Nevetett már össze velem joviális New York-i művészettörténész és komor arcú pesti nagyvállalat tulajdonosa, amikor elővette és meglátta az enyémet. Ezután már nem ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Pedig csak annyi történt, hogy mindkettőnk kezében egy kis fekete notesz lapult.
Ez aztán a marketing. Egy többnyire fekete jegyzetfüzet, benne üres lapok (legfeljebb csíkosak vagy kockásak), egy vékony gumi, amely összefogja a filléres papírokat és egy név: Moleskine. Értelmiségi sznobok döglenek érte, és képesek tízszer annyit fizetni, mint egy bármilyen más noteszért. No persze a Moleskine egy felépített brand, az összekacsintás maga. Mint egy Montblanc toll, csak kevésbé elcsépelt és nincs aranykártya szaga, bárki számára elérhető, ezért más körökben üzen. Szeretik az antikváriumba alámerülők, a dizájndílerek, a kocsijukban Wagnerre vezénylők, a múzeumi shopokban ismerős arcok. Remélem, nagyjából belőttem.
És mindezt miért? Mert tudni lehet, hogy ilyen kis feketébe írta jegyzeteit Hemingway, ebbe skiccelt Van Gogh, az övét, miként Picasso Moleskine-jét is, még múzeum is őrzi. A fekete bőrbe kötött sárgás papír beszivárgott mindenhova tengeren innen és túl. Nevezhetjük jelképnek is, egy vékony, de annál szívósabb hínárnak, amelybe kapaszkodva felszínen maradunk a kütyükkel támadó világméretű virtuális mocsárban. Eredetileg egy párizsi könyvkötő készítette, de 1986-ban véglegesen beszüntették a gyártását, míg 12 évvel később egy leleményes kis milánói könyvkiadó megvette a füzetke jogait és elindította hódító útjára. Ma 38 országban perkálnak érte.
Bevezetett brandre építeni mindig praktikus húzás, ezt tette most a Stúdió Galéria is. 32 nagyobb fajta Moleskine-t osztott szét 32 képzőművésznek, azzal: egy hónapjuk van arra, hogy tegyenek vele, amit akarnak. Volt, aki jegyzetelt, volt, aki festett, rajzolt, kollázst csinált, kinek mi jutott eszébe. Szépfalvi Ágnes arra használta a noteszt, amire kitalálták: úton, útfélen, otthon, vonaton rajzolta bele, ami eszébe jutott, persze főleg pasztell akvarelleket, ahogyan azt az ember tőle várja. Volt, aki humorra vette a figurát, mint Roskó Gábor, aki disznólányt rajzolt gyöngysorral és retiküllel, ami tudatja: alkalmazkodom a körülményekhez. Kovács Gergely gyerekfüzetként fogta fel a noteszt, találkozhatunk benne Apuékkal és a kocsmapultra támaszkodó Dárt Véderrel is.
Keserue Zsolt montázsnak futott neki, kalandként élte át a felkérést, mert egyébként installációkban utazik, számítógéphez szokott, kézzel elvből nem dogozik. Rácz Mártát a papír írásra inspirálta. Úgy döntött, hogy most, életében először, olyan őszinte lesz, mint még soha. Ezért a füzetet első laptól az utolsóig teleírta máshonnan másolt önismereti tesztekkel, amelyeket ki is töltött, őszintén, úgyhogy van miért zavarban lennie.
Nagy Gergely írót inspirálta a notesz, eszébe jutott, hogy a füzetben az a jó, hogy be lehet csukni, ki lehet nyitni, ez pedig nem más, mint manuális fájlkeresés. No, ez aztán elindította a privát browseromat. Egy fotót találtam. Hemingway volt rajta, aki tudtán kívül divatot csinált a kis feketéből. Az égi kávéház teraszán ült, vastag garbóját viselte és mosolygott.
Jegyzet és vázlat. Stúdió Galéria – Budapest, Képíró utca 6. Nyitva augusztus 12-éig.
