A főszerkesztő a 168 Óra legfrissebb számában visszaidézi 2005-ös beszélgetését Popper Péterrel.
– Ez túl erős, Péter.
– Túlírtam?
– Nem politikailag, idegileg. Jelzőkben, kifejezésekben.
– Rosszindulatú vagyok?
– Elfogult.
– Szerintem: bátor.
– Bátor, igen, de ennek akkor kellett volna megjelennie, amikor Orbán még hatalmon volt.
– Lesz megint, majd meglátod, Ákos. Küldök másikat, ezen még piszmogok kicsit.
Mester Ákos most azt írja, tíz éve tévedett, és mivel a legendás pszichológus akkori jegyzetének rövidített változata újra életre kelt az interneten, a főszerkesztő úgy vélte, tartozik azzal Popper Péter emlékének, hogy lapja a teljes szöveget közli. Óvatosságnak gondolt szerkesztői tévedéséért (ahogy fogalmaz: “elgyávulásáért”) legalább utólag megköveti Popper Pétert. Mester Ákos szerint a 2005-ös jellemrajz Orbán Viktorról azt igazolja, hogy az éppen tíz éve, 2010. április 16-án meghalt szerző “lényeglátó és léleklátó publicista is volt”.
Idézzük.
Fotó: MTI/Kollányi Péter
ORBÁN VIKTOR
– Én megbocsátok, de nem felejtek!
– Hogyan? Ön nem tudja, hogy csak egyféle megbocsátás van, a felejtés.
Nem tudta. Soha nem tanulta meg. Ezt sem Alcsúton, sem Felcsúton, sem Középcsúton nem tanítják.
Ő mondta ki először nyilvánosan és hangosan Magyarországon, hogy az orosz megszállók takarodjanak haza. Így lett ő a kimondások második hőse. Soha nem felejtjük el neki.
Az első hős kimondta, hogy 1956 nem októberi sajnálatos események, hanem népfelkelés volt, szabadságharc. Pozsgay Imrének hívták, majdnem kapott érte egy államfői pozíciót. De azután mégsem kapott. A második hős – Orbán Viktor. a borostás képű ifjú forradalmár – elkergette hazánkból az oroszokat. Kapott érte egy miniszterelnökséget. Valóban megkapta. Akkor már borotvált volt, mellényes, vasaltöltönyös. Lelkileg is.
A történelemből tudjuk, hogy egy Temüdzsin nevű fiatal mongolnak a nászmenetét megrohanták a karakitájok, és elrabolták a menyasszonyát. Nosza, összeverbuválta a barátait, kollégiumi társait, és visszarabolta. S ha már itt tartott, nem engedte a csapatot szétszéledni, hanem vasfegyelemmel összetartotta. Bizony ehhez tehetség és szuggesztivitás kell! Ezt a Temüdzsint nevezték később Dzsingisz kánnak. S ezek a képességek megvannak a borbély és szabó által alakváltozáson átesett ifjú Orbánban is.
Hány lelke van egy embernek? És egy nagy politikusnak? Egy kis politikusnak? Az európai pszichológia feltételezésével szemben nekem az a meggyőződésem, hogy a személyiség nem szerkezet (struktúra). Úgy képzelem, hogy az ember lelkében sok személyiséglehetőség lappang. S az manifesztálódik, ami környezeti kihívást, provokációt kap. S ez a sok lehetőség közül előhívott személyiség azután persze mutathat hajlamot a strukturálódásra. Joszif Visszarionovicsból lehetett volna szent életű szerzetes Grúziában. De eljött érte a forradalom…
Orbán ‘Viktorból is lehetett volna erős kezű apa, kőbányájával, szőlejével ügyesen gazdálkodó vidéki nagyember, harmadosztályú futballedző, ravaszul üzletelő kisvárosi prókátor, de eljött érte az átkozott szocializmus, elit ösztöndíjast formált belőle, és Angliában taníttatta, miközben az agresszív atyai büszkeség meggyőzte arról, hogy “jel a név és átkos mágia”. Persze érdekes a nyelv: Vikt-or, a Győztes. Vikt-im, a Legyőzött, az Áldozat. Várjuk meg a napnyugtát, mielőtt siratni kezdjük a napot.
Félek ettől a portrétól. Egyrészt, mert személyesen egyetlen szót sem váltottam Orbán Viktorral. Másrészt mert nem kedvelem őt. Hát akkor miről fogok írni? Az előítéleteimről?
S ha ez a helyzet, akkor egyáltalán: miért írok róla? Halogatom a választ, de a végén úgyis kibököm. Egy amerikai film jut a eszembe, amikor az Európába küldött seregben szolgál egy önkéntes: szemüveges, vézna filosz, aki csetlő-botló kétbalkezes a hatalmas kigyúrt katonák között. Ám ahogy haladnak befelé Németországba, lassan megváltozik a helyzet. A szánalmas figura egyre jobb katonává válik. Ő lesz a csapat esze. Szinte ördögi ötletesség hajtja a németek ellen. Egy este a tűznél beszélgetnek, és egy fekete óriás megkérdezi:
– Mondd, mi történt veled? Kezdetben folyton kiröhögtünk. Ma jóformán te irányítasz minket. A szemüveges nem felel. Behunyja a szemét, hallgat. S áttűnő képek vonulásában látjuk, hogy mit élt végig: a lágereket, a szemüveg- és mankóhalmokat, a levágott hajak kazlait, a csontváz múmiákat, a krematóriumot…
S végül csendesen ezt mondja:
– Megharagudtam rájuk!
Tessék, kiböktem.
Én, a véglegesen csalódott egykori kommunista diákvezető, párttitkár, propagandista Aczél György időnkénti beszélgetőpartnere voltam. 1989-ben kétszínű politizálásáért az ÉS vezércikkében támadtam meg Pozsgay államminisztert, s talán egyik legjobban sikerült írásomban mondtam el, hogy az árulás miért nem nevezhető damaszkuszi útnak. Bizalommal és várakozással fogadtam a rendszerváltás magyar módját, reméltem, hogy az akkori, bosszúért lihegő MDF helyett a rokonszenves Fidesz befolyásolja majd a hatalmat, igen, a fiatalok…
És évről évre jobban megharagudtam rájuk. Mert kiárusították fiatalságukat, tisztaságukat, hitelességüket. Kiderült, hogy csak választásoktól választásokig terjed a látóterük, soha nem lesz belőlük a szó churchilli értelmében államférfi, csak politikai sakálok csoportja. Valaki egyszer figyelmeztetett: Vigyázz! Ezek bűnözők!
Nem hittem el. Ma már tudom. S Orbán Viktor neve számomra szimbólummá vált. Egy nyolcvan év óta lezüllött ország még mélyebb politikai lezüllesztésének a szimbólumává. Holott a sors megadta neki a ritka lehetőséget, hogy sarokkő lehetett volna a magyar történelemben. De ő pénzt akart keresni. Népvezér akart lenni. Tündökölni akart az emberek felett. Ezt is megkapta. Látni fogjuk még, amint eldobott kőként az út szélén hever…”.
Az írás további részei a legfrissebb 168 órában. Az Orbán-portréhoz adalék lehet, a Story magazin, amelyben a kormányfő elárulja, hogy a felesége a legjobb barátja, néha ő is szokott sírni, már nem hiszi, hogy halhatatlan, és ahogy a magyar férfiakat általában, őt sem tanították meg gyerekként, hogy ügyesen fejezze ki az érzelmeit.
