Hiányzik egy pohár bor, esetleg egy pakli kártya, sötét tálaló szekrény a hátunk mögött, súlyos asztalmonstrum és magas támlájú székek, egyik támláján az imént eltávolított összehajtott vastag terítő, a vörösboros marha leülő illata. Mintha. Velük, ott, csak mi. A második sor hetes székén. Vagy az ötösön a nyolcadikból. Körülüljük és hallgatjuk Esterházyt, amint a jóistenről mesél, aki noha mindent lát, szerelmet és lábgombát egyaránt, förtelmesen és tehetségtelenül szaxofonozik. Papírfecnin végszó, precíz koreográfia, Dés fúj, improvizál, nem ám úgy odakeni, beleteszi, ahogy megszoktuk, vesszük. Aztán mondja, hogy ha az úristen próbál szaxofonozni, az nem egy lityi-lötyi dolog, az sokat kivesz az emberből. Úgyhogy nagyobbrészt hallgat.
Esterházy mosolyog, Dés hátradől, nem kellenek lehengerlő történetek, a közönség elégedett, azok ott félszavakból, ők meg béavatottak. Amúgy ha nem együtt jönnek – mondja a főszereplő -, a felolvasásai között mindig Haydnt játszanak. De hát járhatott volna rosszabbul is.
Mintha. Ott ülnénk az asztal körül. Amolyan kiadós vacsora utáni beszélgetésen, együtt hallgatnánk ezt a kellemes fickót, aki éppúgy értékel egy jó alá-fölé rendelő mondatot, mint egy üde bodzára és csalánra emlékeztető Sauvignon Blanc-t, és aki legkevésbé sem emlékeztet a Kortársak főcímmel kezdődő uccsó érettségi tétel egyik alanyára. De hát mégiscsak az. Most éppen három dramolettet írt bécsi megrendelésre. Kapott egy-egy mondatot, hogy csináljon belőle színdarabot. Bár itt a szavakkal csínján kell bánni. Mert a csinálás középszer, a készítés az igényesség szinonimája. Az asztalnál ülő borász szerint ennyiben különbözik a jó bor a rossztól. Esterházy tudja, ő már evett is bort. („Apámnak jó borai voltak / érettségire egy 1787-es Château Margaux-t bontott fel / Ettem már bort / olyan régi volt / késsel villával/zselés.”) Az egyik bor alkotója bort csinál, a másiké készít. A kiindulás a szőlő, ez határozza meg a bort, nem kevesebb, mint 90 százalékban, a maradék 10, az ad lehetőséget az alkotásra – állítja Figula.
A jó borásznak jó nyelve van. Azzal alkot. Az írónak is jó nyelve van, azzal alkot. Esterházy ez idő tájt egy pofonegyszerű tőmondatból. Rubens meghalt.
– Ha mondanék egy mondatot, tudnál írni belőle egy színdarabot? – kérdezi Alföldi.
– Vagy igen, vagy nem.
– Mitől függ?
– Ahogy a komcsik mondják: konkrét helyzet, konkrét megítélés.
A közönség nevet. Székeken és koszlott iskolai tornapadokon, a kilencedik kerületben. Kint, bent.
– Te mit szoktál csinálni dühödben? – taszajtja arrébb a beszélgetést Alföldi, és az előzményekből tudni való, politikáról van szó.
– Vagy írok egy glosszát vagy nem írok. Ezt a kettőt szoktam.
– És ha én pártot alapítanék, belépnél?
– Nem.
– Miért?
– Miért lépnék be?
– Hogy tanácsot adj.
– Ha olyan pártot akarsz, ahol olyan emberek adnak tanácsot, mint én, akkor definitív nem!
– De akkor mikor lesz itt jobb?
– Nem lesz jobb.
Aha, fut át a nézőn, de nem süllyed bele a szokásos katyvaszba. Végtére is itt a pasas, aki pacalra gerjed, és a körömpörköltről a demokráciára asszociál, aki olyanokat tud kérdezni, hogy meztelen-e a hús, és aki végigjárja fél Európát, hogy egy légtérbe kerüljön néhány képpel, mielőtt Rubensről ír. Azt mondja, hogy azért annak van valami következménye, ha valakiről azt mondják, hogy mindent meg tud festeni. Azt nehéz lepöckölni.
Elhiszem. Ő csak tudja.
