A kevesebb több

Sárközy Tamás jogászprofesszor még a ’80-as években, az akkor is éppen aktuális deregulációs törekvések során kimutatta, hogy ha minden szabályt betartanak, akkor egy vállalat minimális létszáma jóval 20 fő fölötti, e nélkül ugyanis nem lehetséges a szabályos működés. Ha valaki ma ugyanezt megvizsgálná, könnyen hasonló mértékű költségeket találna.

Nem arról van szó, hogy nincs szükség munkavédelmi szabályokra, üzemorvosi ellátásra, tűzoltó készülékekre, s azok rendszeres ellenőrzésére, vagy nincs szükség a telephelyek sok-sok hatóság közreműködésével történő engedélyezésére, az emelőgépek, a liftek, a tehergépkocsik rendszeres felülvizsgálatára, a levegőtisztasági vizsgálatokra, az európai szintű követelmények előírására, a környezetszennyező anyagokra vonatkozó kimutatás naprakész vezetésére, és még sorolhatnánk vég nélkül. A kérdés az, egyidejűleg betarthatók-e ezek az előírások. Nem következhet-e be a klasszikus munkalassító sztrájkokhoz hasonló eset, amikor is minden szabályt betartanak, s a rendszer összeomlik? A vállalat oldaláról a fő kérdés az, a szabályok mennyibe kerülnek, s elvileg a társadalom oldaláról is ennek kellene lennie, azzal kiegészítve, hogy mi a legjobb megoldás a cél – a biztonság, a társadalom védelme – szempontjából.

Reszegi László, vállalati pénzügyi tanácsadó

OLCSÓBBAN. A szabályozás minőségi, konzisztencia problémáit jelzi az is, ha túl bonyolult, ha „pitiáner” kérdések kerülnek a középpontba. Ezek egyik típusa, amikor az a – sokszor megalapozott – vélelem alakul ki, hogy a vállalkozás jövedelmet von el az adózás elől: költségként számol el valamit, ami a vezetők, a dolgozók fogyasztását – egyben a nyereség és így a jövedelemadó elkerülését – eredményezi (lásd keretes írásunkat). A karcsúbb, áttekinthetőbb, racionális, a megvalósítás szempontjából költséghatékony elvonási rendszer többet ér. Többet, mert növeli az adófizetés, a tehervállalás hajlandóságát, inkább ösztönöz a jogkövetésre, s egyben végre is hajtható, ellenőrizhető, kikényszeríthető. Ráadásul olcsóbbá teszi a vállalati működést, s így mérséklődhet a cégek hatékonysághiánya.

A vállalkozások oldaláról kisebb a relevanciája a fogyasztást terhelő adóknak. Ezek hosszabb távon alapvetően a béreken keresztül, azok vásárlóerején, illetve a bérszínvonalra gyakorolt nyomáson keresztül hatnak. Nagyobb a jelentősége a tevékenységhez, a léthez kötődő adóknak, költségeknek. Ilyenek az önkormányzati adók, nemcsak az iparűzési, hanem a telek- és építményadó, de a gépjárműadó, a fix egészségügyi hozzájárulás, vagy a legújabb „termék”, az elvárt adó is. Ilyennek tekinthető továbbá sok költség, amely akár nyomtatványokhoz, okmányokhoz, bevallásokhoz, közzétételhez kapcsolódik. Ezeknek nem elhanyagolható a mértékük sem (például az önkormányzatoknak befizetett vállalati adók összege 2004-ben 367 milliárd forint volt, nagyobb, mint a 337 milliárdot kitevő nyereségadóké), de még fontosabb az a jellemzőjük, hogy a tevékenység eredményétől függetlenül közel fix jellegű költségek. Minél nagyobb ugyanis a fix költségek aránya, annál nagyobb a vállalat kockázata, s minél nagyobb a kockázat, annál nagyobb hozamot kellene elérni, hogy racionálisan fokozni lehessen a befektetést, hogy nőjön az aktivitás, a foglalkoztatottak száma. Amikor fix, vagy a tevékenység eredményétől kevéssé függő, tehát fix jellegűként viselkedő elvonást, költséget növel az állam, a szabályozó hatóság, akkor növeli a vállalkozások kockázatát. Ezzel mintegy megemeli a kockázattól függő hozamelvárást, s „ösztönöz” a befektetés átgondolására.

A vállalkozás normál velejárójának kell tekinteni a tevékenység eredménye, az erőforrások felhasználása utáni adózást, illetve jövedelem-elvonást, fizetendő költséget. Bár a GDP-hez viszonyított magyarországi jövedelemcentralizáció mértéke még kelet-európai összehasonlításban is magas, itt a vállalatok oldaláról mégsem ezt hangsúlyozzuk. A kérdés az, hogy ha elfogadjuk a jövedelemcentralizáció magas arányát, akkor ezt mennyiben kell ráterhelni a folyó működésre, az egyének és vállalatok aktivitására, jövedelemszerzésére. Ha ez a terhelés magas, akkor a többletráfordítás, a többletkockázat, a többletmunka és az elvárt eredmény viszonya kedvezőtlen lesz, mind a munkavállalónál, mind a vállalkozónál. Mindez elvezet a vállalkozás valóságos, vagy az adóelkerülés miatt csak a számvitelben megjelenő „könyvelt” hatékonysághiányához, az alacsony növekedéshez.

Ez az összefüggés rámutat arra a közbeszédben vissza-visszatérő problémára, hogy meg kellene adóztatni a vagyonokat, be kellene vezetni az ingatlanadót. Ez adott közkiadások mellett hosszabb távon a vállalkozások terheit csökkentheti. Paradox a helyzet: ha ma veszünk egy liter tejet, akkor ezt a fogyasztást megadóztatjuk, immáron 20 százalékkal. Van egy gépkocsink, fizetünk utána súlyadót, a jövőben valamilyen teljesítményarányos adót, vélhetően azért, mert társadalmi költséget okozunk, illetve közjavakat használunk. Van egy városban egy 99 milliós lakásunk, villánk, ennek használatát, értékét befolyásolják a közkiadások (utat építünk, havat takarítunk, tömegközlekedést tartunk fenn, és hasonlók), de nem adóztatunk. Ez sérti az egyenlő (fogyasztással és használattal arányos) teherviselést, semmi köze a szolidaritáshoz. Azzal elvetni ezt, hogy nem szolidáris a nyugdíjassal, az alacsony jövedelművel, és másokkal szemben, legalábbis szemfényvesztő.

VILLA VAGY BEFEKTETÉS? Ha egy vállalkozó ugyanazt a pénzt egy vállalkozásba fekteti, kockáztatja, akkor nemcsak a jövedelmét, de már a létét is fixen megadóztatjuk. Ha villaépítéssel elfogyasztja, akkor az ingyen van, nem kell fizetnie semmit. Pedig nagyobb az esély rá, hogy a személyes fogyasztásához kapcsolódó adót megfizesse, mint a vállalkozásnál, ahol talán éppen emiatt nem növekszik a jövedelme. Nem az a kérdés, kell-e ingatlanadó, hanem az, hogyan lehet jól megcsinálni, miként lehet a közös költségekhez igazított teherviselést bevezetni, hogyan biztosítható az arra rászorulókkal a társadalmi szolidaritás. Ez jelentős lépés lehet a folyó működés, a jövedelemtermelés, a vállalkozás ösztönzése szempontjából.

Más, hasonló jellegű probléma, hogy ma, ha valaki örököl egy garzont, akkor fizet az államnak utána. Mi történik, ha valaki örököl 1 milliárd készpénzt, vagy egy többmilliárdos részvénycsomagot, üzletrészt? Semmi! A kérdés megint csak az, hogy a jövedelmet termelőt, az aktívat kell-e megadóztatni, vagy az örököst, a potenciális fogyasztót.

A politikai párt képviselője, értékelve tevékenységét, büszkén jelenti, milyen nagy számú módosító indítványt terjesztett be a parlamentben, az önkormányzati testületben. A másik érintett, az előkészítő apparátus képviselője azt mondja, én jó törvényt, rendeletet készítettem elő, de a képviselők a módosító indítványokkal „szétbombázták” azt. A szabályozást elszenvedő állampolgárok úgy látják, mindkettőnek van alapja. A végeredmény nem konzisztens, végrehajthatatlan, tehát rossz törvény. Ez nem segít a jogkövető magatartás kialakulásában: a nem 100 százalékosan igazolt törvénysértés nem szankcionálható. Márpedig hány olyan híradás jut el hozzánk, ahol a bírósági szakasz végén azt halljuk, nem volt bizonyítható a törvénysértés! Ez vezet oda, hogy a magyar állampolgár meglepődik, ha Vir szigetén lebontják a nyaralóját. Nálunk ugyanis előfordulhat, hogy az épületeket 80 százalékban engedélytől eltérően építik, s végül kevés kivételtől eltekintve fennmaradnak. Mi akkor a szabályozás szerepe?

KIJÁTSZÁS. Normál esetben a vállalkozást nem a törvények kijátszására alapítják, viszont, ha van mód rá, törvényesen a legalacsonyabb terheket választja. Minél több alternatíva létezik ugyanazon aktivitás, vagy jövedelem adóztatására, annál inkább fog optimalizálni a vállalkozás. Ha a társaság által szerzett jövedelem alacsonyabb teherrel (társasági adó) jár, mint az egyéni vállalkozói (személyi jövedelemadó), akkor végtelen számú vállalakozásunk lesz. Ha a vállalkozásban személyesen is közreműködő tulajdonos tőkejövedelmének terhe alacsonyabb lesz, mint a bérekhez kapcsolódó terhe, akkor maximum a minimálbér után fizeti az adót és közterheket. Ennek lehet egy bürokratikus, könnyen kijátszható megoldása, hogy a minimálbér kétszerese után kell a terheket befizetni, de kérdés, hogy ez-e a hosszú távú megoldás? Esetleg inkább a két terhet kellene közelíteni, vagy a befizetések ellentételét – például az igénybe vehető egészségbiztosítási szolgáltatásokat – össze kellene kötni a befizetésekkel?

Az adó és a különböző elvonások abszolút nagyságukkal is befolyásolják a vállalkozásokat: mértékük, vagy a behajtás hatékonysága, a megsértés szankciói, a lebukás veszélye egyaránt szerepet játszanak a vállalkozások jogkövetésében. Ez a versenyt is befolyásolja. Néhány példa: tanácsadóként végeztünk egy iparági elemzést az iparági kibocsátás több mint 70 százalékát kitevő vállalatokra, amelyek alapvetően költségversenyes, közel egynemű tevékenységet végeztek. A legjövedelmezőbb és legdinamikusabb cégnél az árbevétel-arányos bérhányad több mint 10 százalékponttal az átlag alatt volt, miközben az iparági bérhányad nem érte el a 20 százalékot. A cég nem kétszer volt termelékenyebb a versenytársainál, hanem a minimálbér fölött zsebből fizetett a dolgozóknak. Így ugyanazon nettó bért alig több mint fele költséggel tudta kifizetni. Más példa: felújítjuk a lakásunkat, javíttatjuk a gépkocsinkat. Az első kérdés még az áralku előtt: lesz számla? Itt a forrás a nettó bérfizetésre. Olvasom, hogy az állami autópálya-építés munkaügyi ellenőrzésén az ott talált munkások felét (!) szerződés nélkül foglalkoztatták. Ha az állam nem képes megrendelőként védeni saját érdekeit, miért várja el polgáraitól, hogy védje az állam érdekét?

ÚJRAELOSZTOTT TERHEK. Az adóelkerülés, az adócsalás hozzájárul a nagy elosztó rendszerek hiányához, s a hiányt végül is kifizetjük. A csalással csak a terhek újraelosztása következik be, akár a jövő nemzedék kárára. Legalább ennyire káros az is, hogy az adóelkerülés, az adócsalás versenyelőnnyé konvertálódik még a tiszta versenyszférában is. Olcsóbb lesz a „könyvelt” bérelőnnyel rendelkező vállalat ajánlata, miközben nem jobb a terméke, nem termelékenyebb, nincsenek beszerzési előnyei. Egyszer, kétszer lenyeli veszteségét az öntudatos vállalkozó, de eljön a pillanat, amikor már nem lehet az iparágban megmaradni, ha valaki minden kötelezettséget teljesít.

Ma már iparágak, szektorok vannak, amelyekben a szürkeszféra korlátozza a tisztán működő vállalkozások jövedelmezőségét, növekedését. Ilyen szinte az építőipar egésze, a sütőipar, a szeszipar jelentős része, a szolgáltatási szféra, a kis-kiskereskedelem, a néhány fős kisvállalkozások. Minél inkább növekszik ez a szürkeszféra, annál inkább nő a jogkövető, tiszta szféra terhelése. S ennek egyenes következményeként most már nemcsak akkor választ a vállalkozás a különböző törvények között, ha az legálisan lehetséges, hanem arról is dönt, betartja-e a szabályokat.

A magas elvonási szint, a vállalkozói lét adóztatása az eredménytől függetlenül, vagy a szakmailag rossz, nem végrehajtható, bonyolult és szigorúan nem ellenőrzött szabályozás végeredménye szomorú: hatékonysághiány a vállalati szektorban, forráshiány a nagy ellátó rendszerekben, túlszabályozás és egyidejűleg fellazulás az államrendszerben. A problémák megoldásának szükséges, de nem elégséges feltétele az államreform. Nem csak az államot kell átalakítani, nem csak a vállalati szektor hatékonyságát, szemléletét kell megváltoztatni, hanem a beszedett források elköltését is hatékonyabban kell megoldani.