Első munkanapját töltötte a Yokogawa japán elektronikai nagyvállalatnál az 1990-es évek elején Kazi Károly, amikor az egyik igazgató magához hívatta. A nagyfőnök a szokásos hajlongások után büszkén megmutatta műszaki doktori oklevelét a hasonló végzettséggel rendelkező ifjú magyar kutatónak. „A dolgok sikerességéhez a kiálló szögeket be kell verni” – hangzott a búcsúzóul szánt igazgatói figyelmeztetés. „Mint kiderült, ez nagyjából azt jelentette, hogy hiába vagy jobb, mint a többiek, akkor sem szabad annak mutatkoznod, illetve ha rosszabb vagy, segíteni fognak” – fordítja le a japánban bizonyára közkeletű mondást Kazi, majd hozzáteszi, hogy ezt – a csapatmunka fontosságára utaló elvet – a mai napig szem előtt tartja cége irányításakor.
ŐRHÁZBÓL INDULVA. A vasutas családból származó mérnök gyermekkorát a Kiskunságban, azon belül is Kisszálláson töltötte, egy villany nélküli vasúti őrházban. A mozdonyfüstös környezetből szinte egyenes út vezetett a budapesti Vasúti Biztosítóberendezési és Távközlési Szakközépiskolába. „Abból az osztályból hármunkat vettek fel az akkor slágernek számító villamosmérnöki karra” – jelzi, hogy nem akármilyen alapokat nyújtott a vasúti szakközép. A híradástechnika szakos, kollégista fiatalembert a médiavilág szele is meglegyintette, előszeretettel sürgölődött ugyanis a kollégiumi rádióban, előbb műsorszerkesztőként, majd stúdióvezetőként.
Az egyetem elvégzése után kis híján az édesapja nyomdokaiba lépett, jött ugyanis a hívó szó a MÁV szegedi igazgatóságáról. Lakás helyett azonban csak annyit tudtak ajánlani, hogy támogató levelet mellékelnek egy tanácsi lakás igényléséhez. Kazi nem bízván a ködös szegedi jövőben, inkább az alternatívaként kínálkozó lehetőséggel élve ott maradt az egyetemen nevelőtanárnak, amihez ráadásul egy kollégiumi szoba is járt. A lakáskérdés ideiglenes megoldását házasságkötéssel koronázta meg az újdonsült mérnök. Az ifjú pár öt évig maradt a kollégiumban, 1985-ben sikerült egy lakótelepi panellakásba költözni.
Kazi Károly első „rendes” állása az MTA Műszaki Fizikai Kutatóintézeténél volt. A nyolcvanas évek vége felé kinyíló lehetőségeket kihasználva többször is részt vehetett külföldi konferenciákon, ahol volt alkalma nemzetközi szakmai kapcsolatokat kiépíteni. A rendszerváltás idején egy ilyen kapcsolatának köszönhetően felajánlottak neki egy kutatói állást Japánban. Nem kellett kétszer mondani, családostól kiutazott Tokióba. „Szükségük volt egy olyan mérnökre, aki megelégszik az ottani fizetéssel, ugyanakkor van gyakorlati tapasztalata” – vezet be a racionális japán döntési mechanizmusba. A magyar viszonylatban jó fizetés azonban a drágább szigetországi megélhetés miatt nem is volt olyan sok, ráadásul a nagyobbik lányt – a japán írásjelek titokzatos világától megmentendő – angol iskolába kellett járatni, ami aztán végképp nem volt olcsó. Két év elteltével, 1992-ben, amikor a kisebbik leány is iskolaéretté vált, a családi kupaktanács a közelgő anyagi csőd elkerülése végett a hazautazás mellett döntött.
MEGMENTŐ MEGRENDELŐ. „Nem baj, kinyílt előttem a világ, jó nevű magyar diplomám, japán szakmai gyakorlatom van” – gondolta naivan Kazi, és több mint tíz európai céghez adta be pályázatát, pozitív választ azonban sehonnan sem kapott. Visszament tehát a rendszerváltás előtti kutatóintézeti állásba. A megnyíló nyugati piacok miatt azonban már nem volt akkora szükség a magyar fejlesztésekre, nagyon kevés pénz maradt kutatásra. Az alkalmazott K+F megbízások elapadása miatt pénzügyi nehézségekkel küzdő kutatóintézetet Kazi végül otthagyta. A versenyszférában látva inkább az érvényesülés lehetőségét, átigazolt az 1991-ben alapított, 75 százalékban a német anyacég, s 25 százalékban a menedzsment egyik magyar tagjának tulajdonában lévő Bonn Magyarország Elektronikai Kft.-hez. A cég Németországból behozott nagy teljesítményű, mikrohullámú erősítői azonban nem voltak különösebben kelendőek a magyar piacon, ráadásul a német tulajdonos – némileg bizalmatlan módon – nem akart semmi egyéb fejlesztési feladatot adni magyar cégének. A „miért nem maradtam inkább Japánban” kérdésén ekkoriban gyakran elmerengő Kazi három munkatársával úgy határozott, hogy – az éhhalált elkerülendő – az előremenekülést választja. A tervük abban állt, hogy saját termékeket kezdenek el fejleszteni, és ezeket megpróbálják értékesíteni. Két-három évig éltek egyik projektről a másikra, majd 1996-ban lassan beindult a szekér, betoppant ugyanis a Westel képében az első nagy – hosszabb távú megrendeléssel kecsegtető – vevő. A távközlési cég számára úgynevezett ismétlőállomásokat kellett fejlesztenie a Bonn Kft.-nek, ezek segítségével „fedik le” a bázisállomások hatókörén belüli árnyékolt pontokat (metrót, föld alatti helyiségeket, vasszerkezetű irodaházakat). Azóta már – egyéb saját fejlesztésű termékeket – a másik két mobilcégnek is szállítanak. Sőt, a bevásárlóközpontok lefedését – ahol egy közös antennarendszeren kell a három szolgáltató berendezéseinek működnie – megoldották egyetlen „dobozzal”, egymás zavarása nélkül.
A
|
„A német fő tulajdonos mindeközben érdeklődve nézte, hogy mire jutunk, nem segített, bár nem szólt bele a cég irányításába, és nem is vitt ki pénzt a vállalatból” – mondja Kazi Károly. A helyzetet megoldandó, a háromtagú magyar menedzsment kezdeményezésére a német fél megértéssel fogadta azt a javaslatot, hogy magyar többségi tulajdonba kerüljön a cég, csak 26 százalékos tulajdonrészhez ragaszkodott. Kazi Károly 27 százalékos részesedéssel a legnagyobb tulajdonossá és ügyvezetővé vált.
Úgy véli, pozíciójukat az tette stabillá, hogy megtalálták a piaci rést az olcsó tömegtermelésben érdekelt, de kisebb, egyedi megrendeléseknél versenyképtelen nagy multik, és az egy-két fős garázsvállalkozások között. Ráadásul az ő példájuk is jól mutatja: magyar cég is létrehozhat nemzetközi szinten is versenyképes termékeket, és dolgozhat a nyugatiakhoz hasonló hatékonysággal. „Annak idején úgy mentem ki Japánba, hogy kis nyuszinak éreztem magam, kiderült azonban, hogy ők se tudnak sokkal többet, mint mi, csak a lehetőségeik valamivel jobbak” – jelzi Kazi, hogy legalábbis műszaki területen nincs okunk kisebbségi komplexusra.
Azért, hogy ez a továbbiakban is így maradjon, a Bonn Kft. már évek óta együttműködik a Budapesti Műszaki Egyetemmel. A céljuk az, hogy elősegítsék az utóbbi években eltünedezett – korábban világszínvonalú – magyar mikrohullámú technika felélesztését az egyetemi oktatástól kezdve a kutatás-fejlesztésen át az ipari gyártásig. Seller Rudolf egyetemi adjunktus elmondása szerint a Bonn Kft. mind anyagilag, mind szakmailag segíti a munkájukat, a diákjaik gyakorlaton vehetnek részt a cégnél, sőt többen közülük már a Bonn-nál dolgoznak.
