Magyarország Kelet-Európa államai közül elsőként kezdte meg a kilépést a regionális autarkiából. A világgazdasági folyamatokba való visszaépülés mozgatórugói a liberalizált külkereskedelmen kívül részben a külföldi működőtőke-befektetések, részben a bérmunkavállalás. Az előbbivel számos tanulmány foglakozott már, miközben az utóbbival kapcsolatban hasonló mélységű vizsgálatok nem készültek. E tanulmány a Pénzügyminisztérium megbízásából végzett kutatás fontosabb megállapításait ismerteti.
Az elmúlt négy évben a teljes magyar exportot és ezen belül a bérmunkaexportot is számottevő hullámzás jellemezte, s az összes kivitel változása nagymértékben függött a bérmunkázás ingadozásától. Így például 1992-ben az exportnövekmény szinte kizárólag a bérmunkázás emelkedéséből származott, és az 1993-as visszaesés 42 százalékát is a statisztika által regisztrált bérmunka okozta. 1995 első nyolc hónapjában a kivitel növekedésének mintegy 30 százalékát adta a bérmunkázás emelkedése.
1993 végén, 1994 elején a forint jelentős leértékelésének szükségessége mellett érvelők gyakran hivatkoztak arra, hogy a hazai valuta túlértékeltsége miatt Magyarország elvesztette a bérmunkavállalásban korábban volt versenyképességét, s a bérmunkáltatók továbbtelepítették a bedolgoztatást az olcsóbb kelet-európai országokba.
Elvileg igaz az, hogy a bérmunkát elsősorban a bérköltségek alakulása mozgatja. Ugyanakkor sem a statisztikák, sem az empirikus vizsgálatok nem igazolták, hogy szoros ok-okozati összefüggés állt volna fenn 1993-ban a forint árfolyama és a bérmunka alakulása között. A statisztikai adatok szerint 1994-ben a bérmunkázás visszaállt az 1992. évi szintre. A havi bontású számok pedig arra is rámutatnak, hogy az aktív bérmunkaexport növekedése már 1994 januárjától dinamikussá vált. Ekkor azonban még nem történt változás sem az árfolyam-politikában, sem a bérek, bérterhek alakulásában. Sőt, éppen 1994. volt az az év, amikor – 1987 után először – 7 százalékos reálbér-növekedés következett be. Az élőmunkára rárakódó adók mértéke pedig 1992-höz képest ebben az évben jelentősen emelkedett.
Az 1993. évi bérmunkaexport csökkenése feltehetően több hatás eredőjeként alakult ki. A visszaesésben elsősorban a nyugat-európai, ezen belül a német dekonjunktúra játszhatott szerepet, recesszió idején ugyanis először éppen a bérmunkát csökkentik. Voltak azonban további változások is, amelyek hozzájárulhattak ahhoz, hogy a bérmunka kikerült a statisztikából. Egyrészt sok vállalatnál megváltozott az üzletkötés konstrukciója: a munkához szükséges nyersanyagot már nem a külföldi megrendelő, hanem a magyar cég szerezte be, másrészt nem közvetlenül a külföldi cég, hanem annak magyarországi leányvállalata, vegyes vállalata, képviselete adta a bérmunkamegbízást a magyar vállalkozónak. Figyelembe kell venni azt is, hogy a bérmunka nem naptári évhez, hanem termelési ciklushoz kötődik. Elképzelhető tehát, hogy a termeléshez szükséges import a tárgyévben már beérkezik, de a készterméket csak a következő évben szállítják ki. Valószínű, hogy 1993-ban erről is szó volt; ez volt ugyanis az az év, amikor a bérmunkához beérkező importanyag értéke jelentősen meghaladta a bérmunka-exportot. Mindehhez végül az is hozzájárult, hogy 1993-ban változott meg a bérmunka hazai szabályozása: ekkortól nem kellett a bérmunkához beérkező anyag értéke után vámbiztosítékot fizetni.
A hullámzás mellett 1995-re – 23-25 százalékos szinten – stabilizálódni látszik az aktív bérmunkának az összes exporton belüli aránya. Úgy tűnik továbbá, hogy az elmúlt két évben jórészt éppen a bérmunka volt az a tevékenység, amely hozzájárult a kivitel 1992. évi szintre való visszaállásához, illetve növekedéséhez.
Az export szempontjából a magyar produktum a hozzáadott érték, amely tényleges devizabevételt eredményez. A hozzáadott érték meghatározóan a bérmunkadíj, ami 1992 és 1994 között jelentős csökkenést mutat, majd az 1995-ös adatok újra emelkedést jeleznek. A számok mögötti folyamatok feltárása rendkívül nehéz. A nemzetgazdasági szinten mutatkozó bérmunkadíj ugyanis sokfajta, gyakran egymással ellentétes folyamat eredőjeként alakul ki.
A bérmunka-exportban az anyag és a díj általában kétharmad-egyharmad arányban viszonyul egymáshoz. Ennél 1992-ben némileg magasabb volt a hozzáadott érték aránya. Ezt részben indokolja, hogy a jugoszláviai konfliktus miatt jelentősen megnőtt a magyar bérmunkázás iránti kereslet, s érvényesíteni lehetett a magasabb jugoszláv bérszínvonalat a hazai vállalási árakban. Nehezen magyarázható viszont az 1993-94. évi zuhanás. Amennyiben ugyanis az 1993. évi nyugat-európai recesszió az ok, akkor 1994-ben – a fellendülés hatására – nem tovább csökkennie, hanem növekednie kellett volna a bérmunkadíjnak. Ha a változás mögött a konkurencia növekedése húzódik meg (vagyis a környező országok versenytársként való megjelenése és a magyarnál jóval alacsonyabb vállalási árak miatti díjleszorítás), akkor viszont az 1995-ös hozzáadott érték sem növekedhetett volna. Sokkal valószínűbb, hogy a változások mögött olyan szerkezeti elmozdulások vannak, amelyek ágazati, szakágazati, esetenként ennél is mélyebb mozgásokat: a bérmunkához adott saját anyag, kellék arányának ingadozását, a bérmunka-konstrukció átalakulását, illetve a bérmunkáztatók körének változását takarják.
Az összes bérmunka-exportnak stabilan a 96 százalékát négy ágazat: a kohászat, a gépipar, a vegyipar és a könnyűipar adja. A négy ágazaton belül meghatározó a könnyűipar és a gépipar szerepe: 1992 és 1995 augusztusa között, kisebb ingadozással, e két ágazat jegyezte az ipar bérmunkaexportjának 83-87 százalékát. E változatlan arányok mögött azonban jelentős szerkezeti átalakulás húzódik meg. Míg a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején a bérmunkázás szinte teljesen azonosítható volt a könnyűiparral (ezen belül is döntően a ruházati- és cipőiparral), 1995-re ez a helyzet jelentősen megváltozott. 1992-ben a könnyűipar még az összes bérmunka-kivitel 63 százalékát adta; 1995 első nyolc hónapjában ez az arány – folyamatos visszaesés után – 48 százalékra csökkent. Ugyanezen időszak alatt a gépipar részesedése 14 százalékponttal nőtt.
A gépipari bérmunkán belül az elmúlt években a volumenhordozó termékek a közlekedési eszközök és alkatrészeik, az ipari és háztartási villamos berendezések, az általános rendeltetésű gépek és a villamos forgógépek voltak. Változni látszik ezen belül a mikroszerkezet is, amennyiben növekszik a híradástechnikai termékek és a közlekedési eszközök alkatrészeinek aránya. A könnyűipari bérmunkakivitel közel 80 százalékát viszonylag stabilan három termékcsoport: a felsőruházati termékek, a lábbelik és az alsóruházati cikkek adják. (Ugyanakkor ezeknek a termékeknek a gyártása 90-95 százalékban bérmunkában történik, ami irreálisan magas arány, és teljesen kiszolgáltatottá teszi a termelőket.) További változás a bérmunkázás ágazati szerkezetében, hogy az elmúlt öt évben folyamatosan csökkent, és így kissé visszaszorult a vegyipari bérmunka (10-ről 8 százalékra), és növekedett a kohászati bedolgozás aránya (2-ről 6 százalékra). A kohászati bérmunka az elmúlt öt évben folyamatosan nőtt, különösen feltűnő az 1995. év emelkedése: 1994-ben a teljes kohászati bérmunka 63 millió dollárt tett ki, 1995 első nyolc hónapjában pedig már elérte a 105 millió dollárt. A növekedés jelentős szerkezeti módosulásokat takar: míg korábban a bérmunkát a vaskohászati vállalatok bérkokszolása (Dunaferr) és német megrendelésre hengerelt acél előállítása jelentette, 1995-ben a kohászati bérmunka 70 százalékát már az alumíniumkohászat adta. Ezek a szerkezeti változások részben magyarázhatják a bérmunkadíj ingadozását az 1992-95 közötti időszakban.
Ha a bérmunka ágazati szerkezetét a bérmunkadíj alakulásával együtt vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a nemzetgazdasági értékekhez hasonlóan az ágazati hozzáadott érték is erősen hullámzik. 1993-ban valamennyi vizsgált tevékenységi körben jelentősen csökkent a bérmunka gazdaságossága, s ez a visszaesés 1994-ben is folytatódott. 1995-ben viszont valamennyi ágazatban – a gépiparban pedig kiemelkedően – nőtt a bérmunkaexporton belül a bérmunkadíj aránya. A számok kedvező folyamatokat jeleznek: a felfutóban lévő gépipari bérmunka gazdaságossága jelentősen javult, s a másik volumenhordozó terület, a könnyűipar is mintegy 4 százalékpontos hozzáadottérték-javulást tudott elérni. Jelezheti ez azt, hogy a kiemelkedően gazdaságtalan bérmunkavállalások visszaszorulóban vannak, hogy nőtt a saját anyag, kellék felhasználása. Úgy tűnik továbbá, hogy a tavalyi, jelentős mértékű forint-leértékelés nem okozott csökkenést a bérmunkadíj devizaértékében.
Erős koncentrációt mutat a magyar vállalkozóknak adott bérmunka-megbízások ország szerinti megoszlása. Bár 1993-ban 105, és 1994-ben is 89 országgal álltunk aktív bérmunkaexport-kapcsolatban, mégis mindkét évben 10 országgal bonyolítottuk le összes bérmunkakivitelünk mintegy 93 százalékát. Ezen belül is három ország szerepe meghatározó: Németország adja a bérmunkamegbízások mintegy felét, Ausztria a 14, Olaszország pedig valamivel több mint 10 százalékát. (Meg kell jegyezni, hogy a bérmunkáltatók egy része multinacionális nagyvállalat, amelynek nemzeti hovatartozása pusztán attól függ, hogy melyik leányvállalata adja a megrendelést.)
Miután ma már – Ausztria csatlakozása után – mindhárom állam az Európai Unió tagja, az Unió és Magyarország gazdasági kapcsolatai jelentős mértékben a bérmunkára épülnek, s Magyarország meghatározó iparágai a bérmunkán keresztül kötődnek az Európai Unióhoz. Minden, ezt a tevékenységet érintő EU-szabályozás, illetve annak változása tehát erőteljesen befolyásolja a hazai gazdaság exportlehetőségeit. Különösen igaz ez, ha figyelembe vesszük, hogy a három említett országba irányuló teljes magyar exportban jelentős a bérmunkaexport aránya. Németországba menő összes kivitelünknek 1994-ben a 40 százaléka bérmunka-konstrukcióban valósult meg, s ez az arány Ausztria és Olaszország esetében is elérte vagy megközelítette a 30 százalékot.
Ennek az ad különös jelentőséget, hogy az Európai Unió 1995. január 1-jétől új szabályozási rendszert vezetett be, amellyel a bérmunkázást az Unión belül kívánja tartani. Az új rendelet, amely Spanyolország, Portugália és Görögország erőteljes nyomására, a németek és hollandok tiltakozása ellenére született, a nemzeti kompetenciák helyett az egész Unióra egységes engedélyezési rendszert vezetett be, amely szerint a bérmunkakérelmeket nem a nemzeti engedélyezési hivatalok, hanem egy, bizonyos időközönként összeülő brüsszeli bizottság hagyja jóvá. A szabályozás határozottan megkülönbözteti a hagyományos és az új bérmunkáltatókat. Az előbbiek még automatikusan megkapják az 1993-94-es tényleges bérmunka-szintjüknek megfelelő engedélyt, de ezt növelni csak rendkívül szigorú – a hazai termelés felfutásához kötött – feltételek teljesítése esetén tudják. Az újaknak viszont először megfelelő hazai termelési bázist kell kiépíteniük-felmutatniuk, s csak annak bizonyos százalékáig engedélyezik számukra a bérmunkát. Valószínű, hogy a szabályozás számunkra kedvezőtlen hatása az elkövetkező 1-2 évben jelentkezik majd.
Fontos, hogy a bérmunkázás gazdaságossága országonként jelentősen eltér. Kiemelkedően magas volt a hozzáadott érték azokban a relációkban – Egyesült Államok, Nagy-Britannia -, ahol az összes exporton belül alacsony (2-3 százalék) a bérmunka aránya, s ahol feltehetően csak néhány egyedi, magas minőségi követelményű megrendelés adódott. Ugyancsak az átlagnál gazdaságosabb volt a francia megrendelésre végzett bérmunka, amelyről tudjuk, hogy elsősorban szintén minőségi konfekció elkészítését takarja. Ijesztően gazdaságtalan volt viszont az orosz megrendelésre végzett bérmunka. (Egyes információk szerint ez nem is valódi bérmunka. Lada személygépkocsikba szerelnek ugyanis katalizátorokat, az autókat azonban csak papíron “szállítják” vissza, valójában a magyar piacon értékesítik őket.) A három nagy bérmunkáltató viszonylatában a gazdaságosság átlagosnak tekinthető. Azt kissé meghaladja az olasz, ami a minőségi ruházati és cipőipari bérmunka magasabb hozzáadott értékéből adódik, s elmarad tőle az osztrák az alacsonyabb díjú gépipari bérmunka magasabb súlya miatt.
A magyar bérmunkavállalók összetételét illetően az empirikus kutatás első és legszembetűnőbb tapasztalata az volt, hogy ma Magyarországon szinte valamennyi cég bérmunkázik valamilyen mértékben, függetlenül ágazati hovatartozásától és területi elhelyezkedésétől. A Duna vonala sem állít merev válaszfalat: a bérmunkázás az ország keleti részében is jellemző. Ugyanakkor – a magyar ipar koncentrációjának megfelelően – a bérmunkázás is bizonyos régiókban sűrűsödik.
Miután a bérmunka döntően két ágazatra: a könnyűiparra (ezen belül a ruházati és a cipőiparra), valamint a gépiparra jellemző, így ezekre érdemes a figyelmet fordítani. Mind a könnyű-, mind a gépipar területi elhelyezkedését vizsgálva jól kivehető bizonyos koncentrálódás, akár a foglalkoztatási, akár a termelési adatokat tekintjük. A ruházati ipar termelési értékének például mintegy 60 százalékát Budapesten, Győr-Moson-Sopron, Pest és Vas megyében állítják elő. Nyilvánvaló, hogy főként e területekhez kötődik a bérmunkázás is. A gépipari termelés még inkább Budapest-, illetve Dunántúl-központú. Ebben az ágazatban ma már kirajzolódni látszik egy, a világ élvonalában álló autóipari, híradástechnikai multinacionális vállalatoknak bedolgozó “háromszög” Székesfehérvár, Győr és Szentgotthárd csúcsokkal.
Miért választja a bérmunkáztatni szándékozó külföldi Magyarországot? A magyar bérköltség körülbelül tizede a nyugat-európainak. Számítások szerint egy német vállalkozó azzal, hogy Magyarországon dolgoztat, 15 százalékkal tudja növelni versenyképességét. Igaz, a többi átalakuló ország bérköltségei még alacsonyabbak, de a bérmunkáztató először és elsősorban saját országa bérköltségeihez viszonyít. Ami pedig az egyéb szempontokat illeti, azok tekintetében Magyarország számos előnnyel rendelkezik szomszédaihoz képest. Nagyon fontosak egyrészt a régi kapcsolatok. A bérmunkáztatók sok esetben korábbi kereskedelmi kapcsolatok alapján keresik meg a magyar vállalkozót. Magyarország előbb megkezdett nyitása, már a hatvanas évek végétől növekvő dollár-elszámolású kereskedelme, kooperációs kapcsolatai jelentős előnyt jelentettek a szomszédokkal szemben. Másrészt fontos szerepe van a földrajzi közelségnek és a megfelelő infrastruktúrának, hiszen a bérmunkáztatás szállításigényes tevékenység. Harmadrészt jelentős a közbiztonság szerepe. Ukrajnában a bérköltség ugyan csak 8 százaléka a magyarnak, ugyanakkor olyan egyéb kockázatokkal kell szembenézni, amelyek a bérmunkáztatók egy részét elriasztják. Végül, de nem utolsósorban döntő szempont a minőség, hiszen a magasabb minőséget kívánó bérmunka esetében a verseny, még a textiliparban is, jóval kisebb. Ez az a piaci szegmens, ahol sok ágazatban nincs a magyar termelőknek veszélyes versenytársuk.
Miért vállalnak bérmunkát a magyar vállalatok? A bérmunkában érdekelt hazai vállalkozókat több csoportba oszthatjuk. Vannak olyanok, amelyek kizárólag bérmunkából élnek, és olyanok, amelyek kapacitás-kihasználási, foglalkoztatási okokból, kiegészítő tevékenységként bérmunkáznak. Vannak, amelyek újonnan jöttek létre, egyenesen bérmunkázási céllal, és vannak, amelyeknek korábbi saját anyagos exportjukat kellett részben vagy egészben felváltani a bér-munkázással. Vannak olyan vállalatok, amelyek tudatosan törekedtek a bérmunka végzésére, és stratégiát dolgoztak ki a továbblépés lehetséges módozataira, és olyanok, amelyek sodródtak és sodródnak, mindenféle koncepció nélkül. Nyilvánvaló, hogy a különböző vállalatoknál más-más súllyal esnek latba a bérmunkával kapcsolatos szempontok. Általánosságban elmondható, hogy a KGST megszűnése utáni piacvesztés, a termelés, fejlesztés és az export finanszírozásának problémái, a nyugati piacokon nem versenyképes termékek, a nagymértékű kapacitás-kihasználatlanság azok az okok, amelyek a gazdálkodókat bérmunka vállalására ösztönzik, illetve kényszerítik.
Az elmúlt öt év tapasztalata alapján megfogalmazhatjuk, hogy a magyar integrálódás eltér a többi átalakuló ország világgazdasági illeszkedésétől. Tetten érhető ez egyrészt a működőtőke-befektetések régión belüli megoszlásában, másrészt a kelet-európai vállalatokkal végeztetett bérmunka jellegében. A működőtőke-beruházások körülbelül 13 milliárd dolláros – a régióban kiemelkedően legmagasabb – kumulált összege a mélyebb mikrogazdasági összefonódást mutatja. A kivitelen belül a bérmunka aránya ugyan a többi közép-kelet-európai átalakuló országéhoz hasonlóan magas, ágazati szerkezetét vizsgálva (a ruházati ipar visszaszorulása, a gépipar előretörése) viszont az körvonalazódik, hogy ma már Magyarország számára nemcsak a lemaradó iparágakban van lehetőség a világgazdasági folyamatokhoz való csatlakozásra. Német statisztikák szerint a magyar bérmunkázás német szempontból jobban hasonlít az ázsiai országok bedolgozásához – ahol 1989 és 1993 között a textil- és ruházati iparban csökkent, az ipar egyéb területein viszont növekedett a bérmunka -, mint a többi átalakuló ország helyzetéhez.
