A tévében hallottam a nevét, muszáj volt utánanézni, mert ilyen nevet íróember vagy nagytermészetű múlt századi házasságszédelgőnek vagy egy cingár, slemil bérgyilkosnak ad.
De a szülők nem írók és nem is jósok. Damaszkin Arzén magas volt és jó svádájú, a vidéki földesurak izgalmakban kevéssé bővelkedő hétköznapjait élte, mígnem 49 évesen, mikor már 1903-at írtak, hősünk szántókkal, erdőkkel, kutyabőrrel a háta mögött – és ne feledjük, ezzel a névvel: Damaszkin Arzén – három barátjával Triesztben hajóra szállt, zsebében egy Mombasáig szóló jeggyel.
Míg a temesvári földesurak vadkanra vadásztak a görgényi havasokban, ő afrikai grant antilopra és dick-dick gazellára vágyakozott, és talán nem árulok el nagy titkot, ha már itt elmondom, lőtt is ilyeneket, ahogy vízilovat, hiénát, oroszlánt és passzánt is (ez utóbbit illetően – mint mindig – most is Brehm mester siet segítségemre, tőle tudom: nyársas antilop került az utazó puskavégére).
Persze Damaszkin Arzén is azért vágyott Afrikába, mert Teleki Sámuel barátja volt, de az már egyedül az ő dicsősége, hogy egy fiatalembernek pénzt szerzett az utazására, így tartott vele egy ismeretlen preparátor a Nemzeti Múzeumból, akit Kittenberger Kálmánnak hívtak.
Földminőségtől függően ekkoriban 10-20 holdat lehetett venni 8 ezer koronáért, amennyibe az út került, de az urak megadták az utazás módját. Első osztályon hánykolódtak 1800 koronáért, mindegyikük felfogadott 25 teherhordót, egy fegyverhordozót, volt szakácsuk és persze vezetőjük. Egy-egy hordárnak havi 24 koronát fizettek a magyar vadászok, mire azonban kifizették a sátrat, a vadászati engedélyeket, letisztíttatták és őriztették a trophaeákat, ettek, laktak, letették a be- és kiviteli vámokat, csak a safari 2800 koronájuktól szabadította meg őket.
Ennél azonban sokkal érdekesebb, hogy Damaszkin Arzén nemcsak az utazásnak adta meg a módját. Az urak etikai kódexe előírta, hogy a vadnak esélyt kell adni, ezért mélységesen megvetette a nép egyszerű, csapdákat állító fiait. „A vízilovat lőhetjük partról vagy csónakról. A vadászat első neme nem illő az igazi vadászhoz. A második már lovagiasabb, mert a vadnak is ad módot a menekvésre és az önvédelemre.” (Eszembe jutnak azok a munkahelyek, ahol nemegyszer néztem végig, hogy a kipécézett kollégának a pórnép úgy állított csapdát – persze szigorúan a partról -, hogy a méltóságteljes vadnak bizony esélye sem volt.)
Vannak, akik ilyen trófeából akár egy tucatot is magukénak mondhatnak, anélkül, hogy ezeket az ebédlő falára szegeznék. Az ilyen gyanútlan vad kilövéséhez ugyan szükségeltetik a vadászszenvedély, mégis pacifista színben lehet tetszelegni az állófogadások elkezdett, de be nem fejezett mondataiban. A csapdák és orvvadászatok a kalandos utazásoknak is elhozzák az idejét, mert a munkahelyi vadászok lépcsőfokról lépcsőfokra emelkednek. Igaz, a hajtókat sosem fizetik meg busásan, a trófeát nem becsülik, az eleganciát nem ismerik. Ja, és semmilyen zsigeri gyönyörűség nem fut át a gerincvelejükben egy olyan név hallatán, mint Damaszkin Arzén.
