Kevés dolog vált ki szenvedélyesebb vitákat az Európai Unió székhelyén, mint a “Szociális Európa” kérdése. A téma tömegeket mozgathat meg, kormányokat boríthat fel, miközben a brüsszeli szociálpolitikai törvénykezés gyorsuló üteme megingathatja a tagállamok közötti kompromisszumot.
A Szociális Európa sokkal többről szól, mint a munkaerőpiacok szabályozásáról. Lényegében arról, hogy mi a nemzetállam, és mi az Európai Unió szerepe a dolgozók és a munkanélküliek számára biztosítandó minimális életszínvonal és ellátás védelmezésében. Márpedig – Padraig Flynn, a szociálpolitika ír biztosának szavaival élve – ez “a civilizált társadalom egyik ismertetőjegye”.
Három évig látszólagos béke honolt a Szociális Európa kérdése körül. A recesszió és a magas munkanélküliség eltompította a magasabb igényeket hangoztató aktivisták harciasságát. Az egyes kormányok pedig megelégedtek azzal, hogy az elsősorban Anglia által hangoztatott követeléseket – a gyorsabb privatizáció, dereguláció és munkaerő-piaci rugalmasság igényét – a szociális piacgazdaság repedező kontinentális modelljéhez való ragaszkodással ellensúlyozzák.
Manapság azonban ez a fegyverszünet egyre törékenyebbnek tűnik. A brüsszeli szociálpolitikai kezdeményezések újbóli felgyorsulásával számos ütközési pont kialakulása várható. A legfontosabbak:
– A luxemburgi Európai Bíróság várhatóan szeptemberben dönt a brit kormány beadványáról, amely megtámadta a munkahét hosszát 48 órában maximáló EU-direktívát. A direktíva fenntartása ellenállást válthat ki Angliában: London szerint az nem más, mint az EU “mindenbe beleavatkozó” foglalkoztatási törvénykezésének szimbóluma.
– Ősszel ülnek tárgyalóasztalhoz az európai munkaadók és a szakszervezetek a részmunkaidőről szóló EU-direktíva tárgyában. A kérdés azért kényes, mert érinti a munkások arányos jogát a társadalombiztosításhoz és a nyugdíjellátáshoz. A vita végeredményéből az is kiderül majd, hogy Brüsszel mennyire kíván beavatkozni a részmunkaidős és a meghatározott idejű foglalkoztatás robbanásszerű növekedésébe.
– Erősödik a nyomás a foglalkoztatáspolitika újbóli bevezetéséért, hogy ezzel ellensúlyozzák a gazdasági és monetáris unió céljainak eléréséhez szükséges költségvetési szigor deflációs hatását.
A Szociális Európáról folyó vita 1989-ben kezdődött, amikor Francois Mitterand elnök a francia forradalom 200. évfordulóján felvetette egy szociális charta ötletét, amellyel az új egységes piac okozta zavarokat mérsékelni lehetne. Bár Margaret Thatcher akkori brit miniszterelnök nem volt hajlandó aláírni a szociális chartát, a franciák vezette hadjárat mozgásba lendítette Brüsszelt. Jacques Delors, az Európa Bizottság akkori elnöke és Vaszo Papandreu szociálpolitikai biztos negyvenhét szunnyadó szociálpolitikai kezdeményezést élesztett újjá. Ezek között ott volt a 48 órás munkahét direktívája is.
A bírálók azt állították: Delors programja a foglalkoztatáspolitika brüsszeli irányítású harmonizációját jelenti. A konzervatív brit kormány pedig úgy vélte, hogy az EU új szociális törvénycsomagja veszélyezteti a szakszervezeti befolyás visszaszorítására irányuló törekvéseit. Ezek az aggodalmak vezettek odáig, hogy két évvel később, 1991-ben John Major hajthatatlan volt, és Nagy-Britannia kimaradt a maastrichti egyezmény szociális jegyzőkönyvéből.
Ezzel bonyolult kompromisszum jött létre. A Brüsszeli Bizottság ugyanis a maastrichti egyezmény értelmében előterjeszthet szociális törvényjavaslatokat. Ha Anglia nem ért egyet, akkor ezeket a szociális charta (hivatalos nevén: szociálpolitikai megállapodás) keretében terjesztik elő újra, amely már csak a többi 14 tagállamra vonatkozik.
A kétlépcsős folyamat sokkal rugalmasabb, mint amilyennek a brit kormány hinni szeretné. A munkáltatóknak és a szakszervezeteknek első ízben van meghatározott döntéshozatali szerepük a helyi szinten értelmezhető “keretegyezmények” létrehozásában.
A UNICE, az európai munkaadók szövetségének vezetése úgy véli: a hangsúly fokozatosan eltolódott a dolgozók életkörülményeinek folyamatos javításáról a munkanélküliek gondjainak megoldása felé. Ez a munkaerőpiacok fellazítását, az oktatás és a képzés fontosságának erősödését jelenti.
Eddig mindössze két törvényt fogadtak el a szociális charta keretében:
– Az Európai Munkatanács (European Works Council) direktíváját, amely előírja a menedzsment és a dolgozók közötti tájékoztatást és konzultációt az 1000 főnél többet foglakoztató vállalatoknál.
– Azt a direktívát, amely a dolgozókat legalább három hónapos gyermekgondozási szabadságra jogosítja fel a gyermek nyolcéves koráig.
Nemcsak a szociális chartával lehet azonban új döntéseket hozni. Az egységes Európáról szóló törvény (Single European Act) 118A cikkelye megengedi, hogy a miniszterek tanácsa többségi határozattal is hozhasson a munkafeltételekkel kapcsolatos döntéseket. (Így született meg például az 1993-as munkaidő-direktíva; ezt a britek úgy tekintették, hogy ezzel az EU kijátszotta szociálpolitikai kívülmaradásukat.)
A briteknek a 118A cikkely alkalmazásával kapcsolatos kételyeit azonban más EU-fővárosokban, nevezetesen a megszorítási politika körül heves harcokat vívó Bonnban is osztják.
Alig múlik el nap, hogy a németek ne panaszolnák fel: bruttó 30 százalékkal járulnak hozzá az évi 90 milliárd ecu-s EU-költségvetéshez. Németország finanszírozta az EU-költségvetés két jelentős emelését 1988-ban és 1992-ben; majd ezeket a pénzeket Brüsszelből különböző programokra, például a munkanélküliek képzésére és segítésére csoportosították át. Ezért Bonn bejelentette, hogy a jövőben “blokkolni” fogja azokat az EU-kezdeményezéseket, amelyek a kiadások növekedésével járnának.
Németország fenntartásainak egyébként jogi alapjai is vannak. Bonn mindenáron meg akarja őrizni az egyes német tartományok, a szövetségi állam és az Európai Unió közötti feladatmegosztás mai határait. A német jelszó: Brüsszel ne kapjon új hatásköröket.
A német tisztségviselők szerint az EU-szociálpolitikában a legjobb módszer: a minimális normák alkalmazása, maximális rugalmassággal. Ez a megközelítés a szegényebb déli gazdaságok igényeit is figyelembe venné, de nem kötelezné az északiakat a szociális védelem és juttatások ottani magasabb szintjének leszállítására.
A nagy kivétel a régóta akadályozott európai vállalati statútum ügyének újjáélesztése. A Brüsszeli Bizottság, befolyásos vállalkozói szövetségek támogatásával, azt állítja, hogy az lefaragná a “nemzeti” menedzsment döntési szintjeit, és lényegében egy egységes európai holdingot hozna létre, ami a felesleges bürokrácia kiiktatásával akár 30 milliárd dollárnyi megtakarítást is hozna.
Nagy-Britannia és Írország azonban aggódik, hogy a javasolt statútumnak a dolgozók konzultációs jogára vonatkozó előírása eltántoríthatja a külföldi, elsősorban az amerikai befektetőket. A Financial Timesnak nyilatkozó Flynn szerint a Works Council direktívájának sikere (már 160 multinacionális cég fogadta el) eloszlatta ugyan a legnagyobb félelmeket, de Londont és Dublint még meg kell győzni. (Írországban például 417 amerikai vállalat 58 000 embert foglalkoztat, ami a termelésben dolgozó munkaerő 24 százaléka.)
A bonyolult vita lényege: az EU-tagállamok úgy szeretnének az egységes piacon egységes szociális szabályokat elfogadni, hogy ugyanakkor versenyképesek maradjanak a nemzetközi gazdaságban. Ez az ellentmondás kerül folyamatosan felszínre az EU maastrichti szerződés felülvizsgálatával foglalkozó kormányközi konferenciájának immár négy hónapja döcögő tárgyalásain.
Mindez már jelzi, hogy mi lesz az EU-szociálpolitika következő harcmezeje: az állami szektor és a jóléti állam, s ezen belül a nyugdíjrendszer és a társadalombiztosítás reformja.
