A vállalkozások irányításában egyre nagyobb szerepet kap a költségek racionalizálása, illetve kiszámíthatóvá tétele. Az egyre bonyolultabb és veszélyesebb technológiai folyamatok kockázatának felmérése speciális tudást igényel. Ennél is nagyobb, s jellegében másfajta ismeretet kíván a megfelelő kockázatkezelési stratégia kialakítása, a hatékony biztosítási konstrukció kiválasztása. Ezeket a teendőket egyre több vállalkozás profi kockázatkezelőre bízza.
Névjegykártyák és szakdolgozatok sora bizonyítja: megjelentek az úgynevezett risk managerek a magyarországi vállalkozásokban. Jelenlétüket egyrészt az egyre bonyolultabb kockázatvállalási stratégiák, másrészt a kockázatkezelés egyre bonyolultabb módszerei indokolják (de talán annak is van némi szerepe, hogy elegánsabbnak tűnik az angol “risk manager” cím használata, mint ha valaki egyszerűen csak “kockázatkezelő”).
Az üzleti biztosítás alternatívái és a biztosítási verseny (17 biztosító, s közel 200 alkusz versenye) új lehetőségeket, de egyúttal új problémákat is jelentenek a biztosítási piac szereplőinek. Ma már akár 50 százalékos eltérés is lehet a biztosítási díjban ugyanazon kockázat vállalásáért. A biztosítók üzleti szemléletének erősödésével együtt fokozatosan ki-alakul az a (néha az úgynevezett kockázatkitettség igen nagy mértékével járó) kör is, amely elvileg biztosítható kockázatnak tekinthető, a gyakorlatban azonban nem, vagy csak nagyon nehezen biztosíthatók, a hagyományos módsze-rekkel.
A kockázatkezelési (risk management) filozófia fejlődésével, illetve a pénzügyi feltételek változásával a biztosítási jellegű kockázatkezelésnek, illetve a biztosítási költségek csökkentésének egyre több, gyakran párhuzamosan is alkalmazható módja alakult ki. Így például az önbiztosítás, a biztosítási alkuszcég alkalmazása, illetve alapítása, a saját megtartás növelése, az úgynevezett captive biztosító (lásd külön írásunkat), valamint kölcsönösségi biztosító (Magyarországon biztosítási egyesület, illetve az önkéntes biztosítópénztárak) alapítása.
A tudatos és felkészült kockázatkezelés alapfeltételévé vált, hogy a szervezetnél önálló és a szervezeti hierarchiájában megfelelően elhelyezett risk managert alkalmazzanak. Ennek költségeit egy vállalkozás természetesen csak egy bizonyos méret felett tudja elviselni, illetve a risk manager ezeket a költségeket “kitermelni”. E szint alatt átmeneti, részleges megoldás lehet biztosítási tanácsadó vagy biztosítási alkusz (bróker) alkalmazása. Utóbbi megoldásoknak – egyebek mellett – az a hátrányuk, hogy a döntési folyamat túlzottan biztosításcentrikussá válhat. A biztosítási jövedelmek egy részének csoporton belül tartásának egyik – viszonylag olcsóbb – módja, hogy a vállalkozás saját biztosítási alkuszcéget alapít.
A kockázatkezelő feladatai természetesen alapvetően függnek a vállalkozás jellegétől, szervezetétől, hiszen egészen más megoldásokra van szükség egy 50-80 kis egységből álló, franchise módszerrel működő csoport, egy 500 taxit üzemeltető taxivállalat vagy egy nagy vegyipari cég biztosításpolitikájának kialakítása során.
Ma Magyarországon kevés vállalkozás éves biztosítási díja éri el azt a mértéket, amelynél már érdemes elgondolkodni egy captive biztosító alapításán. Ráadásul a biztosítási árversenyben olyan nyomott díjszint alakult ki, hogy azért saját kockázatot nem érdemes vállalni. Így ennek piaci lehetősége jelenleg 5-10 cégre korlátozódhat. Nagyobb fantázia lehet a közös captive cégek alapításában, klasszikusan például az egészségügyi, oktatási intézmények, illetve az önkormányzatok számára, amelyek biztosítási szempontból hasonló helyzetben vannak, de nincsenek egymással olyan jellegű versenyben, ami az együttműködést akadályozhatná. Ehhez azonban mindenképpen kell egy erő, amely előrelendíti az önszerveződést.
Több gazdálkodó szervezet (például az önkormányzatok) nagyobb tőkét gyűjthetnek össze, ezért számukra nem tűnik elképzelhetetlennek egy cégalapítás. Különösen akkor, ha a captive biztosítót nemcsak kockázatkezelési eszköznek, hanem befektetésnek is tekintjük. Már alapításkor is lehet oly módon szervezni az új céget, hogy az ne csak az alapítók biztosítási érdekeit szolgálja, hanem a tényleges piacon is megjelenjen önálló biztosítóként, esetleg leszűkített kockázatvállalási körrel és korlátozott értékesítési technikákkal. Ez a koncepció megnöveli a bankok, illetve más intézményes befektetők érdeklődését is.
Rugalmas megoldás lehet az esetleges tőkehiány áthidalására például biztosítási egyesület alapítása; hátterének megteremtésére esetleg egy off shore viszontbiztosító alapítása is előnyös lehet, gazdasági és kockázatkezelési szempontok alapján egyaránt. Azt a hatályos jogszabályok (lásd a biztosítóintézetekről és a biztosítási tevékenységről szóló 1995. évi XCVI. törvényt) nem teszik lehetővé, hogy magyar szerződő magyarországi érdekeltségére külföldi cégével (saját off shore biztosítójával) kössön biztosítási szerződést, így az ebből fakadó előnyök kihasználására sincs lehetőség – legfeljebb közvetett eszközökkel. Annak ugyanis nincs jogi akadálya, hogy magyar cég külföldön alapítson biztosítótársaságot, és annak sem, hogy hazai biztosítási egyesület, szövetkezet ennél viszontbiztosítsa portfólióját.
Az egyesület alapításának minimális feltétele (függetlenül attól, hogy biztosítási vagy egyéb testületről van-e szó) legalább tíz önkéntes tag alapítási szándékának kinyilatkoztatása. A biztosítási egyesülettel szembeni tőkekövetelmény nagyságrendekkel kisebb, mint egy részvénytársaság esetében. A biztosítási törvény differenciáltan szabályozza a biztosítóegyesületek alapításának tőkekövetelményét: szakosított biztosítási egyesületet már 600 ezer forint, általános biztosítási egyesületet viszont minimum 11 millió forint tőkével lehet létrehozni.
Az egyesületi megoldás egyébként ma már nem jelent újdonságot a magyar piacon, hiszen – amellett, hogy évtizedek óta működnek elsősorban élet- és balesetbiztosítással foglalkozó egyesületek – egymás után alakulnak a vagyonbiztosítási egyesületek is, ma még elsősorban a mezőgazdasági biztosítások területén. A mezőgazdasági egyesületek alapítását ösztönzi, hogy ehhez a kormány anyagi segítséget nyújt. Egy biztosítótársaság (az Argosz) azt is felvállalta, hogy segít az ilyen egyesületek szervezésében, szolgáltatásokat nyújt az alapításhoz és a működtetéshez, aminek fejében – természetesen – üzleteket remél. Lényeges momentum, hogy a kormányrendelet tartalmazza azt az indokot, amely az alternatív piac fejlődésének egyik fontos oka: “A költségvetési támogatás rendeltetése, hogy előmozdítsa a nehezen biztosítható mezőgazdasági kockázatokat vállaló egyesületek elterjedését… ” Ez annak is részleges bizonyítéka, hogy az alternatív piac terjedése nem feltétlenül – legalábbis nem azonos mértékben – jelenti a hagyományos piac szűkülését.
Az egyesületi megoldásnak számos előnye van: kis alapítási költség, átlátható, ellenőrizhető díj-kár viszonyok, alacsony költségek. Emellett a biztosítottak közvetlen kapcsolata, illetve közös biztosítási érdeke elősegítheti a hatékonyabb kármegelőzési intézkedések kidolgozását és alkalmazását, lehetővé teszi egyébként nem biztosítható kockázatok biztosítási eszközökkel történő kezelését. Mindeközben megfelelő szakmai tapasztalat megszerzését teszi lehetővé egy esetleges későbbi biztosítóalapításhoz.
Természetesen problémákat is okozhat ez a megoldás. Egyenlőtlen viszonyok esetén a tagok között “igazságtalan” teherviselés alakulhat ki; a károk rövid távú alakulása túlságosan befolyásolhatja a biztosítottak díjfizetési kötelezettségét; az egyesületen belül kicsi a lehetőség a kockázat porlasztására, ami túlságosan kiszolgáltatottá teheti az egyesületet a kockázatnak és/vagy a viszontbiztosítónak. Növeli ezt a problémát, hogy az említett mezőgazdasági egyesületeket logikusan területi alapon szervezik, miközben egy-egy jégverés, vi-har-, fagy- vagy akár járványkár az egymáshoz közel gazdálkodókat nagy valószínűséggel egyszerre sújtja. Amenynyiben egy nagy cég keres ilyen jellegű megoldást, további kilenc társat kell találnia, még akkor is, ha a kockázatok területileg nagy helyen oszlanak meg.
Az utóbbi években a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás rendszerének anomáliái révén egyre többször merül fel, hogy lehet-e ezzel az üzletággal biztosítási egyesület keretében foglalkozni. A kérdésre az elméleti válasz egyszerűnek tűnik: a vonatkozó jogszabályok egyike sem tiltja meg az egyesületek számára a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítást. Formai kötelezettséget csak a gépjármű üzemben tartójának kötelező felelősségbiztosításáról szóló, módosított kormányrendelet ír elő, eszerint a “biztosító: engedély alapján gépjármű-felelősségbiztosítást ellátó biztosító, amely tagja a Magyar Biztosítók Szövetségének” (Mabisz). A jelenleg működő biztosítók tehát meghiúsíthatják egy egyesület működését ezen a területen egyszerűen azzal, hogy nem veszik fel a Mabisz tagjainak sorába. Ám ezzel túl nagy konfrontációt vállalnának fel fölöslegesen, hiszen olyan érdekcsoportok léphetnek fel ilyen egyesület alapításának reális igényével, amelyeknek jó az érdekérvényesítési pozíciójuk. Ugyanakkor pedig még egy igazán sikeres egyesület sem szakíthat ki tekintélyes részt a piacból. Ráadásul – mint viszontbiztosítók – ebből az üzletből is részesedhetnének.
Jogi tisztázást igénylő probléma viszont, hogy a kormányrendelet szerint “a biztosító az üzemben tartónak a felelősségbiztosítás általános feltételei szerinti biztosítási ajánlatát köteles elfogadni”. Itt ugyanis át kellene hidalni azt az ellentmondást, hogy az egyesületnél csak tag köthet biztosítást, illetve azt, hogy a fentiek szerint az egyesületre is érvényes lenne a szerződéskötési kötelezettség.
Ám a gyakorlati problémák, ha nem is áthidalhatatlanok, de még nehezebbé teszik a helyzetet. A biztosítóknak számos olyan kötelezettségük van a hatósági ármegállapításból és a biztosítás kötelező jellegéből következően (elkülönített eredményelszámolás készítése, díjosztályonkénti számítógépes díj-, kár-, tartalékstatisztika vezetése és adatközlés, a díjkalkulációban történő részvétel stb.), amelyek egy kis egyesület relatív költségeit emelhetik. A biztosításfelügyeletnek mint engedélyező hatóságnak is nyilvánvalóan nagyobb a felelőssége, mint az egyéb egyesületekkel szemben. Hiszen például egy vagyonbiztosítási egyesület nem megfelelő működése esetén a tagok “csak” a saját vagyonukat veszíthetik, itt azonban a harmadik személlyel szembeni kártérítési kötelezettséget fedezi a biztosítás, amelynek a nagysága ráadásul előre beláthatatlan.
Nyilvánvaló tehát, hogy egy ilyen tevékenységet vállaló egyesületnek sokkal nagyobb taglétszámúnak, sokkal tőkeerősebbnek kell lennie, mint ami általában elvárható egy biztosítási egyesülettől. Emellett pedig nagyon fontos a megfelelő viszontbiztosítási fedezet mindenkori megléte. Ezt tehát nemcsak az engedélyezéskor, hanem rendszeresen ellenőriznie kell a biztosításfelügyeletnek. Persze már az alapkövetelményekkel is gondjai lehetnek, hiszen az idézett biztosítási törvényben nincs olyan előírás, amely külön foglalkozna a felelősségbiztosítást művelő egyesületekkel.
