A Szépművészeti Múzeumban nyílt első hazai Van Gogh-tárlat időben korrigálta a mostanság divatba jött provance-i életérzést kínáló kultúrtermékek által felrajzolt képet, bebizonyítva, hogy az igazán felkavaró élményekhez a turistaútvonalak mellőzésével juthat el az ember: ihletforrásként szakácskönyvek helyett megteszi az éhezés, a burgundi vörösborok mámorát pedig kiváltja az abszintmérgezés.
A 100 éves fennállását ünneplő Szépművészeti Múzeum ezzel a valóban nagyszabású kiállítással saját képességeinek határát feszegeti: a múzeum raktárának alvóanyagából bármikor az első vonalba állítható Millet- és Rembrandt-grafikák ezúttal a Van Gogh-példaképek szekciót erősítik; a tárlatra felépített hajópadló és a képek sajátos installálása ugyan megfelelő térbe helyezik az egykor lelkészként bolyongó művész spirituális utazásait, ám keresetlen gesztusai és parasztportréi kissé megfagynak ebben a high-technek ható professzionális csomagolásban.
A tárlat legnagyobb erénye, hogy alternatív energiaforrásokat kínál az unalomig ismert főművek erővonalával szemben: a Váza íriszekkel (1890) japános sziluett-kezelése olyan szuggesztív, hogy a terítéken a napraforgók számára alig marad hely. A rendezés az egzaltált zseni arles-i tombolása helyett inkább (a kevésbé ismert) hollandiai korszak finom hangulatjelentéseire és higgadt rajzaira koncentrál, feltérképezve a festő pszichéjében tett kirándulás alatt folyton változó tájat: a vízimalom melankóliája Turner ködös vásznait idézi, a Bánat című rajza a szecesszió iskolapéldája, az ivókat ábrázoló olajképe pedig egy mappába kerül a Daumier neve fémjelezte groteszk karikatúraművészettel.
Van Gogh Budapesten › Szépművészeti Múzeum › Megtekinthető 2007. március 20-ig
