Minden nem nagy város, de nagy múltú város. Büszke rá, hogy 1200 éves. Először akkor merül fel a neve a történelemben, amikor 798-ban Nagy Károly a frank birodalom nagygyűlését „Minda” városában hívja össze. 800-ban már püspöki székhely, majd sorra kapja a privilégiumokat: vásártartás, pénzverési jog, vámszedés, törvénykezés. A víz – tenger vagy folyó – mindig meghatározó egy település sorsában. A későbbi középkorban, a Hanza-városok virágzása idején, csatlakozott az északi tengerpartot behálózó kereskedő-szövetséghez. Habár nem volt tengere, de volt folyója, és a Weser-parti kikötőkkel fontos csomópont lett belőle. Virágzott a kereskedelem, a kézművesség, sok temploma mellett az ezeréves dóm egyike a legszebbeknek az országban.
A „mindenség” itt nem a világmindenséget jelenti, hanem azt a csendes, de öntudatos lokálpatriotizmust, melyben az 1200 év nem csak üres turisztikai szólam, hanem eleven hagyomány. A „mindenség” azt jelenti, hogy minden megvan, ami kell, mert a szolid jólét tradíció, s bár nem tévesztik össze magukat a nagy tengerparti Hanza-metropoliszokkal, nincs kisebbrendűségi komplexusuk, mert tudják, amit tudnak. A hetvenes években jártam itt először, majd többször is utána. Negyedszázada nagy múlttal megáldott, szép és ódon, kissé álmatag városban jártam. Most mintha vérátömlesztést kapott volna, vibrál az élettől, s a történelmi városkép megőrzése mellett sokat fejlődött. Szép, de már nem álmos.
A Hanza-idők egyik legendás hajója valamikor régen elsüllyedt, majd a XX. században kiemelték, és Brémában látható restaurált állapotban. Erről a hajóról nevezték el Németország legrégebbi, 1924-ben alapított „európai írószövetségét”: Die Kogge. A hitleráj alatt betiltott szervezet 1953-ban feltámadt, és évi nemzetközi kongresszusait a befogadó és kultúratámogató városba, Mindenbe költöztette. Ezekben a diskuráló napokban írókkal telik meg a város. Németországban, ahol az elmúlt évtizedekben sok előadóestet tartottam, zavarba ejtően jóleső szokás, hogy az ilyen esteken mindig van közönség.
Régen az ódon Victoria Hotelben, most az új Holiday Innben laktam. Jól ismert szállodalánc, megbízható, színvonalas. Sokan szeretik úgy járni a világot, hogy lehetőleg a kedvenc szállodatípusuk ismert szobájába lépnek mindenütt. Én inkább a kalandok híve vagyok, bizonyos színvonal-minimumig. Varietas delectat. (Azért sem fordítom le. A manapság sajnos kikopó latinnak is legyen minimuma.)
Mindenben a Holiday Inn kívülről olyan, mintha egy könnyűszerkezetes gyorsépítmény volna, a szoba viszont a középátlagon felüli, kellemes és tágas. Nem csak aludni, lakni lehet benne. Étterme, konyhája jó, a kiszolgálás figyelmes, kényeztető. Többször ettünk itt a párommal, néhány különösen jól sikerült fogást említenék. A levesek közül a paradicsom-consommét, könnyű paradicsomleves és egy erőteljes
bouillon házasságából. Az Argentínában finomra simogatott marhából a steak olyan vastag volt, amilyet még sosem láttam, és mégis élményszerűen lágy. A német-osztrák Apfelstrudel általában megbízható, különösen itt, ahol vaníliafagylalttal és borsodóval bolondítják. Még volt egy fekete-fehér csokoládé-mousse, vörösbogyós gyümölcslekvárokkal körítve: keserű és fanyar édességmámor.
Egyébként azért hívtak, hogy vegyem át a Kogge-gyűrűt. Tisztes irodalmi kitüntetés, zárt kör, velem együtt hét embernek van csak Kogge-gyűrűje (szép nagy aranygyűrű, onyxkövében a Kogge-hajó). Mindenki haláláig birtokolja, aztán visszaszáll a városra. Nagyon remélem, az én gyűrűmre még nem ácsingózik senki. Tessék szépen várni. Vagy ácsingózni másra. Ott a sor eleje!
