Brit váltó

Lásson napvilágot akárhány tetszetős és a szerzőjét mindentudónak feltüntető találgatás, valójában Nagy-Britanniában ma igencsak kevesen sejtik, mit lehet várni Gordon Browntól, a tíz esztendei kormányzás után június 27-én távozó Tony Blairt váltó új brit miniszterelnöktől. Vasakaratú pénzügyminiszterként mutatott teljesítményét a szakértők – fenntartásokkal ugyan, de – jobbára elismerő szavakkal illetik. Bel- és külpolitikai elképzeléseiről ellenben szinte semmi biztosat nem tudni. A külpolitikában ez különösen szembeötlő, hiszen míg Blair a brit külkapcsolatokra – nem utolsósorban a transzatlanti viszony kezelésére – alaposan rányomta a bélyegét, az őt mind a kormány, mind pedig a brit Munkáspárt (Labour) élén követő Brownnak kevés világpolitikai tárgyú nyilatkozatát tartalmazzák az archívumok.

A kijelölt utód, Gordon Brown várható politikáját csak találgatni lehet.Fotó: Reuters

HÁBORÚS HAGYATÉK. Tony Blair a londoni The Economist című hetilapnak most júniusban, azaz közvetlenül a távozása „előestéjén” írt esszéjében ismét megerősítette politikusi krédóját. Nevezetesen azt az alapelvet, amely a világpolitika színpadán annyira szorosan Washingtonhoz kötötte külpolitikáját. „Készen kell állnunk arra, hogy ha kell, akár katonailag is közbelépjünk a védtelenekkel szemben oly gyakorta elkövetett népirtás, mély igazságtalanságok és elnyomás láttán. Az elmúlt évtizedben Nagy-Britannia négy esetben avatkozott be fegyveresen: Koszovóban, Sierra Leonéban, Afganisztánban és Irakban. Minden esetben ijesztően brutális rendszereket sikerült megdönteni.” Tény: a modern időkben Blair kormányzása alatt vettek részt brit csapatok a legtöbb háborúban. Éppen ezért a fenti szavakat lehet úgy is értékelni, hogy egy leköszönő államférfi igyekszik utólag igazolni saját lépéseit. Annál is inkább, mert a kilencvenes évek végén még toronymagasan legnépszerűbb szigetországi politikustól mára éppen London iraki szerepvállalása miatt fordultak el a brit szavazópolgárok. A különböző fegyveres beavatkozásokról persze csupán az utókor mond majd végső ítéletet. Azt azonban máris tudni lehet, hogy Blair utódja a jövőben óvatosabban akar bánni a katonai kötelezettségvállalással, már csak azok anyagi terhei miatt is.

Ami a brit kormányfő és a két egymást követő amerikai elnök – Bill Clinton és George W. Bush – „különleges kapcsolatrendszerét” illeti, ebben a kérdésben miniszterelnöksége tíz esztendeje alatt Blair mindvégig következetes volt. Mint többször is értésre adta, meggyőződése, hogy Nagy-Britannia – Winston Churchill és Margaret Thatcher nyomdokain továbbhaladva – csak az Egyesült Államokkal ápolt szoros és különleges kapcsolatok révén lehet komoly szereplő a világpolitikában. Noha 1997-es kormányra lépése után Clintonnal is hamar megtalálta a közös hangot, igazán közeli barátságba – meglepő módon – a nem éppen „munkáspárti” nézeteket valló, konzervatív, mélyen vallásos Bushsal keveredett. Kapcsolatuk szorossá válásában nyilván külön szerepet játszott, hogy a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után – amikor is Bush kezdetben meglehetősen tanácstalannak mutatkozott -, a külföldi politikusok közül Blair volt az első, aki rögtön megszólalt, és ő kezdett először a terrorizmus elleni háborúról beszélni.

Churchillhez hasonlóan azonban Blair is kénytelen volt megtapasztalni, hogy Washington részéről a „különleges viszony” csak addig működik, amíg az egybeesik Amerika vélt vagy valós nemzeti érdekeivel. Ez feltétlenül fontos tanulság a most hivatalba lépő Gordon Brown számára, aki – jó néhány tengerentúli utazása és amerikai családi vakációja dacára – George W. Bushsal elődjénél sokkal hűvösebb viszonyt ápol. Már csak azért is, mert – miként Nick Robinson, a BBC politikai tudósítója rámutat – Brown nem is rejti véka alá abbéli meggyőződését, hogy a Labour tekintélyvesztését döntően az iraki háború okozta. Kérdés persze, ki követi a jövő őszi elnökválasztás nyomán Busht 2009 januárjától a Fehér Házban, s nem kisebb kérdés, vajon Brown még abban az évben újabb győzelemre tudja-e vezetni a Labourt.

Gordon Brownnak a brit közel-keleti politikára vonatkozóan egyelőre csak körvonalaikban ismertek az elképzelései – a palesztin kérdés rendezését például egyfajta gazdasági újjáépítésként közelíti meg -, annál élénkebben érdekli viszont Afrika sorsa. Olyannyira, hogy többször is szenvedélyesen emelte fel a szavát az afrikai szegénység enyhítéséért. Miként David White, a Financial Times szakértője kiemeli: a zárkózottnak mondott Brownt az egyenlőtlenségek elleni harc mindig tűzbe tudta hozni. „Miniszterelnökként nyilván igyekszik majd mindent megtenni, hogy napirenden tartsa a témát, különösen azért, mert korábbi ötlete egy amolyan afrikai Marshall-tervről több donor ország költségvetési rendszerének nehézkessége miatt megbukott. Ráadásul meglesz az a számottevő előnye is, hogy a legnagyobb európai partnerei közül sem Sarkozynak, sem Merkelnek nincs az övével összevethető Afrika-politikája, így Brown szerepe meghatározó lehet abban, hogyan viszonyul az Európai Unió Afrikához”- bocsátkozik világpolitikai jóslásba White.

EUROSZKEPSZIS. S ezzel meg is érkeztünk az EU-hoz. Európát illetően Blair kormányzása kezdetén azt ígérte, hogy Nagy-Britanniát az unió egyik központjává teszi. Ezzel együtt ódzkodott a mélyebb integrációtól, inkább annak szélesítését, az EU bővítését támogatta. Úgy ítélte meg ugyanis, hogy ez még mindig kisebb veszéllyel jár Nagy-Britannia önállóságára, mint egy Brüsszelből vezérelt „Európai Egyesült Államok”. Ezért is jött kapóra a Labour-vezér számára az EU alkotmányának francia és holland elutasítása, hiszen így már fel sem merülhetett, hogy azt Nagy-Britanniában is népszavazásra bocsássák. Az elbukott európai alkotmány „pótlását” azonban – a vezető európai politikusok zömével egyetértve – ő is szükségesnek tartja, s támogatja egy új, egyszerűsített alapszerződés gondolatát (cikkünk a szerződésről dönteni hivatott EU-csúcsról a 24-25. oldalon). A döntés azonban most már feltehetően az utódjára marad.

„Elengedhetetlen, hogy Brown kezdettől fogva kimutassa stratégiai elszántságát az európai hajó Párizzsal és Berlinnel közös vízrebocsátása mellett” – hangoztatja a kérdésre vonatkozóan Timothy Garton Ash, az oxfordi St. Anthony College professzora. Véleménye szerinte a brit nemzeti érdekeket egyértelműen az szolgálná, ha Gordon Brown minden tőle telhetőt megtenne egy új szerződés tető alá hozataláért, persze úgy, hogy eközben a brit törvényhozási és politikaformálási önállóság ne csorbuljon. Más kérdés, hogy viszonylag keveset lehet tudni arról, mit is gondol Brown Európáról. „Meglepően keveset nyilatkozott az Európai Unióról, vagy arról, hogy mit is akar. Alapvetően annyi ismert, hogy ugyanaz az álláspontja, mint Blairnek, vagyis hogy az európai alkotmánnyal kapcsolatos gubancot azoknak a hollandoknak meg franciáknak kell tisztázniuk, akik a mostani helyzetet előidézték” – szögezi le William Horsley, a BBC európai ügyekre szakosodott volt diplomáciai tudósítója.

Nos, ennél azért Brown közvetve már valamivel többet elárult az európai integrációról vallott nézeteiről. Tudnivaló, hogy annak idején ő dolgozta ki azt az öt gazdasági kritériumot (lásd külön), amelynek révén Nagy-Britanniát mindeddig sikerült kívül tartani az egységes európai valutarendszeren. Az is egyértelmű elemzők számára, hogy az új brit miniszterelnök még elődjénél is lagymatagabban támogatná az EU-integráció mélyítését célzó reformokat.

FISKÁLIS FELLAZULÁS. Gazdasági szempontból Blair szerencsés időszakban állt a brit kormánykerék mögé egy évtizeddel ezelőtt. Nem válságot örökölt az elődjétől, ellenkezőleg: a konzervatív John Major növekvő gazdaságot, csökkenő munkanélküliséget és erős fontot hagyott maga után. Blair pénzügyminisztereként Gordon Brown élt is az alkalommal – ki más, hiszen köztudott, hogy a döntéseit nem szívesen beszéli meg más kormánytagokkal -, és öt nappal a választási győzelem után a kamatlábak megállapításának ügyében teljes függetlenséget garantált a központi banknak, a Bank of Englandnek. Majd kormányzása első ciklusában a Labournek kapóra jött az információtechnológiai és a telekommunikációs ágazatok kilencvenes évek végi fellendülése, aminek köszönhetően meredeken csökkent a munkanélküliség és alacsony maradt az infláció. Brown mindazonáltal következetes fiskális politikát folytatott, s a közkiadások kemény visszafogása lehetővé tette, hogy olyan tartalékok gyűljenek fel, amelyek akkor is kitartottak, amikor a globális trend – a Munkáspárt 2001-es újraválasztása után – kezdett megfordulni. Utóbb azonban kiderült, hogy a stabilitás csupán átmeneti volt, a lankadó befektetői kedvet és a romló kereskedelmi egyensúlyt ugyanis a szigetország erősödő belső fogyasztással és a közszféra növekvő költekezésével ellensúlyozta, amit csak súlyosbítottak az iraki és az afganisztáni szerepvállalás költségei. A korábban minden font kormánykiadást meggondoló Brown pedig a nevét adta mindehhez. Az eredmény: míg a kormányzati kiadások 1997-ben a GDP 40,8 százalékára rúgtak, mára 42,2 százalékra szöktek föl.

Botrányok tekintetében viszont Brown egyelőre tiszta lappal indul, miközben Tony Blair tekintélyének és szavahihetőségének szétporladásához az iraki beavatkozás általános szigetországi elutasítása mellett a mind gyakrabban felbukkanó „svindlik” is erőteljesen hozzásegítettek. Annál is inkább, mert az első években szinte feltétel nélkül Labour-párti, ám a Downing Street 10. által idővel mindinkább elidegenített brit sajtó is növekvő előszeretettel teregette ki a kormányzati balhékat. Már az első évben kiderült, hogy Bernie Ecclestone, a Forma-1-es „száguldó cirkusz” főnöke egymillió fontos adománnyal gazdagította a Munkáspárt kasszáját, majd, a dohánytermékek reklámjának általános tilalma alól a kormány egyszer csak felmentést adott az autóversenyeknek. Amint az ügy kipattant, a Labour – biztos, ami biztos – gyorsan visszafizette az adományt Ecclestone-nak, Blair pedig önmaga és kormánya akkori hallatlan népszerűségének köszönhetően még megúszta a nagyobb botrányt.

TÖRTÉNELMI KIHALLGATÁS. Kormányfői ténykedése végéhez közeledve, ez év elején viszont a sors már nem volt ilyen kegyes hozzá: a rendőrség – a brit történelemben példátlan módon – magát Blairt is tanúként hallgatta ki a „készpénzért nemesi címet” botrányban. Kiderült ugyanis, hogy Lord Levy, a miniszterelnök dúsgazdag teniszpartnere egy, a Labour támogatására létrehozott titkos alapítványt olyan milliárdos szimpatizánsok adományaival („kölcsöneivel”) töltögette, akik közül többen főnemesi címeket kaptak cserébe.

Az egyik legnagyobb – és legtragikusabb – botrány azonban kétségkívül az iraki háborúban való belépést indokolni hivatott dosszié körül kerekedett 2003-ban. Andrew Gilligan, a BBC akkori védelmi tudósítója – egy felfedni nem kívánt forrásra hivatkozva – azzal vádolta meg Blair kommunikációs főnökét, Alastair Campbellt, hogy az ő utasítására „turbózták fel” a parlamenti képviselők meggyőzésére szánt dokumentumot. A Downing Street 10. könyörtelen politikai nyomást gyakorolt a BBC-re, amely végül kénytelen volt beismerni: Gilligan információja egy bizonyos David Kelly nevű korábbi iraki fegyverzetszakértőtől származott. Kellyt ezek után beidézték a londoni parlament különbizottsága elé, ahol órákon keresztül kíméletlenül faggatták. Néhány nappal később öngyilkos lett. Az ügyben indított független vizsgálatnak többen is áldozatául estek: a BBC vezetői mellett maga Alastair Campbell is távozni kényszerült. Egy későbbi vizsgálat pedig azt igazolta vissza, hogy a Bagdad tömegpusztító fegyvereiről szóló kormányzati Irak-dossziéban lévő hírszerzői jelentések valóban pontatlanok, hiányosak és ellenőrizetlenek voltak.