Külső forrásbevonás nélkül az átalakuló országokban elképzelhetetlen a gazdasági transzformáció. Az eddig a közép- és kelet-európai régióba áramlott tőke azonban nem elegendő; a különböző módszerekkel végzett tőkeszükséglet-becslések mindegyike a tényleges beáramlásnál jóval nagyobb igényt jelez. Az Európai Unió szerepe különösen fontos lehet ebből a szempontból, mert a reménybeli tagokra a kapun belülre kerülve az eddiginél jelentősebb támogatás vár.
Mivel a belföldi források elégtelenek a tőkeállomány növeléséhez és modernizálásához, a visegrádi-országok számára különösen fontosak a külföldi tőkeinjekciók. Ezek hivatalos és magánforrásokból egyaránt származhatnak, formájuk szerint lehetnek: adomány, szakismeret, a stabilizáció és a külső alkalmazkodás finanszírozása, exporthitelek garantálása, végül a legfontosabb: közvetlen beruházások.
Az elmúlt öt év transzferei már elegendő alapot adnak arra, hogy a Nyugat-Európából a közép-európai országokba érkezett külső finanszírozást értékeljük. Az eddigi segítség mértékét nemcsak közép-európai elemzők, hanem számos nyugat-európai szakértő is elégtelennek tartotta. A közép-európai országokba (a volt Szovjetunió nélkül) irányuló évi pénzügyiforrás-áramlás rendszerint csak mintegy 10-15 százaléka volt annak, ami a fejlődő országokba áramlott, ráadásul a bruttó pénzáramlás 1993-ig tartó növekedését napjainkra csökkenés váltotta fel.
Országsikerek
A kelet-európai régió egyes országainak helyzete a tőkebevonás szempontjából igen eltérően alakult. Közismert: Magyarország különösen sikeres volt a külső pénzforrások megszerzésében. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy az 1990-94 között a Kelet- és Közép-Európában végrehajtott összes közvetlen külföldi tőkeberuházásnak csaknem a fele ideáramlott. A siker másik eleme, hogy Magyarország sikeresen vett fel kölcsönöket a nemzetközi tőkepiacokon is. Ezek a hitelek 1993-ban meghaladták az 5 milliárd, 1994-ben pedig a 2,5 milliárd dollárt. Ez körülbelül a 80 százaléka annak az összegnek, amit a kelet- és közép-európai országok együttesen a nemzetközi pénzpiacokról felvettek. A többit nagyrészt a Cseh Köztársaság kötvénykibocsátásai és hitelfelvételei tették ki. Mindkét ország képes volt arra, hogy ezeknek az összegeknek a forrásait diverzifikálja, így például Csehország jenben kölcsönzött, Magyarország viszont 1993-ban, 1989 óta első alkalommal, visszatért a szindikált bankpiacokra.
Növekvő számú kelet- és közép-európai ország jutott hozzá a nemzetközi pénzügyi intézetek forrásaihoz is. Az IMF 1993-ra a régió nettó hitelezőjévé vált. Az IMF által támogatott alkalmazkodási programok megléte bizonyos adósság-átütemezési megállapodások, készenléti hitelek és az 1993-ban létrehozott úgynevezett Rendszer Transzformációs Alapból való forráslehívás előfeltételévé vált.
Mekkora a forrásszükséglet?
Tanulmányok sora tett már kísérletet arra, hogy megbecsülje: mekkora az a forrástömeg, amelyre a régiónak szüksége van ahhoz, hogy a fejlett országok gazdasági fejlettségi színvonalát belátható időn belül elérje, vagy legalábbis megközelítse. Az egyes becslések között számottevő különbségek vannak. Ez csak részben annak az eredménye, hogy az egyes szerzők különböző módszereket alkalmaztak a gazdasági növekedésnek; az exportpotenciálnak; a belföldi megtakarításokból finanszírozott tőkebefektetések lehetőségének; a kelet- és közép-európai országokban létező tőkeállomány értékének, mennyiségének, minőségének és használhatóságának becslésére. A becslésekben használt modellek eredményeit más tényezők is befolyásolták: a reformok ütemére; a gazdasági növekedésre vonatkozó becslések; valamint a tőkeáramlás előrejelzésének módszerei.
A becslések két fő megközelítést alkalmaztak. Az egyik utat a tőkeigény alapján történő számítások, a másikat pedig a pénzügyi forrásokat figyelembe vevő módszerek jelzik.
A forrásigény módszere
A finanszírozási szükségletnek a tőkeigény alapján történő meghatározása rendszerint egy kétlépéses módszerrel történik. Első lépésként a meglévő tőkeállomány nagyságát becsülik meg a kutatók. Ezeket a becsléseket általában az előző évek beruházási adatai alapján végzik. Az adatokat egy egyszeri értékcsökkentéssel kiigazítják, ami a tervgazdaság idején felhalmozott tőkeállomány rosszabb minőségét hivatott tükrözni. A második lépés a kelet- és közép-európai országokba irányuló összegek kiszámítása a tőkeigény alapján. Ez vagy a kelet- és közép-európai országok tőke/munka rátájának feltételezett alakulása alapján, vagy a nemzeti jövedelem növekedése és az ezzel összefüggő tőkeigény feltételezett nagyságának számítása alapján történik. A végső eredményt, a konkrét tőkeszükséglet nagyságát a létező tőkeállomány becsült értékeinek és a belföldi megtakarításoknak, valamint a tőkeállomány célszámainak különbsége adja.
A tőkeigény alapján történt becslések rendszerint kirívóan magas tőkeigényeket adnak meg, és ennek megfelelően hajlamosak arra, hogy a közeljövőben a kelet- és közép-európai országok GDP-jéhez viszonyítva valószínűtlenül nagy beruházási rátákat feltételezzenek. Az ilyen számítások által jelzett beruházási ráták a GDP-hez viszonyítva gyakran a 40 százalékos szintet is elérik. Ez a hihetetlen mérték azon a feltételezésen alapul, hogy a kelet- és közép-európai országokban a beruházások nagy részét külső forrásokból kell majd finanszírozni, és az iparosodott országokban uralkodó termelési struktúrához igazodó felzárkózási folyamat viszonylag gyors ütemű lesz.
Az elérhető tőkenagyság
A másik becslési módszer az elérhető pénzügyi források nagyságát tartja szem előtt. A módszert követve számba veszik a rövid- és középtávú pénzügyi áramlások lehetséges forrásait. Megvizsgálják a kormányzati és magánkézben levő pénzügyi intézmények, valamint a nemzetközi pénzintézetek finanszírozási lehetőségeit. Ezeknél a becsléseknél figyelembe veszik a kelet- és közép-európai országok hitelképességi különbségeit, és bizonyos esetekben még a magánbefektetők – sokszor a hitelképességi, országkockázati besorolásnak ellentmondó – viselkedését jellemző mutatókat is beépítették a modellbe.
Egyes esetekben a kelet- és közép-európai országokba irányuló tőkeáramlás valószínű nagyságának meghatározására más, korábbi nemzetközi segítségnyújtás példáit is felhasználták. A leggyakrabban idézett példa ebben az esetben a II. világháború utáni Marshall-terv.
A rendelkezésre álló pénzügyi forrásokat figyelembe vevő módszerek alapján készített becslések általában kisebb összegeket adnak meg, mint a tőkeigény alapján végzett számítások. Az előbbi módon becsült eredmények az OECD-országok GDP-je 0,1-0,3 százalékának felelnek meg, míg a tőkeigényen alapuló módszer számai ugyanilyen összehasonlításban 1-2 százalékot érnek el.
Az EU mint tőkeforrás
A visegrádi-országok szempontjából a legfontosabb tőkeforrásként az EU jöhet szóba. Az EU által a közép-európai országoknak nyújtott pénzügyi és technikai segítség, jellegét tekintve, igen összetett. A PHARE-programok adják a segítség legfontosabb elemét, amelynek célja, hogy támogassák ezeknek az országoknak az európai politikai és gazdasági fejlődés fő irányába való becsatlakozását, a piacgazdaság bevezetését és az EU-val való szorosabb gazdasági és politikai kapcsolatok létesítését.
A PHARE-program nemcsak saját pénzügyi forrásaira támaszkodik, hanem megpróbál multiplikátorként működni: igyekszik más intézményektől, szervezetektől is alapokat bevonni a fontosabb programokhoz. A program tőkeadományokat, garanciákat és hiteleket biztosít, valamint az infrastrukturális területen – gyakran más nemzetközi pénzügyi intézményekkel együtt – közvetlenül beruházásokat is finanszíroz. A kelet- és közép-európai országok csatlakozási stratégiája szempontjából a PHARE-nak fontos szerepe van az intraregionális együttműködés támogatásában, ezeknek az országoknak az EU belső piacaiba való integrálásában. Így ez a támogatás hozzájárulhat ahhoz a folyamathoz, hogy a kelet- és közép-európai országok képesek legyenek átvenni az úgynevezett acquis communautaire-t, befejezhessék a piacgazdaságra való áttérést, átstrukturálhassák gazdaságaikat, és teljesíthessék jövőbeli EU-tagságuk feltételeit. A PHARE-programot kiegészítik a fizetésimérleg-támogatások, a kereskedelmi hitelek, a humanitárius segélyek, valamint az EIB és az EBRD által nyújtott beruházási támogatások.
Az EU által nyújtott pénzügyi transzfer lényeges segítség volt eddig a kelet- és közép-európai, különösen a visegrádi-országok számára. Ezek az eddig nyújtott összegek azonban csak a töredékét tették ki annak a pénzügyi támogatásnak, amelyet az EU saját, legkevésbé fejlett tagországainak nyújtott, illetve az érintett átalakuló országok valós tőkeigényének.
A visegrádi-országok a PHARE-programon keresztül körülbelül 5,7 százalékát kapták annak az összegnek, amelyet az EU négy legkevésbé fejlett tagországának adott 1990 és 1994 között a fejlesztési segélyprogramok keretében. Az 1995-99. közötti következő támogatásiprogram-periódusban várhatóan ez az arány is 3,5-4 százalékra csökken.
Még nyilvánvalóbb ez a különbség, ha az egy főre jutó átlagos támogatási összegeket hasonlítjuk össze. Míg a négy EU-tagország minden lakosa évente 105,27 ecu-t kapott 1989 és 1993 között, s körülbelül 221 ecu-ra számíthat az 1994-99 közötti öt évben, addig ugyanezek az összegek a visegrádi-országok esetén csak 6,02 ecu, illetve 9,3 ecu. Még akkor is, ha a számításokhoz a G-24 országok támogatási adatait használjuk, a visegrádi-országoknak juttatott pénzügyi támogatások egy főre jutó éves összege 1990-1994 között csak mintegy 24 ecu volt; ez körülbelül 22-23 százaléka annak, amit a négy EU-tagország kapott. Így megalapozatlan bármi olyan félelem, hogy a kelet- és közép-európai országoknak nyújtott és nyújtandó támogatások növekedése a négy EU-tagországnak adott támogatás számottevő csökkenését okozná.
A támogatásnövelés indokai
Számos olyan okot találunk, amely a kelet- és közép-európai országok eddiginél jelentősebb támogatását indokolja, s ezek elsősorban a nyugat-európai országok számára relevánsak. Először: az iparilag fejlett országokból a kelet- és közép-európai országokba irányuló tőke – a fentiek alapján – mérsékelt marad az előző országcsoport megtakarításaihoz és beruházásaihoz viszonyítva. Másodszor: a tőkekiáramlást folyamatában kell tekinteni; ha például hitelek formájában érkezik a visegrádi-országokba, akkor az előre kiszámítható adósságszolgálat csökkentheti a tőkekiáramlásnak a fejlett ipari országok tőkepiacaira gyakorolt esetleges kedvezőtlen hatását. Ha pedig a tőkeáramlás segélyek formájában valósul meg, akkor a Nyugatról Keletre irányuló vagyontranszfer várhatóan odavezet, hogy megnő a fejlett ipari országok termékei iránti kereslet, ami szintén mérsékelheti a gazdasági növekedést csökkentő hatást, legalábbis rövid- és középtávon.
A kelet- és közép-európai országok a fejlett ipari országokból kapott pénzösszegeket eddig elsősorban korábbi hiteleik adósságszolgálati kötelezettségeinek teljesítésére és a hitelek visszafizetésére használták fel. Minél nagyobb ehelyett az az összeg, amit a kelet- és közép-európai országok már tőkeállományuk javítására, felhalmozásra tudnak fordítani, annál gyorsabban válhatnak később maguk is nettó hitelezőkké a világ tőkepiacain. Még ha a kelet- és közép-európai országokba irányuló támogatásokat a megnövekvő fogyasztás finanszírozására fordítanák is, ennek valószínűsíthető hatása a fejlett ipari országok, különösen a nyugat-európai országok gazdasági teljesítményére nem lenne kedvezőtlen hatású.
A kelet- és közép-európai országok tőkeigényének becslése, mint láttuk, nem könnyű. Még problematikusabb magának a finanszírozási módnak a meghatározása.
A megtakarítások fontossága
Annak érdekében, hogy a szükséges tőkemennyiség jelentős része “otthon” akkumulálódjon, a visegrádi-országok belföldi megtakarítási rátájának újra legalább 20 százalékra kell emelkednie. Ez a ráta a tervgazdaság idején ennél magasabb volt, ezt követően, a transzformációs folyamat 1990-es kezdete után azonban jelentősen lecsökkent.
A belső megtakarítások alakulása határozza meg a nagyobb ütemű gazdasági növekedés megvalósíthatóságát és a szükséges külső finanszírozás mértékét. Ha a belföldi megtakarításokat ésszerű szintre lehet emelni és azon a szinten tartani, akkor a magas gazdasági növekedési ütem megvalósításához nincs szükség a nemzetközi eladósodás számottevő növekedésére. Ez különösen azon országok számára lehet fontos (a visegrádi országcsoporton belül Magyarország és Lengyelország), amelyek már most jelentősen eladósodottak.
A kezdeti jelentősebb transzfer
A már említett bizonytalanságok ellenére kimondhatjuk: a visegrádi országcsoport együttesen évente átlagosan körülbelül 28-30 milliárd ecu-t igényel, mintegy tíz éven keresztül. A külső tőkék különösen az átalakulás első éveiben lehetnek hasznosak a gazdasági fellendülés megindítása és a transzformáció okozta sokkhatás következményeként jelentkező GDP-csökkenés ellensúlyozása szempontjából. Így a nagyobb összegekre az első években lesz szükség, később kevesebb is elegendő lehet.
Ma azonban a gazdaságpolitikák ingatagsága és a legtöbb kelet- és közép-európai ország kedvezőtlen külső hitelképessége elbizonytalanítja a lehetséges nyugati hitelezőket, hogy az igényelt nagyméretű pénzügyi transzfereket rendelkezésre bocsássák-e. Ugyanakkor a külföldiek közvetlen beruházásai szükségesek a technológia és irányítási ismeretek átadásához, a nemzeti erőforrások átstrukturálásához, a szerkezetváltási folyamat beindításához és elősegítéséhez. A nemzetközi pénzügyi intézmények (IMF, Világbank, EU, EIB stb.) fontos szerepet kaphatnak a kezdeti időszak nehézségeinek áthidalásában, és az ő bizalmuk elősegítheti a magántőke beáramlását.
A nyugati országokból érkező tőketranszfer nélkül viszont a visegrádi-országokban a GDP és a fogyasztás közötti egyensúly megbillenhet a belföldi megtakarítások, beruházások és a tőkeállomány növekedése kárára. A fogyasztási cikkek iránt növekvő kereslet a külföldi tőke iránti még nagyobb keresletet és a folyó fizetési mérleg növekvő deficitjét okozhatja. A folyó fizetési mérleg egyenlegének romlása aztán néhány ország esetében a spontán tőkeáramlástól való növekvő függőséghez és ahhoz vezethet, hogy a beruházók szemében gyorsan romlik az illető ország megítélése.
A tagság következményei
Külön kérdés az EU-ból érkező pénzügyi transzfer problémája. A jövőbeni tagsággal ennek növekedése várható, hiszen a belépés után ezt az EU intézményeinek és mechanizmusainak az EU-szabályok szerint kell az új tagok számára is biztosítaniuk. Az elmúlt mintegy öt év során az EU, illetve a kelet- és közép-európai országok közötti javuló kereskedelmi kapcsolatok, valamint az EU technikai és pénzügyi támogatása jelentős segítség volt a kelet- és közép-európai országok transzformációs folyamatában. Az EU és a kelet- és közép-európai országok fejlettségi szintje közötti különbség csökkentése érdekében azonban további technikai és pénzügyi segítségre van szükség.
A visegrádi-országok, fejlettségi szintjük alapján, az EU ma érvényben levő közös agrárpolitikai és strukturális alap transzfermechanizmusainak nettó haszonélvezői lennének. Egy tagország akkor jogosult a strukturális alapból való részesedésre, ha ott az egy főre jutó GDP szintje alacsonyabb az EU-átlag 75 százalékánál. A visegrádi-országok jövedelemszintje ennél jóval kisebb. Az, hogy milyen hosszú ideig marad fenn ez a különbség, alapvetően a visegrádi-országok GDP-jének növekedési ütemétől függ. Feltételezve, hogy az EU átlagos GDP-növekedési üteme hosszú távon 2 százalék körül marad, és eközben a visegrádi-országok – kedvező feltételek mellett – 5-7 százalék közötti növekedési ütemet képesek elérni, az utóbbiak EU-tagsága nem okozna komoly költségvetési terhet az EU-nak.
A közösségi támogatás másik fontos elemét az agrárszubvenciók jelentik. Ezek összege volt mindeddig az EU költségvetésének legnagyobb tétele. Az agrárpolitika költségvetésének kifizetései a tagországok mezőgazdasági termelésének méretétől és struktúrájától függnek. Mivel a visegrádi-országok GDP-jében és foglalkoztatottsági struktúrájában, Magyarország és Lengyelország esetében pedig még az exportban is jelentős súlya van a mezőgazdaságnak, a közös agrárpolitikát erősen befolyásolná az EU keleti bővítése.
A két összeg, vagyis a strukturális alapokból és a mezőgazdasági szubvenciókból való becsült részesedés összesítése adja a visegrádi-országok EU-ba való belépését követően az általuk igényelhető transzferek nagyságát. Baldwin becslése egy évente 12,7-18,36 milliárd ecu nagyságú sávot jelöl meg. A CEPR számításai 9,62 milliárd ecu-t határoznak meg. Más számításokhoz hasonlóan ezek az elemzések is abból indulnak ki, hogy a jelenlegi transzfermechanizmus fennmarad – pedig már most világos, hogy az említett rendszerek, különösen a közös agrárpolitika radikális reformja elkerülhetetlen. Az agrártámogatás jelenlegi rendszere nemcsak a költségvetési problémák miatt, de az EU-nak a GATT Uruguay-i fordulója keretében tett nemzetközi kötelezettségvállalásai okán sem tartható fenn.
Adnánk is
Az elemzések ezenfelül a visegrádi-országoknak az EU költségvetéséhez való hozzájárulását is figyelmen kívül hagyják. Ennek nagysága 1990-ben 1,78 milliárd ecu lett volna, és ez valószínűleg jelentősen növekedett, aminthogy a visegrádi-országok gazdasági növekedése is megindult. A visegrádi-országok magasabb gazdasági növekedése könnyíthetne a tagságuk következményeként fellépő EU-költségvetési terheken. A visegrádi-országok erőteljesebb integrálása révén nyert növekedési hatások mindkét oldalon tovább csökkenthetnék ezeknek a terheknek a relatív nagyságát.
E tényezőket is figyelembe véve a visegrádi-országok teljes nettó pénzügyi igénye az EU-tól körülbelül 11-14 milliárd ecu lehet majd. Ez mintegy 40-45 százalékát tenné ki annak az összegnek (körülbelül 28-30 milliárd ecu), amit ez az országcsoport évente összesen igényel. A legnagyobb összegre (5-6 milliárd ecu) Lengyelországnak volna szüksége, amit aztán Magyarország követne (2-3 milliárd ecu), utána Csehország mint a legfejlettebb és Szlovákia mint a legkisebb következne (évente mintegy 1,5-2 milliárd ecu igénnyel).
A becsült 11-14 milliárd ecu nem nagy összeg, ha akár az EU-országok megtakarításainak a GDP-hez viszonyított arányához, akár azokhoz a támogatási összegekhez hasonlítjuk, amelyeket a négy legfejletlenebb EU-tagország kapott mindeddig. Ez természetesen az EU költségvetésének is mintegy 15-20 százalékos növekedését igényli, ami körülbelül az EU-országok GDP-növekedésének a 0,2-0,23 százaléka. Ha a gazdasági növekedés folytatódik, sőt magasabb ütemű lesz, mindez elviselhető terhet jelent majd.
A visegrádi-országok a folyamat első szakaszában igényelnek nagyobb segítséget, később viszont a gazdasági fellendülés kedvező hatásai részben kiválthatják a külső finanszírozást. Így ezek az országok már az EU-hoz való csatlakozásuk előtt igénylik a külső pénzügyi támogatást azért, hogy képesek legyenek gazdaságuk fejlesztésére, az EU fejlettségi színvonalától való elmaradásuk mérséklésére. Később, ennek a folyamatnak “öngerjesztővé” válásával aztán igényeik jelentősen csökkenhetnek, s az EU számára jelentkező terhek is mérséklődnek.
