Péntek van, sétálunk a lányommal, épp egy jó beszélgetésnyi az óvoda. A róka és a holló jön szóba. De apa, kérdi − miközben a baktatás és a szaporázás egész különös elegyét produkálja menés ürügyén −, mért a holló kiengedte a szájából a sajtot? Hiúságból, mondom. Erősebb volt a hiúsága a józan eszénél. Nem szeretem a sajtot, mondja kis gondolkodás után, így oldva meg a vanitatum vanitas gordiuszi csomóját, hogy idegenszerűen fogalmazzak.
Bertát otthagyom az óvodában, s megyek tovább az Aulich utcába. Mielőtt leszedi, még egyszer meg akarom nézni Szüts Miklós barátom kiállítását. A Batthyány-örökmécses környékén reggeli kihaltság, a Szabadság tér felőli oldalon építkezési paravánokon tüntetési tacepaó. A feliratok egyfelől Attila hun király, másfelől Mária országát siratják és jövendölik egyszerre. A szabad helyeket kitölti egy kevésbé időtlen üzenet, miszerint „mocskos zsidók takarodjatok, Hitlernek igaza volt!!!” Ez az önkényuralmi jelképet nem tartalmazó, s izgatásra gyakorisága miatt nem alkalmas felszólítás, illetve állampolgári vélemény több változatban olvasható, hol a mocskos, hol a takarodjatok, hol a Hitler kap nagyobb hangsúlyt.
Rutinosan összeugrik a gyomrom, hogy azért ezt pont Mária országában nem kéne, s ha maguk a tüntetők, mint hírlik, Tel Aviv-i ifjúbolsik provokációjának tartják az ilyesmit, mért nem meszelik le, ha pedig netán ők írják indulatilag, akkor meg a Mária országát kéne sürgősen lemeszelni. Ámbár lehet, hogy minden jó úgy, ahogy van, kár a mészért, süt a nap, mintha Mikszáth és/vagy Hašek kerek orcája sütne odafönt, s leszólna, mondván: nagy az isten állatkertje.
Az Aulich Art galéria jó, komoly hely. Szüts kiállítása kiváló – rezignált, nagyszabású festészet, lehet szeretni. Kávézunk, Vojnich Erzsébet, Krajcsovics Éva, a Franciaországban élő Hollán Sándor. Mintha még az öreg Morandi szelleme is elsuhanna az asztal fölött. Az nagyon jó, mikor festők anyagról beszélnek, papírról, porfestékről, gumiarábikumról. Nem hiszem, hogy boldogabbak az íróknál, de festeni boldogabb munka, szaga van, tapintása, a jel megfogható anyagból lesz, nem jelből – a nyelv másként anyag, a nyelvhús nem olajfesték. Hazafelé jövet középkorú, erős arcú nő lép ki kerekes szatyorral egy sörözőből, s elhaladtában azt mondja izgatottan: mocsok. A szemem sarkából észlelem, a megszólalása után is csak azért nézek hátra, hogy eldöntsem, őrült vagy részeg. Van ez a típus, túl az élet „aktív” felén, elárvulva, ellenségkeresőben, megkeseredve, hogy csak a sör és a kis unikum segít, esetleg bonbonmeggy, ha jobban áll a vércukor. Ugyan átvillan az agyamon, hogy konkrétan engem mocsokoz, de nem gondolom komolyan.
Mikor megfordulok, megáll, leteszi a nehéz shoppingtarisznyát, s visszanéz rám keményen, vastagon. Igen, igen, bólogat, magának mondom, hogy mocsok. Maga nemzetellenes mocsok. Egy sörözőportálnyi távolság van köztünk, diskurálni sok, nem hallani kevés. Nagyon kedvesnek tetszik lenni, mondom, igazán köszönöm, s nézek rá, mosolygok. Nem jóságból, bosszantásból. Továbbra sem nem tudom eldönteni, részeg vagy aktivista. Ennyi. Két honfitárs beszélget, aztán az egyik szatyrot ránt, s energikusan elindul új kalandok, új mocsok felé.
A mocsok Ballaginál többek között „piszkos nedv vagy azzal vegyült lágy anyag, például a fülben”. Ismeretlen eredetű szó, legelébb 1233-ban fordul elő mockus-ként, a tájszótárak ismerik a kocsom, möcsög, mecsek, mucsak változatot is. Nem jövevényszó, hanem belső alakulat, sőt, külhonba is eljutott, ebből van a cseh és szlovák mocka (kis kalappal a c betűn), vagy az ukrán mócska, mácska, mely odatúl bagólét, pipaszutykot jelent, ha jelent még.
Kilépve a galériából a munkások épp cipelték be az ominózus paravánokat. Nem tudom, este mi történt, hogy kihordták-e a tátongó nyílásokat védendő, hogy minden este kihordják-e. Olyik kihordja, olyik nem, nyilván. De ez azért nem mindegy.
Kocsom möcsög szümtükkel, mik mucsak.
