Mottó: “Amely szükséges a boldogsághoz a tulajdon és sérthetetlen közbiztonság, a bölcs kormányzat és méltányos igazságszolgáltatás, úgy mindenekelőtt szükségképp kell, hogy az emberek létezzenek és megélhessenek. Azért minden polgárosult társadalomnak gondoskodni kell arról, hogy az életszükségletek és az élelmi és kereseti eszközök bőven meglegyenek, hogy – amennyire lehetséges – könnyen, kényelmesen, kellemesen és művelt módon élhessenek a lakosok.”
Berzeviczy Gergely, 1797
Az elmúlt évszázadok során a magyar gazdaság helyzetét tudományos igénnyel feltáró s fellendítésének lehetséges módozatait kereső gondolkodók egy problémát biztosan nem kerülhettek meg: azt, hogy korukban milyen szerepet játszik az állam, s ehelyett mi volna a kívánatos. A millecentenárium alkalmából a Figyelő – vállaltan teljességre nem törekvő – összeállítása egy csokorba fogja össze néhány kiemelkedő magyar gondolkodónak a közgyarapodásról és az államról vallott néhány nézetét.
Rotterdami Erasmus barátja, Oláh Miklós római katolikus főpap, II. Lajos király titkára – Mohács után persze külföldön: Mária királyné brüsszeli udvarában – szeretett Hungáriáját idézi:
“Magyarország eléggé nyilvánvalóan bővében van mindazon dolgoknak, melyekről úgy tartják, hogy egyrészt az emberi élethez, másrészt a vagyongyűjtéshez szükségesek; földje fekete, zsíros, nedves, hiszen művelőinek nem nagy fáradság nyomán bő termést hoz. (… ) A földek egyszer vagy kétszer sekélyen szántva s bevetve bő termést adnak búzából, gabonából és más veteményekből. (… ) Csaknem minden vidéke (… ) terem nemes borokat, édeset és savanykásat, a kettő közöttit, erőset, könnyűt, mérsékelten hatót, de fehéret jóval többet, mint vöröset. (… ) Mindenfajta gyümölcsből határtalan a bőség. (… ) Fácánokból, erdei és mezei foglyokból, fajdokból, fenyőrigókból és egyéb különböző nemes madarakból oly bőven van, hogy látható módon ebben Magyarország éppenséggel semmit sem nélkülöz.”
Oláh – aki hosszú oldalakon át így sorolja lelkesedve szeretett hazája kompetitív előnyeit, olykor paradicsomi állapotokat maga elé álmodva – néhány évvel később hazájába visszatérvén egyház- és iskolaszervezői munkásságával jeleskedik. Ő maga is – bár közgazdának még aligha nevezhetjük – hozzájárul ahhoz, hogy kialakuljon a magyar közgazdasági gondolkodás szókészlete, szakzsargonja vagy – ahogy Kautz Gyula A nemzetgazdasági eszmék fejlődési története és befolyása a közviszonyokra Magyarországon című tanulmányában 1868-ban fogalmaz – “tudományi sarkfogalmai”.
A szó szoros értelmében vett igazi közgazdasági gondolkodás csak a két évszázadal későbbi felvilágosodás, majd pedig a reformkor idején jelenik meg. A magyar közgazdasági gondolat fejlődése elválaszthatatlan a társadalmi és gazdasági válságok időszakaitól, amikor is a közjó megteremtésén gondolkodók minduntalan szembe találják magukat az államszervezet megreformálásának megkerülhetetlen feladatával.
Számos értékes és érdekfeszítő útirajz, leíró illetve technikai jellegű munka mellett a XVIII-XIX. század fordulóján kiemelkedik Berzeviczy Gergely, a magyar jakobinus mozgalom tagja, nemzetgazdász. A Martinovics-féle felkelést követő megtorlások időszakában a börtönt megúszva, birtokán látszólag teljes visszavonultságban, 1797-ben írja De commercio et industria Hungariae című elemzését az osztrák protekcionizmus ellen.
“Az ipar és kereskedelem a haszon kedvéért folytatott önkéntes adásból és vételből keletkeznek. Ez az az igazi forrás, mely ha valahol hiányzik, ott ipar és kereskedelem sohasem fog virágozni. E kettőnek nem lehet sehol megparancsolni, hogy legyenek, hacsak azt a lakosok sokasága nem akarja. Tehát megkívántatik hozzá, hogy az enemű kísérletek szabadon, a nyereségnek valószínű reménye mellett legyenek folytathatók, mert ilyenformán az ész vezeti azokra az emberek önkéntes elhatározását. Ennélfogva mindaz, ami az ipar és kereskedelem szabadságát, s a haszon valószínűségét csökkenti, homlokegyenest ellenkezik az iparral és kereskedelemmel. (… ) Ha a kormány az ipar és kereskedelem természetes irányát megfigyelvén, ezt a rendelkezésre álló eszközökkel emelni, akadályait elhárítani igyekszik, amit egyáltalán, de nem túlozva meg kell tennie, akkor a közgyarapodást és megerősödést igen magasra emelheti. Ha pedig a természetes irányzattal ellentétben az ipar és kereskedelem önkénykedik, azt rendeletekkel és tilalmakkal valamire kényszeríteni akarja, akkor hálátlanná tevén a munkát, azt megtámadja s a parancsainak végrehajtásához szükséges roppant költségekkel terheli, az ipar és kereskedelem termelő erejét elnyomja, pangást és általános álmosságot idéz elő, a visszásságok útvesztőjébe bonyolódik, és senkinek sem árt annyira, mint magának. Ezenfelül pedig az említett foglalkozási ágakat akárhogyan megkötik is, mivel a saját előnyökre és közhasznukra törekszenek, azok által ezerféle módon kijátszatnak.”
Ebből az idézetből is láthatjuk, hogy – miként a magyar történelemben azután annyiszor – hogyan rejtőzik a közgazdaságtan mögé a politikum. Berzeviczy ezt más munkáiban nyíltan vállalja is, hiszen – nem megkerülve kora legfontosabb társadalmi-gazdasági problémáit: a nemesi kiváltságok részbeni eltörlését, valamint a jobbágykérdést – 1809-ben radikális alkotmánytervezetet szerkeszt, amelyet megküld Napóleonnak. Bevezetőjében így ajánlja magát a nagyrabecsült diktátor figyelmébe: “Ezen munka szerzője régi magyar nemesi családból származik és nemesi jogainak élvezetében igen jól érzi magát”, de mint hazafi “kiváltságait kész feláldozni hazája ügyéért”. Mintha már Széchenyi keze vezetné a tollát…
Azé a Széchenyié, akiről Kautz Gyula “nemzeti fejlődésünk arany-korát”, az 1827 és 1848 közötti időszakot elnevezni javasolja. S akinek céljait a történetíró így foglalja össze:
“a) a magyarságnak nemzetiség
és fajbeli tekintetben teljesb
kifejlesztése, magasb tökélypolczra
segítése, s erkölcsi, anyagi és politikai súlyának fennsőbbsége és uralmának megalapítása; b) a magyar államalkotmánynak, mely meggyőződése
szerint a XIX. század szellemével
és iránylataival összeegyeztethető már nem igen volt, megjavítása. Végre
c) hazai közgazdaságunk rozzant
szerkezetének minden iránybani
reformja, jelesül hűbérszellemű
intézményeinek eltörlése, a naturalgazdaságnak pénz- és hitelgazdasággá való átalakítása, a munka, ipar,
forgalom és közlekedés megfelelőbb
organizációja, meg az adó- és államháztartási ügy okszerűbb rendezése
által”.
Széchenyi 1830-ban készült Hitel című munkája – írójának személye és befolyása révén – összehasonlíthatatlanul nagyobb hatást gyakorol korára, mint az írás eredeti gondolatmenetét kidolgozó Balasházy János kisnemes gazdasági szakíró Tanátsolatok mezei gazdák számára… című, egy évvel korábbi munkája.
“A Hitel híját tartom azon oknak: hogy a magyar birtokos szegényebb, mint birtokához képest lennie kellene, s magát nem bírja olly jól, mint körülményi engednék, hogy mezeit a jó gazda nem viheti a lehető legmagasb virágzásra, s végre hogy Magyarországnak kereskedése nincs. S így a Hitelt, Cambio mercantile Just – váltó-kereskedési törvényt – gondolom s hiszem azon talpkőnek, mellyen földművelési s kereskedési gyarapodásunk, egy szóval utóbbi felemelkedésünk s boldogulásunk alapulhat.”
– Így ír Széchenyi. A hitelrendszer problematikája – mely a korabeli nemesség számára egyébként nagyon is gyakorlati, napi szintű gondként jelentkezett – szükségszerűen elvezeti őt is a nemzeti és polgári átalakulás alapértékeinek programszerű megfogalmazásához.
Közbevetőleg: nem ő lesz az egyetlen a magyar közgazdasági gondolkodásban, akinek eszméi, tevékenysége – legyen bármily mérsékelt, óvatos is a megvalósításra javasolt program – végül is odavezetnek, hogy maguk alá temetik azt az idejétmúlt társadalmi-gazdasági rendszert, amelynek élesszemű kritikáját adják, de amelyhez egyébként egzisztenciájukban ők maguk is kötődnek. Ez a “szellemi harakiri” a reformkori nemesség legjobbjaitól egészen a szocialista gazdasági mechanizmus reformjának élére álló pártértelmiségig ível, amelynek tagjai addig-addig keresgélik a létező formákhoz képest alternatív szocializmus-modellt, míg az végül piacgazdasággá nem lesz.
De hát ez a reformerség örök dilemmája. Kezdetben ez okoz gondot Kossuth számára is: miként lehet a polgári törekvésekből annyit engedni, hogy azt a nemesek elfogadhassák, és rávenni a nemességet annyi reformra, hogy a radikálisok szövetségre léphessenek velük. Hamar megérti, hogy ez lehetetlen, s így a továbblépést már másképpen gondolja: “általok ha nekik tetszik, nélkülök, sőt ellenök ha kell”. Minden, a korszakot meghatározó gazdasági kérdés – az ősiség eltörlése, az úrbériség megváltása vagy a főurak, a főpapok és a nemesek megadóztatása – a dolog természeténél fogva legalább annyira társadalmi és politikai ügy, mint gazdasági. Kossuth azonban nem csupán a politikai publicisztikában jeleskedik, hanem Smith, List és Balasházy könyvein kiművelve magát megkedveli a közgazdaságtant. Mint írja: látókörében “feltűnt a politica oeconomia új, gyönyörű tudománya”. Ebbéli tudását elmélyítve s azzal felvértezve vitacikkeiben indulatosan száll szembe a magyar ipar fejlődését akadályozó osztrák védővámrendszerrel:
“A védvámnak nem szabad magasabbnak lenni, mint a mennyi kell, hogy a kezdő állapot nehézségét némileg kiegyenlítse, de nem oly magasnak, hogy minden versenyzést kizárjon s a csempészetnek gazdag zsákmányul szolgáljon. Az ausztriai monarchia vámrendszere a külföld irányában ilyen magas természetű, el akarják talán a Buda-Pesti Híradó szabad kereskedelmi eszméjének vitézei ezen magas védvámokat törölni? Oh nem, hanem azt akarják, hogy az ausztriai gyárnokok, a mint mentve vannak hazánk piaczán a külföldi gyárnokok versenyétől, úgy mentve legyenek a magyar műipar versenyétől is.”
Minthogy azonban Kossuth kortársait is megelőzve ismeri fel a nagybirtokoktól független ipar fejlesztésének jelentőségét – s kezdeményezi 1841-ben az Iparegylet, majd 1844-ben az Országos Védegylet megalapítását -, véleménye a vámkérdés tekintetében is gyorsan módosul. Immár a hazai ipar védelmében egyenesen védővámokat akar bevezetni. Felveti a vámrendszer egészének átszervezését, ez pedig már olyan ügy, amely alapjaiban érinti a birodalom berendezkedését. Kossuth ekkor kezdi meg politikai szinten felvázolni egy, a vámkérdést a két államfél kölcsönös megegyezésével szabályozó majdani koncepció körvonalait.
Az 1867-es kiegyezést követő évben Kautz – akinek tollából a magyar olvasóközönség először értesülhet a határhaszon-elméletről, amelyben azután a századfodulón Heller Farkas mélyül el – megírja a nemzetgazdasági eszmék fejlődéstörténetét. Ebben öt olyan kérdéskört sorol fel, amelyek az évszázadok során “hazánkfiait státusgazdászati irányban leginkább foglalkoztaták”. Ezek sorrendben: a jobbágyviszony rendezése, a kereskedés és forgalmi politika, a vámpolitika, a hitelügy és hitelszervezés, továbbá az iparalapítás. Megrovólag állapítja azonban meg:
“Egy másik jellemvonása közgazdasági eszmekörünk jelen álláspolczának az, hogy valamint törvényhozásunk, úgy irodalmunk és publicistikánk sem hozatik még azon nagy égető feladványok által mozgásba, melyek az u.n. ťsociális kérdésŤ alakjában Európa magasb műveltségű iparos népeit korunkban folyamatosan izgalomban tartják, a legsúlyosb osztály- és érdekharczok forrásai voltak, s már nem egy ízben oly válságos jelentőségűekké váltak, hogy az összes fennálló társadalom-rend a megoldatásuk körüli vajúdások közepette majdnem végfelbomlással fenyegettetett”.
Minthogy az 1867-es kiegyezés utáni kor számos, a század gondolkodóit foglalkoztató kérdésre meghozza a választ, mindenekelőtt a vám- és kereskedelmi szövetség, a közös pénzrendszer és jegybank, továbbá a fogyasztási adók és a közös vasutak megteremtik a kapitalista fejlődés intézményi feltételeit. Az új helyzetben új – máig ható – problematika keletkezik: az állam gazdasági szerepvállalásának mértéke és eszközrendszerének mibenléte. Bár a dualizmus kori hivatalos gazdaságpolitika alapja mindvégig a liberalizmus marad, megkerülhetetlenné válik az állam egyre közvetlenebb beavatkozása a gazdaságba.
“Nem szabad a dolgokat egyszerűen magukra hagyni (… ) A laissez faire elve csak addig bír jogosultsággal, a míg a természetes fejlődés lehetséges. (… ) Hátra maradt országokban a fejlődés útja elé gördülő akadályok oly nagyok, hogy azoknak elhárítása az állam tevékeny közreműködése nélkül alig képzelhető. (… ) Rendes körülmények között nálunk a magántevékenység nem igen kezdeményező, de ösztönzés mellett, vagy is ha a kezdeményezés első nehézségei leküzdettek, nálunk is tevékeny lesz a vállalkozás”
– írja gróf Zichy Jenő 1880-ban. A korszak meghatározó gazdaságpolitikusa, Lónyay Menyhért Közügyeinkről című munkájában (1873) azonban pontosan meghúzza az intervenció határait:
“Az állam segítsen ott, hol a magános munkásság segíteni nem képes (… ) de egyszersmind engedjen szabad fejlődést a magán munkásságnak. (… ) Az államnak kötelessége megtenni azt, ami a magántevékenység határain túlmegy, de nem mindent mindenkiért”.
Az állami segítségnyújtás korlátait a liberális gazdaságfilozófián túlmenően ekkor jól behatárolja az államháztartás helyzete is, amely – tekintettel a megnövekedett állami bevételi igényekre és az adófizetési morál alacsony színvonalára – sürgős konszolidációra szorul. Csak az 1880-as évek végére – Wekerle Sándor és Baross Gábor hathatós közreműködésével – kerül egyensúlyba a költségvetés, amiben fő szerepe az adóalapok kiszélesítésének és a korábbi állami beruházások nyereségesre fordulásának van. E korszak közgazdasági gondolkodásáról a Magyarország történetében ez olvasható:
“A századelő közgazdaságtudománya még a preszcientikus szakaszban vesztegelt. Modern kiadású bürokratikus államháztartástan volt, nem elméletileg megalapozott alapvetésű ökonómia: a költségvetési pénzügy, a bank- és iparstatisztika gyakorlatának tárgyhoz tapadt első megközelítésű általánosítása”.
Nem mondható ez el – az inkább persze jogfilozófusnak, mint közgazdának nevezhető – Somló Bódogról, akinek 1902-ben írt Állami beavatkozás és individualizmus című műve egyben kísérlet arra, hogy a nemesi liberalizmus nem tudatosított modernizációs ideológiája helyére az új időszak igényeinek megfelelően tudatosított liberális modernizációs felfogást állítson. Somló megállapítja, hogy a XIX. század individualizmusának állami hatáskörre, illetőleg egyéni szabadságra vonatkozó tanításaiból
“Mindaz, a mi bennük jogviszonyoknak tartalmi megállapítására vonatkozik, illetőleg az állami beavatkozásnak kizárására vonatkozik, az puszta jelszó, és nem tarthat igényt mélyebb igazságra. Ellenben e tanoknak az a része, a mely nem konkrét tételeket tartalmaz az életviszonyok miként való szabályozása tekintetében, hanem a mely csak a szabályozás megváltoztatásának és evvel a további fejlődésnek lehetőségét igyekszik biztosítani és megkönnyíteni, a társadalom fejlődésére vonatkozó mélyebb és maradandó igazságot fejez ki, és mint ilyen nem pusztán politikai, hanem tudományos jelentőséggel bír”.
Átugorva az első világháborús és az azt követő forradalmi és ellenforradalmi korszaknak a közgazdaságtanra nem kifejezetten ihletőleg ható periódusait, a harmincas éveknél álljunk meg egy tanulmány erejéig. A világgazdasági válságra adott válaszok közül a pesti polgárság szemével nézve aligha lehet elfogadható válasz akár a szovjet, akár az olasz tervgazdaság, tervgazdálkodás. Akkor már sokkal inkább a középutas amerikai példa, ahol a felelősségteljes és erőteljes állami beavatkozással kordában tartott tőkés gazdaság a csődből való kilábalás esélyét hordozza magában. Nem véletlenül fordul 1934-ben különleges érdeklődéssel egy kiugró tehetségű fiatal kolozsvári közgazda, Cs. Szabó László Franklin Delano Roosevelt New Dealje felé. Ötven évvel később, az újra megjelentetett tanulmány utószavában írja a szerző:
“John Maynard Keynes, a lángeszű közgazdaságtudós a század egyik legvitatottabb alapkönyvében elméletileg is megtámasztotta Roosevelt forradalmát, tőle erednek olyan durva politikai aprópénzre váltott jelszavak, mint a pangó gazdasági vérkeringés inflációs felgyorsítása, államsegély tántorgó iparágaknak, deficites költségvetés, magyarán eladósodás a közjó érdekében, nehogy becsukjanak gyárak és bányák. (… ) Megbízható adoma szerint kettőjük első találkozásán Roosevelt édeskeveset értett a lángész tanácsaiból, mert – úgymond – ťegyfolytában matematikáról beszéltŤ”.
Visszatérve Magyarországra: a II. világháború vérzivatarától átmenetileg megkímélt Balaton-parton Németh László kert-Magyarország vízióját vázolja fel a szárszói találkozón 1943-ban – nem nagy realitásérzékről téve tanúbizonyságot. A találkozón a népi gondolkodók közgazdasági egyoldalúságára figyelmeztető Jócsik Lajos azt is kifejti:
“Szabad és szerencsés közgazdasági állapot nem épülhet ki addig a Közép-Dunamedencében, amíg bármely oldalról külső hatalmak befolyását viszik be ide. (… ) Egy egészen új rendre lesz szükség, hogy a medence népei megtalálják boldogabb jövendőjüket”.
A háború utáni befolyási övezetekben azonban az új rend valami egészen mást jelent, mint amiről a szárszói találkozó részvevői álmodoztak. Ez az új rend a szovjet modell kritikátlan átvételét hozza. Innentől kezdve a magyar közgazdasági gondolkodás – a dogmatikus marxizmus és az ortodox sztálinista apológia nem kifejezetten eredeti művei után – a piaci viszonyok szocialista keretek közötti adaptációjára összpontosítja figyelmét – amit utólag könnyen lehet ugyan “fából vaskarikának” minősíteni, helyesebbnek tűnik azonban ezeket a nem minden eredmény nélküli próbálkozásokat a korba ágyazva értékelni.
Péter Györgynek 1954-ben a Közgazasági Szemlében közölt cikke indítja el a mechanizmus-vitát:
“Ha (… ) elfogadjuk azokat a megállapításokat, amelyek szerint a vezetés helyes módszere mellett nem minél több, hanem minél kevesebb utasítást kell kiadni – minél nagyobb önállóságot biztosítva a vállalatok vezetőinek és általában dolgozóinak -, és főleg azt, hogy a kiadott utasítások végrehajtását következetesen és szigorúan meg kell követelni és ezért feltétlenül ellenőrizni kell, akkor ebből az következik, hogy a központi tervutasításoknak nem az eszközök használatára, hanem az eszközök alkalmazása révén elérendő célok, feladatok megvalósítására kell vonatkozniuk; nem az erőfeszítések kifejtésére, hanem a munka eredményére.”
Az 1956-os kataklizma azonban előbb tárgytalanná teszi, majd az azt követő restauráció jó egy évtizedre visszaveti a mechanizmus-re-form ügyét, noha 1956 végére, 1957 elejére Varga István professzor – a magát mindig nem marxistának valló közgazdász – vezetésével lényegében elkészül egy, a gazdaságirányítást gyökeresen megváltoztató tervezet, amit a kormány és a pártvezetés “ad acta” tesz. E javaslattal fő gondolataiban megegyező gazdasági reformkoncepció kidolgozására csak tíz év múlva kerül sor, amelyet végül is 1968-ban indítanak.
“Népgazdaságunk monetáris rendszerének tökéletesítését lehet gazdasági mechanizmusunk központi kérdésének tekinteni. A pénzügyi politika hatékonysága ugyanis végső soron a pénznek a gazdasági folyamatok szabályozásában betöltött szerepén múlik. Ha a pénz valóságos fizetőeszköz, akkor hatása álalános, és a pénzügyi szabályozókat széles körben lehet felhasználni”
– írja Csikós-Nagy Béla, az Országos Árhivatal elnöke 1970-ben, tehát a két évvel korábban életbe léptetett mechanizmus-reform után, de még megtorpanása előtt. Ennek a megtorpanásnak a fő oka a reform ellen a munkásérdekek védelme ürügyén indított támadás.
A szocialista gazdasági mechanizmusreform legfőbb hiányossága – egyben idelógiai korlátja – mindvégig az marad, hogy nem tisztázza az elvont társadalmi tulajdonlásból fakadó gyakorlati kérdések sorát. Erre eredeti gondolatkísérletet egyedül talán csak Liska Tibor tesz “vállalkozói szocializmus”-elméletével, melyet 1969-ben az Ökonosztátban fejt ki. Liska elvtárs figyelmét azonban illetékes helyen felhívják arra: elmélete hirdetése helyett szíveskedjék inkább a kutatásra szorítkozni. Az Ökonosztát teljes terjedelmében csak már a rendszerváltás küszöbén (annak előszeleként) 1988-ban jelenhet meg.
“A gazdasági élet a legbonyolultabb élő organizmus, amelyet nem lehet büntetlenül valami bolond mészáros módjára állandóan úgy össze-vissza operálgatni, hogy egyes részeit mindig csak korábbi önmagunkhoz vagy legközvetlenebb környezetünkhöz viszonyítva cseréljük ki nagyobbakra. (… ) Sokkal tanácsosabb a pillanatnyi műszaki és gazdasági divatoknak megfelelő operálgatást abbahagyni, s inkább az organikus, összehangolt fejlődés legmegfelelőbb feltételeit megteremteni. Nem arról van tehát szó, hogy hagyjuk a gazdaságot vadon nőni! Az állami beavatkozásnál minőségileg magasabb rendű tudatos állami irányításnak azonban nem a gazdaság egyes ťlegfontosabb döntő láncszemetŤ jelentő részeinek operatív növelésére kell irányulnia, hanem mindig a gazdaság egészére. Az egész fejlődést legjobban elősegítő mechanizmus kialakításához, s az ennek kialakítását, funkcionálását és fejlődését gátló részérdekek ütköztetéséhez, egyeztetéséhez van szükség valóban tudományos, állami, illetve társadalmi tervezésre és irányításra. (… ) Abban a mechanizmusban van a hiba, amelyik az árutermelést tagadva, nem meri formálisan is szembeállítani a tartalmilag ellentétes érdekű és valójában a tőkés árutermelésnél is jobban szétvált funkciókat”
– írja Liska az Ökonosztátban. A szocialista gazdálkodás mikroszféráiban létező ellentmondások összefoglalását és egész rendszerre kiterjedő, reveláció értékű kivetítését Kornai János adja 1980-ban megjelenő Hiány című munkájában. Számos korszakos jelentőségű megfigyelésén és megállapításán túl az általa használt “paternalizmus” és “puha költségvetési korlát” fogalmak bevonulnak a megvalósult szocializmus kritikájának hétkönapi szótárába. Kornai alapművében megállapítja:
“A differenciálódás előbb-utóbb kikényszeríti a döntések és az információáramlás számottevő decentralizációját, a mikroszervezetek nagyobb önállóságát”.
Azaz a rendszer önmagát veti szét.
“A magyar gazdaságban és társadalomban a helyzet és az idő egyaránt megérett a tényleges piaci alapokon álló gazdaság kiépülését szolgáló, átfogó, decentralizáló reformra. (… ) Egyszerre kell most végrehajtanunk gazdaságpolitikai fordulatot, döntő lépést tennünk a gazdasági mechanizmus egyértelműen piaci irányú átalakításában, és alátámasztanunk mindezt társadalmi-politikai reformokkal”
– írják a stencilen terjesztett Fordulat és reform című röpirat szerkesztői: Antal László, Csillag István, Lengyel László, Matolcsy György, továbbá Bauer Tamás, Bokros Lajos, Herczog László, Riecke Werner és még sokan mások… Idén októberben lesz éppen tíz esztendeje.
