Francia létére angol nyelven fordult az állam- és kormányfőkhöz a legutóbbi uniós csúcson Ernest Antoine Seilliere, az európai nagyvállalatok szócsövének számító UNICE, azaz az ipar és a munkaadók európai szövetségének elnöke. A vérig sértett Jacques Chirac delegációja kíséretében nyomban kicsörtetett a teremből. Így már nem hallhatta, honfitársa miként óvta Európa vezetőit attól, hogy a protekcionizmus kísértésének engedve veszélyes dominóeffektust indítsanak el az egységes belső piacon. Pedig a bírálat egyik fő címzettje éppen a teremből idő előtt távozó francia államfő – és az UNICE-elnök – szülőhazája volt, amely a mostanában Nyugat-Európa számos országában újjáéledő nemzeti protekcionizmus apropóján talán a leggyakrabban szerepel az újságok címlapjain. 
Franciaországra azt követően ragasztották a protekcionizmus bélyegét, hogy megakadályozta a magántulajdonú Suez energiacég felvásárlását az olasz Enel által, s az Európai Bizottság olasz panaszra vizsgálni kezdte az ügyet. Chirac azzal érvel, józan ésszel senki nem hányhatja Párizs szemére, hogy a külföldi tőkével szemben megengedhetetlen eszközökkel védené a piacát. „Hogyan is lehetne protekcionista az az ország, amely a GDP arányában eddig kétszer annyi, 46 százaléknyi közvetlen külföldi tőkebefektetést vonzott, mint Németország, és több mint háromszor annyit, mint Olaszország?” – tette fel a kérdést újságírók előtt a francia elnök. Ráadásul arra is felhívta a figyelmet, hogy ma hét francia munkavállalóból egy külföldi tulajdonban lévő cégnél dolgozik, ezzel szemben Németországban és az Egyesült Államokban egy a tízhez az arány.
Azzal Jean Pisani-Ferry, a Brussels European and Global Economic Laboratory (BRUEGEL) igazgatója is egyetért, hogy elhamarkodott dolog lenne pálcát törni Párizs felett. „A francia tőke szerkezete rendkívül széttöredezett, és emiatt a cégek nagyon nyitottak a külföldi tulajdonosok irányában” – mutat rá Pisani-Ferry. Még ha így van is, Daniel Gros, egy másik neves brüsszeli kutatóintézet, a Centre for European Policy Studies (CEPS) igazgatója nem felejti el megjegyezni, hogy a Chirac által említett FDI-adat a távközlési szektor nagy fellendülése idején, 1999-2000-ben végbement maroknyi, ám annál nagyobb összegű tranzakciót is tartalmazza. Gros szerint a közvetlen külföldi tőkebefektetések állománya helyett célszerűbb a beáramló tőke nagyságát szemügyre venni. Ez utóbbi pedig 2002 és 2004 között meglehetősen szerény mértékű volt: Franciaországban például csak a GDP 2,3 százaléka, Olaszországban és Németországban mindössze 1 százaléka körül alakult.
A méregpirula
A tagállamoknak és a cégek igazgatóta-nácsának egy meglehetősen hatékony fegyver is van a kezében, ha meg akarnak akadályozni egy ellenséges felvásárlást. A szakmai zsargonban „méregpirulának” (poison pill) nevezett módszerrel a menedzsment különböző manőverekkel képes egy-egy nem kívánt vevőt elriasztani az akvizíciótól. Eredetileg a vállalat-felvásárlásról szóló uniós jogszabálynak az Európai Bizottság által előterjesztett javaslata eltiltotta volna a cégek vezetőit attól, hogy az ellenséges ajánlat megtorpedózása céljából alaptőkét emeljenek, vagy leszállítsák azt, a közgyűlésen részvény-kibocsátást kezdeményezzenek, a tulajdonosokat a vállalattal kivásároltassák, vagy olyan döntéseket hozzanak, amelyek (ha tőzsdei cégről van szó) a részvények értékét csökkentik. Csakhogy az uniós kormányok, tartva az édes gyermeküknek számító nagy hazai cégek külföldi kézbe kerülésétől, elérték, hogy választható legyen számukra, be kívánják-e vetni a méregpirulát vagy sem. Mondani sem kell, hogy a legtöbb tagállam – köztük a Molt és az OTP-t a külföldi kérőktől féltő Magyarországgal – a kimaradási záradék (opt-out) alkalma-zásának fenntartása mellett döntött. A tagálla-moknak az idén május elsejétől kell alkalmazniuk az új rendszert.
„Európában, különösen pedig Franciaországban nevetséges, nem fair eszközökkel zajló, és esetenként képmutató protekcionizmusnak lehetünk tanúi” – vonja le a konklúziót Mihályi Péter, a Veszprémi Egyetem pénzügytan tanszékének vezetője, egykori privatizációs kormánybiztos, aki elítéli az efféle nagyhatalmi, soviniszta indíttatású piac- és érdekvédelmi intézkedéseket. Szerinte nem szabad érzelmi alapon dönteni abban, mi veszélyezteti egy ország érdekét és mi nem. „Véleményem szerint az lehet igazán a veszélyes, ha egy vállalateladás kapcsán az adott termék, szolgáltatás eladója-szállítója, valamint a vevője azonos érdekkörbe kerül, s így transzferárakat alkalmazhat” – teszi hozzá a volt privatizatőr.
Túlnyomórészt a határokon átnyúló cégegyesülések minden korábbinál nagyobb száma vált ki védekező reflexeket a tagállamokból, amelyek tartanak féltve őrzött „stratégiai” iparágaik és „nemzeti zászlóshajóik” idegen kézbe kerülésétől. „A gazdasági integráció feltartóztathatatlanul halad a maga útján. Az utóbbi évekhez fogható vállalategyesülési hullámra korábban nem volt példa” – vélekedik a BRUEGEL igazgatója, hozzátéve, hogy a globalizációs folyamatok előrehaladtával a világ más részein, így az Egyesült Államokban is erősödik a protekcionizmus.
Ami az Európai Unió új tagállamait illeti, azok Lengyelország kivételével mindeddig ellenálltak a kísértésnek. Erre jó okuk is volt, hiszen a térség országai között komoly versenyfutás alakult ki, melyikük képes több közvetlen külföldi tőkebefektetést vonzani, hiszen az a gyorsabb felzárkózás és a csúcstechnológiához való hozzájutás záloga. Ennek megfelelően Voszka Éva, a Pénzügykutató Rt. tudományos főmunkatársa szerint az elmúlt másfél évtizedben Magyarországon is a privatizálható kör növelése és a külföldi tőke térhódításának szorgalmazása volt a fő tendencia.
Nálunk a rossz értelemben vett, érzelmi alapú protekcionizmus gyakorlati példái olyannyira hiányoznak, hogy még a természetes és egészséges nemzeti érdekeink védelmére sem minden esetben vagyunk képesek. Mihályi Péter a Mol Rt. gázüzletágának részbeni eladását hozza fel példaként. Véleménye szerint a gázellátástól nagymértékben függő Magyarországon nem volt szerencsés az E.ON Ruhrgas-nak értékesíteni a gázüzletág eszközeinek egy részét (a gáztárolást és a nagykereskedelmet). Ezt a szakértő azért tartja hosszú távon kockázatosnak, mert az E.ON Ruhrgas 2004 óta a Gazprom stratégiai szövetségese. A Gazprom pedig a magyar gázt szállítja, így – bár áttételesen – egyszerre van az eladó és a vevő pozíciójában. (A gondolatmenet helyességét iga-
zolhatja, hogy a Gazprom már tárgyal is az E.ON Ruhrgas-zal a Mol gázüzletágában kisebbségi tulajdonrész megszerzéséről.)
POLITIKAI KAPCSOLATOK. A nagyvállalatok felvásárlásánál van egy további fontos szempont is, jelesül, hogy a külföldi tőke milyen szerepet kap például az országok közti politikai kapcsolatokban. A nagyhatalmaknak erős fegyver lehet a kezében valamely hazai mamutcég, hiszen ezek befolyással vannak egy-egy kisebb ország fontos piacaira. Ebből a szempontból hazánknak nem lehetnek illúziói: mi nem termelünk ki akkora vállalatokat, amelyek érdemi hatalmat adnának az ország vagy az adott cég vezetői kezébe. Az orosz tőkétől való zsigeri félelmeink ugyanakkor nagyrészt alaptalanok, mert nem a tőke nemzetisége a lényeges, hanem az, hogy milyen feltételekkel engedjük be az országba: például a transzferárak alkalmazásának lehetőségét kizárjuk-e.
A Malév legutóbbi, 2005-ös privatizációs kísérlete jó példa az orosz tőke térnyerésének politikai kényességére és a protekcionizmus kontra privatizációs kényszer dilemmájára. Sokat elárul az eltérő helyzetről, hogy míg Franciaországban az éppen regnáló kormány állt ki a nemzeti kincsnek tekintett Danone amerikai felvásárlása ellen, addig nálunk a légitársaság eladása az ellenzéki retorika részévé vált. A legkomolyabb ajánlatot beadó kérő (AirBridge) orosz érdekeltségének ténye pikáns helyzetet teremtett. Az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. természetesen nem a pályázó orosz voltával indokolta meg a magánosítás eredménytelenségét, ám nehéz elhinni, hogy fél évvel a parlamenti választások előtt a kormánypártok nem tartottak attól, hogy a Fidesz a közhangulatot számukra kedvezőtlenül tudja befolyásolni a Malév részben orosz kézbe kerülése esetén.
„A szocialista-liberális választási győzelme után kevés az esély egy erősen protekcionista politikára” – véli Antalóczy Katalin, a Pénzügykutató Rt. főmunkatársa. A jelenlegi hatalom elfogadja, hogy a tőkehiányos ágazatokban szükség van a külföldi jelenlétre. A stratégiai ágazatokról viszont külön törvény szól, amely a tartósan állami tulajdonban tartandó cégek körét határozza meg.
A régi uniós tagállamok bezárkózásra játszó politikusainak feltétlenül kapóra jön a legtöbb tagországban kifejezetten globalizációellenes közhangulat. Egy tavaly év végi felmérés szerint az unió polgárainak kétharmada rossz véleménnyel van a globalizációról, sőt, ártalmasnak tartja azt. Ezért viszont egyre többen aggódnak amiatt, hogy a protekcionista tendenciák nemhogy megálljt parancsolnak a belső piaci integrációnak, de az unió eddigi vívmányait is megkérdőjelezik, előrevetítve a visszarendeződés veszélyét. Nem csoda, hogy a protekcionista trend megfékezésében – a piaci folyamatok mellett – az Európai Bizottság is kulcsszerepet vállal, annál is inkább, mert Brüsszelnek kötelessége megóvni a diszkriminációtól a befektetőket. José Manuel Barroso, a testület elnöke manapság erélyes hangon ígér határozott fellépést azokkal az anomáliákkal szemben, amelyeket amúgy nem is az uniós építmény aláásására irányuló akciókként kezel, hanem a „belső piac felnőtté válásából” eredeztet.
De vajon az új nemzeti falak felhúzására irányuló kísérletek valóban az uniós szerkezet lebomlásának a veszélyét rejtik, avagy inkább egy elvesztett háború utóvédharcairól van szó csupán? „A határokon átnyúló cégegyesülések túlnyomó részébe nem avatkozik bele a politika” – szavaz óvatosan az utóbbi verzióra Folker Franz, az UNICE vezető tanácsadója. A kormányok ugyanis az esetek többségében tehetetlenek a határokon átnyúló fúziókkal szemben, miközben az egységes piac logikája, a gazdasági hatékonyság szempontja kérlelhetetlenül hajtják előre a cégegyesüléseket. A nemzetközi akvizíciók értéke tavaly elérte a 173 milliárd eurót, ami több, mint az elmúlt hat évben bármikor.
Protekcionizmus-esetek az Unióban
Arcelor-Mittal
A luxemburgi székhelyű Arcelor acélipari vállalata februárban vásárolta fel a kanadai Dofascót 4,95 milliárd dollárért. A hollandiai székhelyű, de indiai hátterű Mittal Steel 18,6 milliárd euróért megszerezné az Arcelort, de előre jelezte, hogy ha sikerrel jár, a Dofascót eladja a német ThyssenKrupp-nak.
Védekezés: Az Arcelor egy speciális hollandiai alapba helyezte át a Dofasco tulajdonjogát, amely így öt évig eladhatatlanná vált.
Indoklás: A Mittal ajánlata ellenséges, és az ígéretek ellenére elbocsátásokhoz vezet. Az Arcelornak 98 ezer alkalmazottja van.
Francia hõlégballon.
Gázos megoldások.
Suez-Gas de France-Enel
Az olasz állami tulajdonban lévő Enel közműszolgáltató a tőzsdén jegyzett, francia-belga Suezt vásárolná fel, mintegy 50 milliárd euróért.
Védekezés: Az Enel először a Veolia francia céggel közösen készült ajánlatot tenni, az olaszok állítása szerint azonban Párizs nyomására a partner visszakozott. Amikor az Enel önállóan is vételi ajánlatra készült, a kormány állítólagos közbenjárása nyomán beindultak az állami tulajdonú Gas de France és a Suez közötti egyesülési tárgyalások.
Indoklás: A GdF és a Suez egyesülésére szükség van, hogy Franciaországban méltó versenytársat kapjon az EDF.
Endesa-Gas Natural- E.ON
A spanyol Gas Natural tavaly szeptemberben 22 milliárd eurós vételi ajánlatot tett a szintén spanyol Endesa energetikai társaságra. Februárban a német E.ON rákínált a cégre, 29,1 milliárdot ígérve az Endesáért.
Védekezés: Nem sokkal az E.On ajánlata utána a spanyol kormány törvénymódosítással biztosított jogot az energiahivatalnak, hogy az megvétózhassa a külföldi felvásárlásokat. A legfelsőbb bíróság közben az Endesa kérésének helyt adva felfüggesztette a Gas Natural ajánlatát, az ügy hónapokig elhúzódik, és addig a német ajánlatot is blokkolja.
Indoklás: A spanyol kormányoldal szerint az ország energetikai cégeinek hazai kézben kellene maradniuk.
Banca Antonveneta-ABN Amro
A holland ABN Amro tavaly tavasszal 6,3 milliárd eurós ajánlatot tett a Banca Antonveneta olasz hitelintézetre.
Védekezés: Az itáliai jegybank nem engedélyezte az ügyletet, ugyanakkor jóváhagyta, hogy a szintén olasz kézben lévő Banca Popolare Italiana (BPI) növelje a részesedését. Antonio Fazio jegybankelnök személyesen győzködte a BPI vezérigazgatóját, hogy gyarapítsa a tulajdonrészét. A BPI lépését később érvénytelenítették, és végül az ABN Amro vehette meg a pénzintézet 60 százalékát.
Indoklás: Hivatalosan nem ismerték el, de az akció mögött az elaprózott olasz hitelintézeti szektor védelme áll.
Danone-Pepsico
Tavaly nyáron felröppent a hír, hogy az amerikai Pepsico felvásárlási ajánlatot készül adni a francia Danone élelmisze-ripari társaságra.
Védekezés: Az eladás ellen a vezető politikusok szólaltak fel. Hivatalos ajánlat végül nem érkezett. A francia kormány az eset után törvényjavaslatot készített, amely 11 meghatározott szektorban vétójogot biztosít a kabinetnek a „határokon átnyúló” felvásárlások esetére. A pénzügyminiszter emellett arra utasította az állami tulajdonban lévő befektetési bankot, hogy növelje részesedését a megvédeni kívánt vállalatokban.
Indoklás: A francia elnök szerint „Franciaországnak meg kell védenie ipari versenyképességét és a vállalatainak erősségét”.
UniCredit-HVB-Lengyel kormány
Miután az olasz UniCredit felvásárolta a német HVB bankot, a két pénzintézet lengyelországi érdekeltségei is egyetlen kézbe kerültek.
Védekezés: A lengyel kormány helyi szinten sokáig gátolta, nem engedélyezte az egyesülést, mivel a fiókok egybevonása miatt több ezer munkahely megszűnésétől tartott.
Indoklás: Amikor az olasz befektető 1999-ben felvásárolta a lengyel Pekao bankot, a tranzakció keretében vállalta, hogy más pénzintézetet nem vesz majd meg. Brüsszel nem fogadta el ezt az érvelést, és végül kompromisszumos egyezséggel zárult az ügy.
