Reszegi László: Duális gazdaság

RESZEGI LÁSZLÓ, vállalati pénzügyi tanácsadó

Magas a jövedelemcentralizáció, magasak a vállalati elvonások, de enn akarjuk tartani a nagy ellátó rendszereket, sőt többet kellene költeni az oktatásra, az egészségügyre, a nyugdíjakra, a kutatásra, és még sorolhatnánk a további igényeket. Lehet vitatkozni például azon, hogy az egészségbiztosítási szolgáltatás szükségletek szerint jár-e mindenkinek, vagy hogy az oktatáshoz kell-e, hol és milyen mértékben hozzájárulni az egyénnek. Ez társadalmi megegyezés, kompromisszum kérdése. Ám nem lenne racionális vitatkozni azon, hogy a nagy ellátó rendszereknek is hatékonyan kell működniük. A hatékonyság itt egy kicsit sajátos: egyidejűleg kell törekedni az adott feladat ellátásához kapcsolódó költségek minimalizálására, és sok esetben mérlegelni kell a társadalmi költséget és hasznokat. Előbbi relatíve „egyszerű”, ám a második feladat már sokkal nehezebb. Különösen így van ez akkor – s ez a leggyakoribb szituáció -, amikor a hasznok és költségek egy része pénzben mérhető, más része pedig nem. A vállalatok ennek a társadalmi mérlegelésnek az eredményével, a forráselvonással, annak magas szintjével találkoznak. Már ez a magas szint is, de még inkább a későbbi elköltés az, ami befolyásolja a vállalati szféra magatartását.

Azon, hogy az elvonási szint magas, rövid távon nehéz változtatni. Vegyünk csak két fontos, jellegében eltérő társadalmi projektet: az autópálya-építést és a nyugdíjrendszert. Mindkettő tartósan hozzájárul a hiányhoz, a magas elvonási szinthez. Utóbbi az aktivitást, a növekedést fogja vissza. A hiány adósságot és adósságszolgálatot (kamat és törlesztés) generál. A számlát előbb-utóbb ki kell fizetni, ez adottság egy generáció számára. Csak nagy óvatossággal lehet egyensúlyozni a nagyobb elvonás és az adósság növekedésének alternatívái között.

A NAGY RENDSZEREK. Minél magasabb az elvonási szint, annál nagyobb a jelentősége és a társadalmi hatása az elvonásoknál a behajtás következetességének és az elköltés hatékonyságának. Ma az elvonási rendszerben a mértéket, az arányosságot, a racionalitást azért is nehéz megítélni, mert jelentős bevételi tételek nem jelennek meg. A becslések 2-3 ezermilliárdos adóelkerülésről szólnak. Ha ennek az összegnek csak egy része is beszedhető lenne, akkor az elvonási szint alacsonyabb lehetne, vagy kisebb lenne a megszorítás, amely a rendszerben egyébként is bent lévőket, az adózó vállalkozást és az adózó állampolgárt sújtja. Az előrelépéshez hatékony, világos szabályozás, következetes végrehajtás szükséges. Jobb egy kevésbé kifinomult, akár kevésbé humánus, de végrehajtható rendszer, mint egy 99 százalékban (100 százalékos nincs) igazságos, differenciált, humánus, de nem végrehajtható. Nem az a fő kérdés – mint halljuk gyakran a médiában -, hogy miért érint igazságtalanul a törvény, rendelkezés 1, vagy akár 5 százalékot, hanem az, hogy végrehajtható-e, kényszerít-e jogkövetésre. Az 1 vagy 5 százalék jogos problémáját kezeljük külön. A nagycsaládos, az alacsony nyugdíjú, vagy egyéb okból hátrányos helyzetű állampolgárral legyünk szolidárisak, például kérelemre mentsük fel az ingatlanadó alól, adjunk pénzbeli támogatást a gázszámlához, de ne vessük el ezért az ingatlanadót, ne legyenek ezért mindenkinek támogatott gázárai.

A közigazgatás és az elosztás rendszerének hatékonyságát minősíti, ha a rendszerek (államigazgatás, önkormányzatok, központi szervek, hatóságok) önfogyasztása, az önfenntartás (alkalmazottak, iroda, telefon, levelezés, informatika) jelentős részt képvisel a teljes költségvetésükből. Ezek önmagukban az elvonás magas szintjével hatnak a vállalati szektorra. Megtakarítást elérni itt nehéz és kevéssé racionális a már oly sokszor gyakorolt fűnyíróelv alapján. Önbecsapás is, mert azt feltételezi, hogy tökéletes az elosztás, csak „normát rendezünk”, vagyis ugyanazt, de olcsóbban fogjuk elvégezni. Valódi szervezési, racionalizálási folyamatokra van szükség. A reálszférában a rendszerváltozás együtt járt a foglalkoztatottság drasztikus csökkenésével, s mára kibocsátása nagyobb, mint a sokkal magasabb foglalkoztatás mellett volt korábban. Sőt! A foglalkoztatás mai sajátossága az, hogy a gazdasági növekedés nem vagy alig növeli a foglalkoztatást; 2005-ben 10,7 százalékkal nőtt az ipari termelékenység, miközben 1 százalékkal csökkent a foglalkoztatottság. A közszférában azonban nemhogy apadt volna a foglalkoztatottak száma, hanem tovább duzzadt.

Áttételein keresztül sokkal több problémát okoz a vállalati szférának a közszféra pénzelköltése. Nemcsak az a gond, hogy a közbeszerzések botrányokkal, a korrupció gyanújával kísértek, vagy nem mindig szakszerűek, s inkább szolgálják az apparátusok önvédelmét („csak csináljunk mindent az eljárási szabályok betűje szerint”), mint a költségminimalizálást. Az hat igazán torzítóan a vállalati működésre, ahogyan a közszféra bevásárol helyettünk a nekünk nyújtott szolgáltatások teljesítése érdekében.

A versenyszféra és az egyének, a családok költségvetésére jellemző, hogy a bevételeikből fedezniük kell a kiadásaikat, azaz kemény a költségvetési korlátjuk. A közszférában ez a korlát sok esetben nem jelenik meg. A központi szerv, a társadalombiztosítás, a kórház többet költ, mint bevételei, s előbb-utóbb a hiány fedezete is megjelenik. Hisz maga az állam is folyamatosan többet költ, még a tervezett költségvetési deficitjénél is. A kemény korlát hiánya nemcsak a pénzügyi keretek túllépésében jelenik meg, de abban is, hogy a versenyeztetés, a közbeszerzés nem hatékony, hogy nem jut el az adott feladat legolcsóbb megoldásához. Ennek hatása a reálszférában is megjelenik: jobban lehet keresni a költségvetési szférával kötött szerződéseken. Csoda-e, hogy sok vállalkozó minden legális és féllegális eszközt igénybe vesz, hogy az állami, önkormányzati, hatósági megrendeléseket megszerezze? A könnyen szerzett megrendelés, a könnyű pénz pedig nem kényszerít teljesítményre, ezért hatékonyságromboló, gátja a növekedésnek, s forrást biztosít a korrupcióhoz, a másodlagos, informális újraelosztáshoz.

A puha költségvetési korlát miatt nemcsak rossz ár-érték aránnyal vásárolunk, nemcsak újratermeljük a hiányt, hanem rontjuk a versenyszféra hatékonyságát is. Három-négyezer milliárd forint közé tehető ennek a típusú beszerzésnek az értéke, s ez ad munkát 350-400 ezer embernek a versenyszférában. Szinte kialakul egy duális gazdaság: az egyik a közszférának dolgozik, nem a piaci versenyben nyer, de jól él, míg a másik küzd, versenyez, s fizeti a terheket. Ezek zavarhatják a normál szférának a versenyét is, hisz akik könnyen élnek fix állami megrendelésükből, nagyobb áldozatot vállalhatnak, ha mégis belépnek a versenyszférába. Feltőkésítjük őket a megrendelésekkel, s a tisztességes vállalkozás hátránnyal indul ebben a versenyben. Így a piac tisztulása nem hatékony úton, s késleltetve megy végbe.

HIBÁS KÖR. Hasonló hatása van az állami, önkormányzati tulajdonú vállalatok működésének is. Vannak cégek, amelyek szinte évente szorulnak feltőkésítésre, állami garanciavállalásra. Ezek a vállalatok a vagyon után nem termelnek hozamot, helyette közvetlenül vagy közvetetten (például az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. tőkejuttatása, hitele, garanciája, vagy a Magyar Fejlesztési Bank hitele, garanciája révén) megterhelik közös költségvetésünket. E szektor vállalatai a teljesítménykövetelmények alacsony szintje miatt nem is hatékonyak. Jellemző példa, amikor egy önkormányzati vállalat értékesítésére kiírt pályázaton közel tízen indultak, s a pályázatban mindenki létszámot tervezett leépíteni, pedig ez az értékelésben hátrányt okozott. (A legnagyobb árat ígérő pályázók egyaránt a dolgozók egyharmadát akarták elküldeni.) Ha a homokba dugjuk a fejünket, ezt lehet értékelni úgy, hogy ne privatizáljunk, mert a magántőke csökkenti a foglalkoztatottságot. Valójában ez hatékonysághiány. Ez az oka annak, hogy az önkormányzatnak nincs elég bevétele a tulajdona után, s több adóbevételre van szüksége. De ez hátrányos a versenyszférának is: túl magas lesz az önkormányzati vállalatok szolgáltatásainak ára, a víz, a csatorna, a távfűtés, a szemétszállítás, a munkába járás és hasonlók költsége. A magasabb költség versenyhátrányt, alacsonyabb növekedést, alacsonyabb adóbevételt okoz. Ráadásul ezek a vállalatok a piacon is úgy szereznek be, úgy adnak megrendelést, mintha puha lenne a költségvetési korlátjuk.

Ezeknek a vállalatoknak a kevéssé hatékony működését az is okozza, hogy vállalati méretük történetileg inkább régióhoz, városhoz kötődik. Úgy alakultak ki, hogy kellett a városnak, a megyének egy távfűtő mű, egy vízmű, egy erdőgazdaság, egy közlekedési vállalat. Nem piaci úton, nem a gazdasági optimum alapján fejlődtek ki. S ezt a „mi várunk, tehát megvédjük” alapon mindenképpen fenntartjuk, kerül, amibe kerül. Bármelyik nagy elosztó rendszerünket nézzük, nagy eséllyel megtaláljuk a hatékonysághiány jeleit. A kultúrának része a politikai elvárásnak történő megfelelés, része a feladat minden áron történő végrehajtása, a biztonságos működés. Ezek is bírhatnak értékkel, a kérdés az, hogyan alakítható át a rendszer úgy, hogy hatékonyságorientált is legyen.

Nem lehet kinőni a problémákat. Nem elég csak a jelenlegi bevételeket újraosztani. Reform kell. Reform a szabályozásban, a törvénykezésben, a közpénzek elköltési módjában, a közszféra működésében, a bennük érvényesített értékrendben, feladatkörük meghatározásában, a teljesítményközpontúságban. Reform kell a vállalkozások megítélésében, növekedésük, teljesítményük ösztönzésében, értékelésében is. A bevételeket megtermelő vállalkozások versenyképessége, túlélése a tét. Nekünk állampolgároknak és a politikusoknak kell felnőni, megoldani a problémákat. Egy kritikus gazdasági helyzetben egy közgazdász mindig több – néha hideg – racionalitást preferál. Egy politikus mindig több kompromisszumra hajlik, ez a szakmája. Kérdés, megtaláljuk-e ebben a helyzetben az új egyensúlyt.