A nemzetközi és a magyar sajtó nagy nyilvánosságot biztosított a svájci bankok botrányos magatartásának, miszerint 1934 és a második világháború vége között a náci Németországgal együttműködve hatalmas rablott aranykészleteket halmoztak fel és ezeknek csak tört részét szolgáltatták vissza.
Az akkori német Reichsbank és a svájci bankszövetség közötti kollaboráció morális tartalmáról természetesen nem lehet vita. Vita van azonban a jelenleg a svájci bankokban még rejtőző összeg nagysága körül. A botrány hatására Svájc felfüggesztette a legendás svájci banktitokkal kapcsolatos törvényeket, megkönnyítendő egy nemzetközi vizsgálóbizottság tevékenységét, amelyet Paul Volcker, az amerikai Federal Reserve volt elnöke vezet. (A banktitok tényleges megszüntetését még a teljes svájci törvényhozásnak meg kell szavaznia, ami év végéig eltarthat. További késlekedést okozhat, ha a szükséges 50 ezer aláírás hatására az ügyet népszavazás alá bocsátják.) Visszatérve a vitatott összeg nagyságára: a háború után tartott washingtoni pénzügyi konferencia abból az amerikai becslésből indult ki, hogy a svájci bankokban 200 millió dollár rablott arany rejtőzik, amelyet a nácik részben megszállt országok bankjaiból, részben az elkobzott zsidó vagyonból harácsoltak össze. Ezen a konferencián a svájciak 60 millió akkori dollárnak megfelelő értékű aranyat szolgáltattak vissza. Eszerint 140 millió lenne a még Svájcban rejtőző arany értéke – természetesen akkori dollárban, mai dollárértékben tehát sokszorosan magasabb.
A botrány akkor robbant ki, amikor az angol külügyminisztérium egy vizsgálata arról beszélt, hogy (1946-os értékben) nem az említett 140 millió, hanem 500 millió dollárnyi arany kincsen ülnek a svájci bankok. Ennek bizonyítására egy “nyelvbotlásra” hivatkoztak, amely szerint Alfred Hirs, aki 1946-ban a svájci nemzeti bankot képviselte a washingtoni konferencián, ilyen összegről beszélt volna. A Financial Times legújabb száma nem “nyelvbotlásról”, hanem az angol külügyminisztérium botlásáról beszél. Svájci kutatások ugyanis produkálták a washingtoni konferencián egyébként vitatható szerepet játszó Alfred Hirs nyilatkozatának pontos francia nyelvű változatát, amely szerint a svájci nemzeti bank képviselője nem dollárról, hanem svájci frankról beszélt. Ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy a botrányt kiváltó vádakkal ellentétben Svájc 1946-ban a trezorjaiban rejtőző náci arany csaknem felét, nem pedig 12 százalékát szolgáltatta vissza. Ráadásul az 1946-os washingtoni értekezleten Svájc, valamint az USA, Nagy-Britannia és Franciaország a 60 millió dollár, azaz akkor 250 millió svájci frank átadása után az ügyet lezártnak tekintette. Az egyezmény II. paragrafusának 2. pontja a következőképpen szól: “A szövetséges kormányok a maguk részéről kijelentik, hogy a 250 millió svájci frank átvétele után a maguk, valamint központi bankjaik részéről lemondanak minden további igényről a svájci kormánnyal, illetve a svájci nemzeti bankkal szemben a háború alatt Svájcba átutalt német arany ügyében. Ezt az aranyat érintő minden problémát ily módon rendezettnek nyilvánítanak.”
A vita nyilván még tovább fog folytatódni. Végső soron a Volcker-bizottságnak kell döntenie. Meghatározó jelentőségű lesz a “nyelvbotlás” megítélése. Amennyiben a washingtoni konferencián Hirs valóban svájci frankról és nem dollárról beszélt, akkor természetesen a sajtójelentésekben most feldobott összeg lényegesen kisebb, ami főleg a nemzetközi (és nemzeti) zsidó szervezetek morálisan tökéletesen jogos visszaszolgáltatási igényeinek reális mértékét csökkentheti.
Egyébként a Financial Times a botrány kapcsán felveti a svájci és offshore bankok általános tevékenységének szerepét és figyelemre méltó adatokat hoz nyilvánosságra. 1. Becslések szerint vagyonos magánszemélyek összesen 2000 milliárd dollárt tartanak hazájukon kívül svájci és offshore számlákon. 2. Az angol pénzügyminisztérium számítása szerint évente 300 és 1000 milliárd dollár közötti értékben mosnak tisztára ezeken a számlákon illegális pénzeket. 3. Természetesen távolról sem csak Svájcról van szó. Az amerikai Jones Day Reavis & Pogue nemzetközi ügyvédi iroda “pénzmosási szakértője” szerint a pénzmosók 125 országot használnak. Svájc a maga részéről ma már együttműködik a bűnös eredetű pénzekkel kapcsolatos nemzetközi nyomozásban és ha pénzmosás gyanúja merül fel, akkor ügyészi meghatalmazásra eddig is felfüggesztették (most az aranybotrány hatására általánosan felfüggesztett) titkossági szabályaikat. 4. Svájccal szemben a legfontosabb kifogás továbbra is az, hogy a svájci törvények az adóelkerülést nem kezelik bűncselekményként, adóügyekben tehát nem működnek együtt a nemzetközi vizsgálatokkal. 1989-ben a Hét Nagy gazdasági csúcsértekezlete külön csoportot hozott létre a nemzetközi pénzmosási tevékenység megakadályozására. Áttörést azonban mindmáig nem lehetett elérni, miután az egyes országok és bankrendszereik számára a laza szabályozás óriási pénzügyi hasznot jelent.
