Egyébként is: nem mindegy? Hiszen amióta az urnák lezárultak, másról se hallunk, mint hogy a piac benyújtja a számlát az elmúlt évek túlköltekezéséért. Itt az ideje szorosabbra húzni a nadrágszíjat.
A szólamot ráadásul most nem a politika viszi. A győztes pártok bölcs hallgatásba burkolóznak kormányalakítás és programegyeztetés címén, átengedik a terepet a szakértőknek és a gazdasági szereplőknek. Mondják ki ők, hogy a büdzsé meztelen, legalább valami fügefalevelet kellene ráaggatni az elkövetkező hónapokban – ehhez pedig legalább 300 milliárd forintot kell sürgősen összedobnunk, hogy azután jövőre új alapokra helyezzük az elvonásokat és a költekezést is. Tömören: előbb rövid távú stabilizáció, majd távlati reformok.
Már a választások másnapján előálltak a gazdasági élet szereplői a gyors változások sürgetésével, s azóta is egymást követik a szakértői műhelyek tanulmányai és konferenciái. Ezek távolról sem egy kaptafára készülnek, hiszen részben lobbiérdekeket fogalmaznak meg, részben pedig a közgazdászok sem egységesek abban, hogy a bevételnövelésben, illetve a kiadáscsökkentésben mik legyenek az arányok és a hangsúlyos elemek. Például, hogy a vállalkozói terheket kell-e előbb mérsékelni, vagy állami ösztönzőkkel a foglalkoztatás növelése és a jövedelmek láthatóvá tétele az elsődleges cél.
Annyiban azonban egy irányba mutatnak a helyzetelemzések, hogy felkészítik a társadalmat az elkerülhetetlennek beállított intézkedésekre. Mire elkészül a kormányprogram, a köz már áthangolódik a választási ígéretekről az áfa-, adó- és energiaár-emelések mértékének és következményeinek a találgatására. A végén a választópolgár akár meg is könnyebbülhet, hogy ami a közgazdasági racionalitás alapján elkerülhetetlen emelésnek tűnik, azon enyhít, vagy elnyújtva adagolja csak a politikusi belátás. Így lehet azután a reform, ami néhány hónapja még szitokszónak számított, ma már a jövőnk záloga.
A kommunikáció csodákra képes.
