Egyes növényevő emlősállatok az emberi fül számára nem hallható infrahanggal is beszélgetnek egymással, és az énekesmadarak tollazatának is vannak csak az ibolyántúli tartományban látható elemei. E rejtett kommunikációs eszközök számos előnnyel szolgálhatnak használóiknak: az infrahang például messzebbre elhallatszik. A madarak esetében azonban egészen mostanáig rejtély övezte, miért is éri meg ultraibolya ábrákat viselniük tollaikon. Svéd kutatók most tizennyolc énekesmadár, köztük a vörösbegy tollazatát és látását vizsgálva jutottak arra a következtetésre, hogy az ibolyántúli ábrák célja kettős: egyrészt a ragadozók előli rejtőzködést segítik, másrészt a fajtársaknak szolgálnak jelzésül.
A kisebb énekesekre vadászó szárnyasok szintén látják az UV színeket, így elméletileg könnyen felderíthetik zsákmányukat. A ragadozók retinájának vizsgálata azonban megmutatta, hogy szemük kevésbé érzékeny a táplálékuk tollazatában előforduló színekre, inkább a környezetet látják UV-ben. Ezzel szemben az énekesmadarak tökéletesen saját színeikre hangolták érzékelő sejtjeiket. Még szembeötlőbb volt a különbség, ha a különböző színeket a környező élőhely színével körülvéve vetítették a kísérleti retináknak; a minták ilyenkor ugyanis a fajtársak számára előugrottak, ám álcaként működtek, ha az ellenség nézte őket. Az UV látás evolúciós versenyfutásában tehát a zsákmány a vadász előtt jár – ez utóbbi látószervének érzékenysége alighanem a színlátás és az egyéb készségek, például a mozgás észlelése közötti „kompromisszum” eredménye.
