Ilyet sem látott még a világ: egyszerre ünnepelte felhőtlenül vasárnap este az európai alkotmány leszavazását a francia baloldal „nem” párti része és a Jean-Marie Le Pen vezette szélsőjobboldali Nemzeti Front. Igaz, az alkotmányos szerződés tagadása az egyetlen pont, ahol a két tábor közös nevezőt talált. Miközben a baloldaliak (szocialisták és kommunisták) több Európát, értsd a szociális jogok magasabb szintű védelmét kérték számon a dokumentumon, addig Le Pen és hívei a kevesebb Európa jelszavával támadták azt.
A szavazás negatív kimenetele elsősorban a Franciaországban hatalmon lévő jobboldal politikájával szemben felgyülemlett elégedetlenséget tükrözi. Minden bizonnyal ennek tudomásulvétele, hogy Jacques Chirac köztársasági elnök a referendum másnapján már magához is kérette Jean-Pierre Raffarin kormányfőt, majd azt ígérte, hogy kedden közli a kabinet sorsára vonatkozó döntését. Lapzártánkig ugyan nem történt meg a bejelentés, de a mára rendkívül népszerűtlenné vált Raffarin menesztéséhez nem férhetett kétség, annál is kevésbé, mert Chirac hétfőn több szóba jöhető utódjelöltjével, köztük a legesélyesebbnek tartott Dominique de Villepin belügyminiszterrel is egyeztetett.
Ám az uniós alkotmány nagyarányú – 55 százalékos – elutasítása egyúttal azt a növekvő gyanakvást is kifejezi, amellyel az átlag francia az európai politika alakulását figyeli. Az elmúlt években uniós szinten bekövetkezett grandiózus változások arról győzték meg franciahon lakosait, hogy nem az általuk helyesnek vélt irányba haladnak a dolgok. Az euró bevezetését még csak elfogadták, ám a munkahelyek biztonságát aláásó piaci liberalizációs folyamatot már nehezen bocsátották meg, miként az is tudvalevő, hogy valamennyi ország polgárai közül a franciák lelkesedtek a legkevésbé a tavalyi és a tervezett további bővítésért.
KINEK A FELELŐSSÉGE? A „nem” szavazatban így – függetlenül attól, mit is ír a most „melegebb égtájakra küldött” alkotmány – az utóbbi évek európai politikájával szemben érzett elégedetlenség is megjelenik. A francia fiaskó csak megerősíti politikai elemzőknek azt a régi meggyőződését, hogy a tagországok lakói egyre kevésbé értik, miért és hová halad az Európai Unió. Miért vesz fel új tagokat, és miért helyezi a versenyképesség kritériumát egyre inkább a szociális piacgazdaságé elé? Hogy a helyzet idáig fajult, az elsősorban az európai politikai vezetők felelőssége, akik belpolitikai ellenfeleiktől tartva csak félszívvel, vagy egyáltalán nem magyarázták el az EU-szinten hozott döntések mozgatórugóit és jelentőségét saját választópolgáraiknak. „A mi hibánk, hogy nem voltunk képesek tűzbe hozni állampolgárainkat a bővítésért” – ismerte el önkritikusan Jean-Claude Juncker, a 2005 első felében az EU soros elnökségét ellátó Luxemburg miniszterelnöke.
A hosszú éveken át elhallgatott igazságokért most nagy árat kell fizetni, és az ostor elsősorban az európai integráción csattan. „Ha lesz pozitív következménye az alkotmányos szerződés franciaországi leszavazásának, az vélhetően éppen az, hogy a mostani kudarcból okulva végre gyökeresen változik a stílus és a lakossággal folytatott párbeszéd” – húzza alá Giovanni Grevi, az Európai Politikai Központ (EPC) nevű brüsszeli kutatóintézet igazgatója.
 |
|
Amiről az alkotmány szólna
• Az eddigi uniós szerződéseket egyetlen alkotmányos szöveg váltaná fel
• Az Európai Unió egységes jogi személy lenne (helye lehetne például nemzetközi szervezetekben)
• Világosabban elkülönülnének az uniós és a nemzeti hatáskörök
• Ki lehetne lépni az Unióból
• Az Alapvető Európai Jogok Chartája jogilag kötelező érvénnyel bírna
• Húsz új területen szűnne meg a nemzeti vétójog, így az csupán mintegy 40 kérdésben maradna fenn
• A megerősített együttműködés könnyebbé válna, és nem lenne kirekesztő
• A közös védelmi politika teljesen új dimenziót nyerne
• Bővülne az Európai Parlament jogköre és a nemzeti parlamentek ellenőrző szerepe
• Az EU-nak külügyminisztere, saját diplomáciai szolgálata, az Európai Tanácsnak pedig állandó elnöke lenne
• Az Európai Bizottságba 2014-ig mindenki küldhet tagot; ezt követően már csak a tagállamok kétharmadának lenne biztosa, de 5 éves ciklusonként az egyenlő rotáció elve alapján váltanák egymást
• Az Európai Parlament tagjainak létszáma nem haladhatná meg a 750-et
• A miniszteri Tanácsban egy javaslat akkor tekintenének megszavazottnak, ha az azt támogató miniszterek a tagállamok minimum 55 százalékát, és az unió összlakosságának minimum 65 százalékát képviselnék |
|
|
|
|
Bár a történtek után egyelőre nem egészen világos, mi lesz az alkotmánnyal, a sors igazságtalansága lenne, ha éppen a legdemokratikusabb körülmények között és legkörültekintőbben készült uniós szerződést küldenék a történelem süllyesztőjébe. A dokumentumot, amely 25 tagország érdekei közötti kényes egyensúlyt tükröz, az EU történetében először nem zárt ajtók mögött, hanem nyílt és demokratikus vita során tárgyalták ki. A szerződésre nemmel szavazó franciák ráadásul így még távolabb kerülnek attól az Európai Uniótól, amelyet maguk is látni szeretnének. Az alkotmány újratárgyalásához ugyanis senkinek nem fűlik a foga, így az EU-nak be kell érnie egy olyan kerettel – a 2000 decemberében elfogadott, és jelenleg érvényes Nizzai Szerződéssel -, amely általános vélemény szerint nem elégséges egy 25, még kevésbé egy 27 tagú, erőteljes globális kihívásokkal szembesülő Európai Unió hatékony működtetéséhez.
KÁRMENTÉS. Az alkotmány temetésének azonban még nem jött el az ideje. Egy, a dokumentumhoz csatolt nyilatkozat szerint ugyanis, ha két évvel a szerződés aláírása után csupán a tagállamok négyötöde ratifikálta a szöveget, és egy vagy több országnak gondja támadt annak megerősítésével, az Európai Tanácsnak kell a kezébe vennie az ügyet. Bár Juncker kormányfő szerint is korai még sutba dobni a dokumentumot, a gyakorlatban nehéz elképzelni, hogy a történtek után miként lehetséges még megmenteni azt. Ahhoz ugyanis, hogy életbe lépjen, minden tagországnak jóvá kellene hagynia. Csakhogy jelenleg, különösen a „nem” tábor fölényes győzelmét követően, aligha várható, hogy a franciákat – ahogyan néhány éve például a Nizzai Szerződés kapcsán az íreket, vagy még korábban, a Maastrichti Szerződés esetében a dánokat – még egyszer megszavaztatják. Már csak azért sem, mert – mint arra Balázs Péter, az Európai Bizottság első magyar tagja rámutatott – ahelyett, hogy másodjára áldásukat adnák a dokumentumra, a franciák egy ilyen húzásra esetleg még a mostaninál is „keményebb nemmel válaszolnának”. Mi több, immár az sem zárható ki, hogy Nagy-Britanniában például, ahol a tervek szerint a jövő tavasszal szavaznának az unió alkotmányáról, s ahol szintén annak nagyarányú elutasítását jósolják az előrejelzések, meg sem tartják a referendumot, hiszen ha egy ország már nemet mondott, az úgysem léphet életbe. Sebastian Kurpas, a brüsszeli Európai Politikai Tanulmányok Központjának (CEPS) szakértője éppen ezért nagyobb esélyt lát arra, hogy a tagállamok az alkotmányos szöveg egyes elemeinek átmentése révén egyfajta „feljavított” Nizzai Szerződéssel próbálják majd csökkenteni a károkat. Ezzel a külön ratifikációt nem igénylő módszerrel Kurpas szerint átemelhető lenne a jelenleg érvényes rendszerbe az uniós külügyminiszter posztja (még ha valószínűleg nem is ilyen néven), az uniós külügyi szolgálat, az úgynevezett polgári kezdeményezés, amely 1 millió aláírás esetén egy téma EU-szintű napirendre tűzését teszi lehetővé, valamint a döntéshozatal fő helyének számító Tanács reformjának számos eleme. Keresztet lehetne vetni ugyanakkor az Európai Unió hatékony működése szempontjából lényeges egyszerűbb szavazati rendszerre, továbbá az alkotmánynak arra a passzusára, amely a közös kül- és védelmi politika terén megkönnyítené egy élcsapat létrehozását. S nem utolsósorban az Alapvető Jogok Chartája sem emelkedne jogerőre az alkotmány ratifikálása nélkül, hiszen jelenleg az is része a most elutasított dokumentumnak.
|
|
Önmaguk ellen voksoltak
7,8% Franciaország szavazati súlya a Tanácsban ma a Nizzai Szerződés szerint…
9,2%* lett volna az elutasított európai alkotmánytervezet szerint.
*27 tagország esetén |
|
|
|
|
Az alkotmány franciaországi leszavazása az azonnali sokkhatáson túl minden bizonnyal rányomja majd bélyegét az európai integráció továbbfejlődésére, de tényleges hatásait ma még csak becsülni lehet. Katasztrofális következménnyel, például az Európai Unió felbomlásával, egészen bizonyosan nem kell számolni, hiszen az alkotmány bukásával nem pótolhatatlan veszteség érné az EU-t, hanem „csupán” elszalaszt egy nagyon ígéretes lehetőséget. A kudarc várhatóan azonnal érezteti majd a hatását. Így például a következő hétéves pénzügyi terv júniusi elfogadása kétségessé válik, és az Európai Uniónak a kül- és védelmi politikai ambícióit is alább kell majd adnia. Mindazonáltal egyetlen tagállam sem érdekelt abban, hogy a fiaskó okán az integráció eddigi vívmányait megkérdőjelezze.
Nehéz nem észrevenni ugyanakkor – és ez nem alkotmányfüggő kérdés -, hogy az Európai Unió fontos válaszúthoz érkezett, ahonnan, tekintettel a polgárok ellenállására, rendkívül nehéz lesz továbblépni. Az etatista francia, illetve az angolszász gazdaságfilozófia követői között kiengesztelhetetlennek tűnő ellentétek feszülnek azzal kapcsolatban, hogy mi a helyes válasz a felgyorsuló globalizációra: a társadalmi problémákat kiegyensúlyozó állami szerepvállalás erősítése, avagy a piac törvényeinek szabadjára engedése. Az Európai Unió az elmúlt években gazdasági lemaradásával szembesülve markánsan az utóbbi irányba indult el, ám éppen az alkotmány franciaországi leszavazása a bizonyság rá, hogy ennek az irányvonalnak messze nincs uniós szintű támogatottsága.
LEFÉKEZŐDÉS. „A franciák most először szavaztak az unió bővítéséről, és nemet mondtak rá, a jövendő és az elmúlt bővítésekre egyaránt” – adja egy további magyarázatát a hétvégi „non”-nak Balázs Péter. A tíz ország múlt esztendei felvételét persze már nem lehet meg nem történtté tenni, de a brüsszeli elemzők többsége úgyszintén határozottan osztja azt a nézetet, hogy a francia – valamint a június elsején, azaz lapzártánk után megrendezett, és előzetesen úgyszintén az uniós alkotmány határozott elutasítását ígérő holland – referendum előidézte sokk elkerülhetetlenül lassítani fogja a közösség további bővítését. A lefékeződés közvetlenül összefüggésbe hozható az alkotmány körüli hercehurcával, hiszen a Nizzai Szerződés nyújtotta keretek között nem garantálható az EU zökkenőmentes működése. Ennél jóval fontosabb azonban a kérdés politikai oldala, nevezetesen az, hogy a mostani krízishangulat a további kiterjesztés, mindenekelőtt a török csatlakozás ellenzőinek a kezére játszik. A német kereszténydemokraták – akik okkal bízhatnak abban, hogy a jövő őszről ez év szeptemberére előrehozott választásokon leválthatják Gerhard Schröder szociáldemokratáit – nyíltan vallják, hogy a teljes jogú tagság helyett speciális partnerségi viszonyt szánnak Ankarának. Franciaországban Nicolas Sarkozy, a Jacques Chirac elnök babérjaira pályázó jobboldali vezér ugyancsak a török EU-tagság nyílt ellenzője. A török csatlakozás távoli, 10 éven belül semmiképpen nem megvalósuló perspektívája ugyanakkor óvatosságra int a tekintetben, mennyire kell komolyan venni ezeket a fenyegetőzéseket. Éppen a távoli török tagság miatt nehezen hihető, hogy az EU visszatáncolna attól a döntésétől, miszerint az idén október 3-án megkezdi a csatlakozási tárgyalásokat Ankarával, amennyiben utóbbi teljesíti az előzetes feltételeket. A török tagság ellenzőinek ugyanis a maratoni hosszúságúra nyúló tárgyalássorozat közben még lesz éppen elég lehetőségük arra, hogy „eltérítsék az ankarai járatot”. A bolgár és a román csatlakozást viszont nem késleltetheti a francia népszavazás negatív eredménye, hiszen erre egyszerűen nem lenne elfogadható magyarázat, és a két országgal az unióban már egyébként is számolnak.
A francia „non” egyik fő tanulsága, hogy a napnál is világosabban rávilágított a hangadó régi tagállamok vezetői által évek óta folytatott uniós politika elhibázottságára és kudarcára. Az uniós vezetők jelenlegi generációja – Chirackal, Schröderrel és Blairrel az élen – az elődök európai elhivatottságát és Európáról alkotott vízióját gyakran szűk látókörű nemzeti politizálással helyettesítette, részben azért, hogy kifogja a szelet az otthoni populisták vitorlájából. Ideig-óráig működött is a dolog, ám a vezetők új keletű nehézségei mutatják, hogy lassan az ő idejük is lejár. Négy meghatározó uniós tagállamban, Franciaországban, Németországban, Nagy-Britanniában és Olaszországban a következő egy-két évben új vezetők kerülhetnek hatalomra, akik talán okulni fognak az elődeik által elkövetett hibákból. A személycserék és a sürgető szükség azt súgják, hogy az Európai Unió néhány éven belül teljesen új politikai helyzetben lesz, és talán ismét kész arra, hogy egy új tárgyalási folyamat elindításával kiköszörülje a mostani csorbát.
