak pénzt hajtson fel.
