A városi önkormányzatok a legkülönbözőbb stratégiákkal vágtak neki a rendszerváltás utáni éveknek. A sikerek és a kudarcok a településfejlesztési stratégiák különbözőségére, a helyi hagyományokra, a vezetők személyére, a földrajzi elhelyezkedésre, a munkaerő színvonalára és egy tucat másik dologra vezethetők vissza.
A magyar városok, s önkormányzataik között ugyanolyan polarizáció van kialakulóban, mint bárhol másutt a társadalom életében. Vannak köztük nagyon gazdagok és vannak mérhetetlenül szegények. Setényi János, az Expanzió Humán Tanácsadó Iroda igazgatója, az önkormányzati ügyek szakértőjeként jelentős tapasztalatokat szerzett a városokban a rendszerváltás után zajló gazdasági és társadalmi folyamatokról. Szerinte a polarizáció egyik fő oka, hogy a szegény települések megtartóereje is csekély, éppen azok az emberek hagyják el, akik tehetnének valamit a felemelkedés érdekében. Ezért nem csupán az a gond, hogy a szegény régiókba kevés pénz áramlik, hanem az is, hogy ma már a külső forrásokat is egyre kevésbé tudják használni, mert mind kevesebben vannak, akik kezdeni tudnának velük bármit is. Ám sok függ attól, hogy az egyes települések vagy régiók milyen fejlesztési stratégiát alakítanak ki és hogyan valósítják meg azt.
– Békés megye és Békéscsaba példája jól bizonyítja, hogy nehéz helyzetből hogyan lehet talpra állni. Egy, néhány éve holland szakértők által készített felmérés végkövetkeztetése az volt, hogy akkori állapotában Békés megyének szüksége van Magyarországra, de Magyarországnak nincs szüksége Békésre. A megoldást a politikai lobby hozta meg az MDF-vezette kormány idején, amely kihelyezett ülést tartott a megyében, ahová egy kis pénzbeli ajándékot is vitt magával – fejtette ki Setényi János. – Úgy látszik, csak ez a kezdőlökés hiányzott. Az itt létrejövő regionális területfejlesztési társaság és helyi vállalkozók kezdeményezésével végül is felpezsdült a megye gazdasága, s elkezdte a felzárkózást.
Pap János, Békéscsaba polgármestere nem így látja az elmúlt éveket: – Antall József idejében összesen 350 millió forint támogatást kapott a megye. Ez az összeg még a megyeszékhely akkori 3,5-4 milliárd forintos költségvetéséhez képest is csak jelképes volt. A pénz egy része ráadásul céltámogatás formájában érkezett, méghozzá úgy, hogy mindenben megfeleltünk az előírásoknak. Ezt a pénzt kihelyezett kormányülés nélkül is megkaphattuk volna. Végül is saját erőből, szakértőket bevonva és megfizetve, EU-pénzeket is sikerült elnyernünk. Például ennek köszönhető, hogy főiskolánkon a tanítóképzés mellett beindult a közgazdasági szak is. A legnagyobb gondunkat azonban az, hogy a helyi vállalkozók és az önkormányzatok gondjaikat nem képesek megoldani kormányzati támogatás nélkül. Errefelé a MÁV nem indít Intercity-vonatot, a 44-es főút és a tiszaugi híd szinte használhatatlan, így Békést manapság a rossz megközelíthetősége sújtja leginkább.
Akárhogy is, mostanában szokás az ország két részre szakadásáról beszélni, hiszen a fejlett Nyugatra jött és jön a külföldi tőke nagy része – ott valósultak meg a gazdaságot korszerűsítő beruházások, míg a fejletlenebb Keletnek csak morzsák jutottak, azaz a lemaradása tovább növekedett. A szakértők szerint ennek az állapotnak a megszüntetéséért a települések sokat tehetnek. Amit az is mutat, hogy Nyugat-Magyarországon is találni visszamaradó településeket és keleten is vannak jól fejlődő és erős megtartóképességű városok.
– Az egyik nagy talány Kőszeg, ahová 1990 óta a környező és a befektetések révén prosperáló városokhoz mérten csak elenyésző mennyiségű működőtőke érkezett. A város vezetői, alighanem a lakossággal egyetértésben, a külső hatások előli elzárkózást választották. Ez az intézményrendszer leépülésén keresztül már érződik is – állítja Setényi János.
Básthy Tamás, Kőszeg polgármestere viszont úgy gondolja, hogy a rendszerváltás előtt, illetve a változások lázában a városi elöljáróságok gyakran nem számoltak azzal, hogy kevés csak a beruházandó tőke alapján mérlegelni egy-egy befektetési ajánlatot: a létesülő üzemnek a település munkaerő-struktúrájára gyakorolt hatását is vizsgálni kell. Mint mondja: – A Kromberg-Schubert Kábelgyár, amely ma már 1400 főt foglalkoztat, 1991-ben indult be. A Mercedesnek, BMW-nek és más, ismert autógyártóknak szállít elektromos alkatrészeket. A gyár elsősorban alacsonyan képzett “élő robotokat” foglalkoztat, s mindössze 30 millió forint helyi iparűzési adót fizet Kőszegnek. Érdemes ezt összevetni a közeli 700 fős Opel üzemmel, amely 300 milliót fizet Szentgotthárdnak. A másik példa a kőszegi Wienerberger téglagyáré, amely rendkívül magas színvonalú és ennek megfelelő automatizáltságú technológiával működik, s igen kevés embert foglalkoztat. A munkaerő pedig az olyan, lassan leépülő üzemekből, mint a Latex gyára, Ausztriába vándorol.
Vannak városok, például Tatabánya, amelyek évekig a tetszhalál állapotában voltak. A szocialista nagyiparnak elébb le kellett épülnie (alumíniumkohó, timföldgyár), hogy megfelelő mennyiségű, új feladatokra kész munkaerő jelenjen meg a piacon, a nyugati városokban pedig az épkézláb munkaerőnek el kellett fogynia, hogy a befektetők keletebbre is szétnézzenek beruházási helyszínek után. Bencsik József a tatabányai polgármester jól mérte fel, hogy ezt az átmeneti időszakot ki kell “bekkelni”. De már arra készítette fel a várost, hogy egyszer majd jön a tőke, amit fogadni kell. Nem véletlenül létesült ebben a városban a Modern Üzleti Tudományok Főiskolája névre keresztelt alapítványi business school.
A polgármester megerősíti a városstratégia szükségességét: – Minden település vezetőinek meg kell fontolniuk, hogy milyen adottságokra és lehetőségekre építhetnek. Van, ahol évekig tartó előkészületeket kell türelemmel elviselni, anélkül, hogy jelentős és látványos eredményeket tudnának felmutatni.
Hevessy József debreceni polgármester véleménye más aspektusokat is feltár: – Kérdés, hogy a képviselőtestület, a polgármester választhat-e egyáltalán önálló településfejlesztési stratégiát? Én úgy érzem, hogy ehhez a mozgástér nagyon szűk. A városok saját tradícióik, történelmi örökségük és lehetőségeik foglyai. Az egyenlőtlenül fejlődő gazdasági-kulturális régiók, a nagyvárosok eltérő tradíciói hosszabb távon is meghatározzák a települések adottságait és lehetőségeit. Ez ma a keleti régió elmaradottságát, infrastrukturális alulfejlettségét és a nagyvárosok vagyonának fokozatos felélését jelenti. A kitörési lehetőségek nem elsősorban a területfejlesztési törvény végrehajtásától és alkalmazásától, hanem a megyei jogú városok mint régióközpontok összefogásától várhatók. Csuhaj V. Imre, a MBFB Rt. területfejlesztési ügyekben illetékes ügyvezető igazgatója egyetért azzal, hogy csak regionális méretekben gondolkodva lehet tartós eredményeket elérni. A magukra hagyva küszködő önkormányzatok – néhány kivételtől eltekintve -, nemigen érhetnek el eredményeket, következésképpen egyre égetőbb szükség van a térségi fejlesztési stratégiák kidolgozására.
A nehézipar hagyományos központjaiban az átállás néhány kivételtől eltekintve nem volt sikeres. Ezeket a településeket a műszaki lobby irányította, amely azonban csak kontingensekben és nagyberuházásokban tudott gondolkodni. Ezek az emberek képesek voltak hatalmas lakótelepeket építtetni, s ezzel tönkretenni városaik tradicionális szociális szerkezetét, alkalmatlanok voltak azonban arra, hogy amikor szükséges lett volna, átrendezzék az önkormányzati portfoliót. Ezért Setényi János szavaival élve ” Miskolcon például valóságos civilizációs áttörés volt a bölcsészkar létrehozása, amely az értelmiségiek új fajtáit vonzotta a városba”. Az új szemléletű vezetésnek például a lakótelep-építések nyomán elnéptelenedett és elslumosodott belváros revitalizációját kell megoldania, ami többek között az etnikai kérdések szakértő menedzselését is megkívánja tőlük.
– Debrecenben évek óta érezhető a vidékről való bevándorlás. Ez magyarázható a város vonzó- és megtartóerejével, a vidéki szakmai-értelmiségi elit elvándorlásával, s hasonlókkal – véli Hevessy József. Ugyanakkor a nagyvárosok atomizált közegében a szociális gondoskodás iránti igény a megszokottnál erősebben jelenik meg. A szépülő belváros, a modern irodaházak és üzletközpontok mögött sajnos mindenütt ott vannak a szociális bérlakások tömegei, amelyeknek fenntartása és a bennük lakók kommunális és esetenként szociális ellátása ugyan úgy hozzátartozik a városmenedzsmenthez, mint az üzleti vagy ipari negyedek kiépítése.
Az effajta problémák megoldása valóban összefügg a városok úgynevezett megtartóképességével. Ez nem a Kelet-Nyugat ellentét kérdésköre. Mert elvándorolnak Kőszegről és Sopronból is, s beköltöznek Szegedre meg Nyíregyházára. Budapest esetében például a tehetősebbek, illetve az értelmiségiek elvándorlása ugyan megfigyelhető a belső kerületekből, de a várost magát, vagy az agglomerációt ritkán hagyják el. Vidéken viszont Debrecenhez hasonlóan mindenütt megfigyelhető a megyei jogú városokba a megyeszékhelyre a regionális központokba vagy a fővárosba vándorlás. Ez gyakorta úgy jelentkezik, hogy az iskolai tanulmányok után nem térnek vissza a fiatal értelmiségiek. Az elvándorlás igen sokat ront egy település modernizációjának esélyein. Azt a leépülési folyamatot, amit a gazdaságban bekövetkezett változások indítottak el, gyakorta az értelmiség elvándorlása végzi be. A közvetlen ok az, hogy a ma még gyakorta XIX. századi állásstruktúra képtelen befogadni az olyan szaktudású embereket, akik pedig igazán segíthetnének. Nem kellenek a specializált emberek, pedig a specializáció látszik az egyéni karrierutak közül a legcélravezetőbbnek. Csakhogy ez a fejlettebb településekre igaz csupán.
Hogy a polgárosultság, a vagyonos és iskolázott széles polgári réteg hiánya milyen krónikus zavarokat okozhat egy településen, arra Ózd ad példát. – Ebben a városban az emberi erőforrás már oly mértékben leépült, hogy az ózdiak már aligha képesek segíteni magukon. A lassú és biztos sorvadás az, ami erre a településre vár. Azokat a vállalatokat, amelyek megalapozhatták volna Ózd jövőjét, a helyi notabilitások és vállalkozók szerezték meg. Ez azt jelentette, hogy se tőkét, se szaktudás, se friss gondolkodást nem volt aki hozzon. A lényeges cégek lepusztultak és nyomukban a város is. Az elvándorlás miatt pedig már nincs, aki felemelje – vélekedik Setényi János.
A leépülés egy település esetében a munkahelyek számának csökkenésével, majd a közszolgáltatások mennyiségének csökkenésével és minőségének romlásával folytatódik. A szakértő szerint az egyik kulcsszó így hangzik: vívmány. A szocializmus évtizedei alatt ugyanis minden közszolgáltatást vívmánynak tartottak. Vívmány volt az út, az iskola, az orvosi ellátás, a szemétszállítás, a színház vagy bármi hasonló. Ezért az önkormányzatok a mérhetetlen közszolgálat-bővítésben voltak érdekeltek. Ezzel szemben most a profiltisztítás ideje érkezett el. Csakhogy ez nem egyszerű, s a tisztulási folyamat egyik fő kerékkötője éppen az állam. Részben azért mert számos szolgáltatás finanszírozásából szép lassan kivonul és ráhagyja azt az önkormányzatokra, részben pedig azáltal, hogy olyan törvények születnek, amelyek újabb terheket raknak a települések vállára anélkül, hogy a finanszírozás forrásait megteremtenék. Az önkormányzati és az állami tűzoltóságok időnként már komikus vitája arról, hogy kinek kell a tűzhöz kivonulnia és az mennyibe kerül, a legjobb példa erre.
Bencsik József egyetért ezzel az elemzéssel, Básthy Tamás pedig úgy véli, hogy nem új keletű jelenségekről van szó. A leépülés, vagy inkább leépítés már nagyon régen megkezdődött. Kőszeg esetében a vasfüggöny közelsége volt az oka, hogy a “gondoskodó” állam elvitte a tanítóképzőt, a kórházat, a szülészetet, a bíróságot, vakvágánnyá tette a vasutat, miközben a lakosság elvándorlása miatt más területeken túlméretezett és mesterségesen fenntartott intézményrendszer maradt rá az új önkormányzatra. Ezt a struktúrát igen nehéz megváltoztatni.
Vannak persze megoldások az önkormányzati kiadások csökkentésére és a szolgáltatások megőrzésére. Például privatizálják, haszonbérletbe vagy nonprofit szervezetek kezébe adják az egyes tevékenységeket. Az idősgondozástól a helyi közlekedésig számos területről és számos településről vannak példák. Persze ezek a manőverek sohasem egyszerűek. Nem is mindig sikerülnek.
Mit tesz ilyenkor az önkormányzat? Árat emel, mert a portfólióját nem tudja átstrukturálni. Következésképpen az önkormányzati portfóliómendzsment egyre keményebb üggyé válik. – Ez a kérdéskör jogilag is elég rázós, hiszen meglehetősen korrupt világban élünk. Az önkormányzati megbízásokat, haszonbérleteket stb. ugyan pályáztatni kell, de a pályázatokat nem a közgyűlés nyilvánossága előtt bontják fel, mint teszik például az angolok. Ez mindig sok vitára ad okot – mondja Setényi János. Eközben a közszolgáltatások vívmányból átminősültek szimpla szolgáltatássá, róluk a magasztosság valamennyi héját lefejtették már.
Az önkormányzatok finanszírozása ma is bázis szemlélettel történik. Ahogy Setényi mondja – Amikor az intézményeket vizsgálva fejkvóta szerint határozzuk meg a szükséges kiadásokat, rögtön kiderül, hogy hol van felesleges költekezés. A pénzhiánnyal együtt mindig találunk pazarlást is. Az önkormányzatoknál óriásiak a számos címen jogos költségek, ezért nehezen találják meg maguk, hogy hol folyik el feleslegesen a pénzük. És erre nem is nagyon fordítanak gondot, ha megfelelő forrásaik vannak a pótlásra. Például a helyi adókból, amelyek számukra egyre inkább kulcskérdéssé és fő bevételi forrássá válnak.
A helyi adók és más helyi bevételek már ma is meghatározóak ott, ahol nagy befektetések voltak, ahol kis lélekszámra nagy gazdasági potenciál jut. Százhalombatta önkormányzata például az ország egyik leggazdagabbja, mert a hatalmas Dunai Finomító és a hozzá kapcsolódó hőerőmű több mint 4 milliárd forintnyi iparűzési adót fizet, amit a közszolgáltatásokra fordít. Egy szintén tehetős város, Dunaújváros kórháza nem adóból, hanem a fő mecénás Dunaferr adományából jutott egy százmilliós röntgenberendezéshez. E nagy adófizetők aztán (ahogy eddig is), meghatározzák, a magukéhoz igazítják a város fejlődésének fő irányait: felfelé vagy lefelé. E jelenség ott figyelemre méltó igazán, hol az utóbbi években nagy külföldi befektetések voltak. A multik megjelenése megváltoztatja a város, az önkormányzat stratégiáját. Nem csak azáltal, hogy a letelepedett cégek igényeihez igazítják az oktatást, s ezzel hatással vannak a lakosság szakmai összetételére és kulturális szokásaira, közszolgáltatások iránti igényére. A települések ugyanis a befizetett adók vagy adományok révén éppen e cégektől várhatják elsősorban céljaik finanszírozását.
A multik adóira persze várni kell, mert általában öt év adómentességet élveznek. De ha letelt az öt szűk esztendő, akkor vastag sugárban kezd befolyni az önkormányzatokhoz az iparűzési adó, aztán az ingatlanadó kanálisain, meg mindenféle kisebb-nagyobb átereszen, csapon és csövön a pénz. Erre várni igazán jó stratégia. Hiszen a befektetés után aggodalomra semmi ok. Olyannyira, hogy például az iparfejlesztés eminense, Székesfehérvár önkormányzata csaknem csődbe jutott, amíg várakozni volt kénytelen. Most viszont már egyenesben van. A városok többsége azonban ezt nem mondhatja el magáról. Hovatovább még abban is bizonytalanok, hogy a lejtő felfelé vagy lefelé vezet.
Ózdi tél 1995. Perifériára szorulva
