Eurószkepszis

Az amerikai deficit egyre komolyabb méreteket ölt. Ön szerint meddig tartható fenn, hogy a világ többi része finanszírozza az Egyesült Államokat, és hogyan hat mindez a világgazdaságra?

– Világos, hogy ez nem tartható fenn sokáig. Valamit mindenképpen kezdeni kell vele, mint ahogy ez korábban is történt. De amerikai közgazdászként leginkább az aggaszt, hogy ez a kérdés áll majd a gazdaságpolitikai diskurzus középpontjában a következő tíz évben. Ez a probléma viszszafogja majd a befektetéseket a technológia, az oktatás és a szociális intézmények terén, így végső soron rossz hatással lesz az Egyesült Államok növekedésére. S ez rossz a világgazdaságnak is. A hatalmas hiány már ma is az instabilitás forrása. Az ország a 2 százalékos szufficittől jutott el 5 százalékos deficitig. Egyes becslések szerint ez nőni fog, mások szerint csökken, de a legutóbb nyilvánosságra hozott előrejelzések szerint az elkövetkező tíz évben kétszer akkora lesz a hiány, mint korábban várták. Ez valós probléma: hatalmas keresletet generál a globális pénzügyi piacokon, ami magasabb kamatlábakhoz vezet és – potenciálisan – a világgazdaság lelassulásával járhat.

– S mi lesz közben a dollárral? Továbbra is gyenge marad az euróval szemben, vagy elmozdul a paritás felé?

– Először is figyelembe kell vennünk, hogy a globális piacot az elmúlt harminc évben az árfolyam-ingadozások jellemezték. Ez ismét egy példája annak, hogy a piacok nem működtek tökéletesen. Még a Fehér Házban dolgoztam, amikor hirtelen a jen/dollár árfolyam 106-ról 80-ra esett, majd 140-re emelkedett. Semmilyen alapvető változás nem volt a gazdaságokban, csupán a spekulánsok először pesszimisták voltak az Egyesült Államokkal kapcsolatban, majd optimisták. Ezt meg kell tanulni kezelni. Jelenleg az eseményeket elsősorban mozgató fundamentális erő az, hogy tudomásul vesszük: az amerikai makrogazdaságot rosszul menedzselik, és ez magas külkereskedelmi és költségvetési hiányban jelentkezik. Ez ahhoz vezet, hogy az emberek felteszik maguknak a kérdést, miért tartsunk magunknál olyan sok dollárt vagy dollárban denominált adósságot. A dolgok akár drámaian megváltozhatnak a választások után: egy demokrata kormányzat valószínűleg növelné a gazdagok adóterheit. A Bush-adminisztráció által okozott kár azonban olyan nagy, hogy ezt egy, a magasabb jövedelműekre kivetett adóemelés sem tudja helyrehozni. Emellett politikailag is nehéz feladat lesz az eddigi lépéseket visszafordítani. Így egy hoszszabb időszakra – akkor is, ha a demokraták kerülnek hatalomra, vagy ami még rosszabb, ha újból Busht választják meg -, a dollár valószínűleg továbbra is gyenge marad. Elképzelhető, hogy az Európai Központi Bank (ECB) végül azt mondja: kamatot kell csökkentenie, ezen keresztül kiigazítva az árfolyamot, mivel ha nem teszi, akkor alacsonyabb lesz az európai export és gyengébb a növekedés. Elképzelhető tehát, hogy az ECB, bár ma ennek nincs jele, válaszlépést tesz, annak ellenére, hogy nincs komoly inflációs veszély. Az ECB viszont a múltban nem fordított figyelmet a növekedésre és a foglalkoztatásra, csupán az inflációra fókuszált, háttérbe szorítva az előbbi kérdéseket.

– Ezek után mi a véleménye a Stabilitási és Növekedési Paktumról, hogyan látja a jövőjét a német és francia különtörekvések ismeretében?

– Az egyezmény helyes neve szerintem inkább Stabilitási Paktum lenne, ugyanis nem igazán tett jót a növekedésnek. Hozzátehetném, a stabilitásnak sem. Az az intézményrendszer, amely fiskális megszorítással válaszol a gazdasági visszaesésre, alapvetően hibás. Egy olyan intézményrendszer viszont, amely azt tűzné ki célul, hogy hoszszú távon ne legyen deficit, helyénvaló lenne. Az Egyesült Államokban a kilencvenes évek közepén a republikánusok – ugyanazok, akik most a magas deficit mellett törnek lándzsát – olyan alkotmánymódosítást javasoltak, amely előírta volna a kiegyensúlyozott költségvetést: ez a Stabilitási Paktum amerikai megfelelője lett volna. Mi ezt a Clinton-adminisztrációban erősen, és végül is sikeresen, elleneztük. Persze, ha annak idején a republikánusok ezt keresztülviszik, akkor most nem hajthatnák végre jelenlegi programjukat, tehát ez kétséges győzelem volt.

– Erősen ellenezte, hogy Svéd-ország belépjen az eurózónába. Milyen tanácsot adna az EU-hoz most csatlakozó országoknak?

– A legtöbbjüknek azt mondanám, hogy fel kell ismerni: a gazdasági átmenet kiigazításokat igényel, és az árfolyam-politika ennek hasznos eszköze. Ez nem az az időszak, amikor feladhatnák ezt az eszközt. Nyilvánvalóan úgy akarják felhasználni a monetáris és a fiskális politikát, hogy az árfolyamok stabilak maradjanak. A nemzetközi pénzügyi piacok azonban megnehezíthetik ezt. Tehát össze kell vetni azt a kockázatot, amelyet az instabil nemzetközi pénzpiacok jelentenek egy kis valuta számára, annak a rizikójával, hogy lekötik magukat, ami megnehezítheti a kiigazításokat. Ha sikerül a valuta hitelességét kiépíteni, akkor azt mondanám, hogy alacsonyak a belépés előnyei. Minden országnak magának kell ezt a döntést meghoznia.

– Ön egy könyvében amellett érvel, hogy a privatizációt mindig körültekintően kell végrehajtani, és információs aszimmetria vagy egyéb piaci kudarcok esetén a kormánynak aktív szerepet kell vállalnia. Az átmeneti gazdaságokban napirenden van az egészségügy privatizációja. Mi lenne a teendő?

– Ez, ha szabad így fogalmaznom, eléggé problematikus szektor. Az egészségügy semelyik gazdaságban nincs olyan mértékben magánosítva, mint gondolnánk. Az Egyesült Államokban a kormányzat jelentős szerepet vállal az időseket segítő Medicare, vagy a szegényeket célzó Medicaid programmal. Az ösztönzők, amelyek jelen vannak egy magánpiacon, felhígulnak. Ez jelentős piaci kudarc, ismét jó példája annak, hogy a piacok gyakran nem működnek tökéletesen. Vannak azonban jó kormányzati kezdeményezések: a kanadai rendszer sikeres és jóval költséghatékonyabb, mint az amerikai. Igazából az a kérdés, hogy a kormányzati és a magánszektor milyen keveréke valósul meg. Ha az amerikai modell, akkor nyomatékosan nem tanácsolnám; ez mindenképpen olyan terület, amely gondos körültekintést igényel.