A stratégiai interakciót magában foglaló döntéseket vizsgáló tudományterület, a játékelmélet – amelynek születése 1944-re, Neumann János és szerzőtársa könyvének megjelenési évére tehető – széles elemzési eszköztárral látta el a közgazdászokon és a társadalomtudósokon túl a legkülönbözőbb tudományágak képviselőit. A Nobel-díjat odaítélő bizottság tizenegy éve, 1994-ben is játékelméleti eredményekért ítélte oda a rangos elismerést. Akkor John F. Nash Jr. és Reinhard Selten, illetve a magyar származású John C. Harsanyi kapta a díjat.
PARITÁSOS ALAPON. „A díjat odaítélő bizottság ismét paritásos alapon döntött, mikor Aumann személyében egy alapvetően elméleti, míg Schelling esetében egy alapvetően a gyakorlatra fókuszáló tudóst részesített elismerésben” – mutatott rá Mérő László matematikus a Figyelőnek. Aumann azt keresi, hogy adott helyzetekben létezhet-e egyensúly vagy nem. Schellinget viszont a „milyen a világ és mitől olyan, amilyen” kérdése izgatja jobban.
A hidegháború első időszaka és az olykor kiélezett konfliktus szinte tálcán kínálta a lehetőséget, hogy a stratégiai döntéseket a játékelmélet gyorsan fejlődő eszközeivel vegyék górcső alá. Schelling 1960-as könyve, A konfliktus stratégiája – amelyet az 1945 óta megjelent 100 legbefolyásosabb könyv közé is beválasztottak – az atomháború árnyékában egyebek mellett azzal foglalkozott, hogy milyen válaszcsapás meghirdetésével lehet elkerülni a teljes összeomlást okozó konfliktust. Az elemzés szempontjából fontos volt a stratégiai elkötelezettség fogalmának bevezetése. Ez a következő paradoxont jelenti: ha az ember saját választási lehetőségeit csökkenti, akkor a stratégiai csatában előnye is származhat ebből. Ha egy tábornok felgyújtja maga után a hidakat, az ellenség biztos lehet benne, hogy nem fog visszavonulót fújni, s ezzel talán a vérontás is elkerülhető.
Schelling hidegháborúról szóló modelljének tanúsága szerint az ellenséges csapatok mozgósítására nem szabad feltétel nélküli mobilizálással válaszolni. A súlyos válaszcsapás opcióját azonban fenn kell tartani: így biztosítható csupán a háborútól való elrettentés, s ilyen szempontból fontosabb a stratégiai objektumok, mint a civil lakosság védelme.
A stratégiai elkötelezettség fogalma azonban a gazdaságban és a mindennapokban is fontos szerepet játszik. A független jegybank, vagy az előre lefektetett, megváltoztathatatlan szabályok szerint folytatott gazdaságpolitika hatásosabb lehet, mint a bármilyen bölcs vezető kezében összpontosuló döntési hatalom: a lehetőségek korlátozása ugyanis kiszámítható viselkedéshez, és ezen keresztül hitelességhez vezet. Az elkötelezettségen alapuló hitelesség a személyes döntésekben is sikeres lehet. Ha minden kollégánknak elújságoljuk, hogy leszokunk a dohányzásról, kisebb a visszaesés veszélye, hiszen tudjuk, hogy megbízhatóságunk forog kockán.
 |
 |
| Thomas C. Schelling. |
Schelling másik nagy feltűnést keltő eredménye a szegregáció vizsgálata volt. Ez arra mutatott rá, hogy a faji elkülönülés, a szegregáció nem az elnyomás, hanem – akár nagyon gyengén az egyik irányba billenő – ízlések kérdése. A kutató kimutatta, hogy toleráns lakókat feltételezve, akik csupán annyit szeretnének elérni, hogy néhány hozzájuk hasonló személy is lakjon a szomszédságban, hosszú távon az eltérő csoportok éles elkülönülése lesz az eredmény. Mérő László szerint ez élesen világít rá a tudomány határaira. A modell leír egy helyzetet, s ennek igen szomorú a végkövetkeztetése, azonban normatív, előíró jellegű megoldást nem ad, ez nem is feladata. Felhívja azonban a politika és a társadalom figyelmét arra, hogy a szegregációt nem lehet tüneti kezeléssel orvosolni – kevés például a „vegyes osztályok” kötelezővé tétele -, hiszen a folyamatnak sokkal mélyebbek a gyökerei.
Aumann legfőbb eredménye az volt, hogy bevezette a hosszú távú együttműködés vizsgálatát, eltérve ezzel a játékelmélet korábbi, egyszeri interakciókon alapuló irányvonalától. Ez – azonkívül, hogy valósághűbben írja le a rendszeres együttműködésen alapuló gazdasági vagy társadalmi kapcsolatokat – más eredményekre is vezethet.
A közgazdászok által talán legtöbbet emlegetett példa a fogoly dilemma. A történet szerint két bankrablót elfog a ren-
dőrfőnök, és külön-külön kihallgatja őket. Ha mindketten hallgatnak, akkor csak egy hónap elzárást kapnak egy kisebb vétségért, ha mindketten bevallják bűnüket, akkor három év börtön vár rájuk. A rendőrfőnök viszont felajánlja, hogy ha csak az egyikük vall, akkor az szabadon távozhat, míg a másik öt évet kap. Nyilvánvaló, hogy ekkor – bár az ideális megoldás az lenne, hogy hallgassanak – jobban jár bármelyik játékos, ha cserbenhagyja társát. A fogoly dilemma alapesetben egyszeri, egyedi esetre vonatkozik. Abban az esetben viszont, ha feltesszük, hogy a szituáció többször is megismétlődik, más helyzet alakul ki. Ekkor a felek megismerhetik egymás preferenciáit, s az így szerzett többletinformáció segíthet a saját preferenciák kialakításában, s ezen keresztül a megegyezésben is. Mivel a másik később „megbüntethet” azért, ha cserbenhagyom, ezért – megfelelő stratégiák alkalmazásával – ki lehet kényszeríteni a kooperációt, az eddig kifizetődő szószegés együttműködéssé, adott esetben társadalmi együttműködéssé alakulhat át.
Az ismétlődő játékok elmélete segít az emberek közötti együttműködés előfeltételeinek jobb megértésében. Elsősorban olyan helyzetekre kell itt gondolni, amelyekben számos résztvevő van, akik nem rendszeresen érintkeznek egymással, az interakció időről időre megszakad, az időhorizont rövid, s mások tevékenysége nem jól megfigyelhető. Az ezeken a peremfeltételeken alapuló elmélet eszközt nyújt a közgazdászoknak arra, hogy jobb magyarázatot adjanak például az ár- és kereskedelmi háborúkra, vagy arra, hogy egyes közösségek miért képesek másoknál sikeresebben kihasználni a rendelkezésre álló közös forrásokat. Az ismétlődő játékok elméletén alapuló megközelítés segít számos társadalmi intézmény – a szakmai kamaráktól a szervezett bűnözésen át a bértárgyalásokon keresztül a nemzetközi kereskedelmi megegyezésekig – viselkedésének magyarázatában.
A MEDIÁTOR. Az Aumann nevéhez köthető „korrelált egyensúly” egyik legfontosabb gyakorlati alkalmazása Mérő László szerint a pártatlan közvetítő, a mediátor fogalmának elterjedése. Azokban a helyzetekben, amikor a felek eltérő információkkal rendelkeznek – s a gyakorlatban előforduló vitás helyzetek túlnyomó része ilyen -, az aszimmetria nem feltétlenül jelenti az egyensúly, a megegyezés lehetetlenségét. A pártatlan közvetítőt egyetlen cél vezérli, a megegyezés elősegítése, s ennek érdekében a helyzetben rejlő információs aszimmetriát ki is használhatja, nem feltétlenül kell megosztania minden féllel minden információt. Klasszikus példa erre a tolmács esete, aki finomítva tolmácsolja a felháborodott vitázók egymás fejéhez vágott válogatott sértéseit, hogy fenntartsa az egyensúlyt, a párbeszédet, s ezáltal persze saját munkáját is megőrizze.
A mindennapi életben, így például a magyar joggyakorlatban is egyre elterjedtebb az ilyen típusú közvetítés. A cégek között előforduló viták során a társaságok egyre gyakrabban kérnek fel mediátort nézeteltéréseik rendezésére, hogy elkerüljék azt a macerát és kellemetlenséget, ami egy bírósághoz való fordulással jár.
