Az éjszaka gyarmatosítása

Most nem érek rá, majd este beszélünk – a negyven körüli, agilis hölgy délután négykor, a buszon ülve harsogta ezt a mobiltelefonjába, minden bizonnyal valamely családtagjával, vagy más személyes ismerősével próbálva megértetni, hogy rettenetesen elfoglalt. Az este alatt – a statisztikák szerint – a 7-8 órát érthette. Az „átlag magyar” időbeosztását alapul véve valóban van még addig jó pár teendője: esetleg dolgozik kicsit, talán hamarosan kezdődik a nyelvórája, és esetleges háziasszonyi teendőit is csak ezután végzi majd el.

Budapesti szórakozóhely. Később fekszenek.

ÚJ SZOKÁSOK. Az elmúlt húsz évben fenekestül felfordult az életünk: mintha felgyorsult volna minden, még az idő is gyorsabban múlik, rövidebb a nap, az év. „Életünk ritmusa valójában különböző távú, éves, szezonális, heti, napi ritmusok egymásra épüléséből alakul ki, és ha a piramis alacsonyabb szintjein megbomlik a harmónia, az átsugárzik a hosszabb távú ritmus egyensúlyára is” – húzza alá Falussy Béla időmérleg-kutató, aki évtizedek óta kíséri figyelemmel a magyar népesség rutinjainak alakulását, és mint mondja, nem pusztán szubjektív érzet az, hogy megváltozott az időhöz való viszonyunk. Furcsa módon, minden egyéni szubjektív érzet ellenére, a statisztika szerint átlagosan majd’ egy órával megnövekedett a szabadidőnk az elmúlt évtizedekben: míg 1986-ban a 15 és 69 év közötti népesség naponta átlagosan 265 percet töltött kereső tevékenységgel, 2000-ben ez 50 perccel rövidebb volt. Ezek az adatok azonban az inaktív lakosságot és a hétvégéket, a nyaralást is magukban foglalják. A megtévesztő képet tehát főként a munkanélküliségnek a rendszerváltás utáni, ugrásszerű emelkedése alakítja ki: azaz az inaktívak, a munkaerőpiacról kiszorultak kényszerűen kisajátítják az össz-szabadidő tetemes részét. Mi sem érzékelteti ezt jobban, mint a munkával töltött idő változásának végzettség, lakóhely szerinti eltérései: míg Budapesten még nőtt is a munkapercek száma, például a diplomások esetében, addig az alacsonyan képzettek, illetve a vidékiek „dúskálhatnak” a kényszerű szabadidőben.

FÜGGŐSÉG A TÉVÉTŐL. Egyes tevékenységek sokkal dominánsabb pozícióba kerültek a napi teendőink között. Közel 20 évvel ezelőtt például egyáltalán nem volt jellemző, hogy hétköznaponként már viszonylag korán, a délutáni órákban tévét néztek volna az emberek: most a férfiaknak és a nőknek is körülbelül 20 százaléka tölti ebben a napszakban a képernyő előtt ülve az idejét. Az elektronikus média fogyasztása egyébként is minden képzeletet felülmúlóan megnövekedett az elmúlt húsz évben: a nap minden egyes pillanatában többen bámulják a képernyőt, mint 1986-ban – már viszonylag korán, a délután folyamán megkezdődik, és egészen a lefekvésig, körülbelül 22 óráig tart a „főműsoridő”. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) friss adatai szerint este 9 körül fél Magyarország a készülék előtt ül, a nap több időszakában pedig duplájára nőtt azoknak az aránya, akik tévét néznek. Ez a növekedés persze más tevékenységek kiszorulásával jár: kevesebb időt fordítunk például társas együttlétre, kulturális tevékenységekre. Amíg 1986-ban egy hétköznapon, délután 3 órakor az ilyesfajta elfoglaltság még az öt leggyakoribb tevékenység között szerepelt a nőknél (gondoljunk itt akár egy szomszédasszonyi csevelyre), mára kiszorult azok közül. Ugyanakkor megjelentek egészen új ténykedések is a leggyakoribb elfoglaltságok között: a hétvégi hobbi és sport például nagyjából azonos súllyal szerepel mindkét nem pihenőidejében; a tanulás viszont a jelek szerint inkább a férfiak kiváltsága.

Az egyik leginkább szembetűnő változás 1986-hoz képest, hogy ébrenlétünk hagyományos időszaka hátrébb tolódott: átlagosan jó 20-30 perccel később kelünk és később fekszünk, mint régen – tudjuk meg Giczi Johanna szociológustól, aki Sik Endrével és Altorjai Szilviával közösen éppen az éjszaka meghódításával foglalkozott egy friss tanulmányban. Mindannyian érzékeljük, hogy egészen mást jelent már a „délután” vagy az „este”, mint néhány évtizeddel ezelőtt: ami régen a „nagyon későn” volt, az mára, úgymond, emberi idővé vált. Népszerű kifejezéssel élve megkezdtük az éjszaka gyarmatosítását – igaz, ebből a folyamatból korántsem mindenki veszi ki a részét. Az „éjszaka telepesei” között, bár minden korcsoport képviselőit megtalálhatjuk, a 19 és 24 év közötti, illetve a legidősebb korosztály körében a legnagyobb mértékű az eltolódás. Az iskolai végzettség, illetve a lakóhely urbanizációs szintjének emelkedésével pedig szinte törvényszerűen együtt jár az elalvás időpontjának elcsúszása az éjszakába.

Aludni ugyan nem alszunk kevesebbet, sőt, egyes társadalmi csoportok, korosztályok alvásideje még nőtt is valamicskét, az alvás ideje és a „természetes”, a napkelte és a napnyugta által határolt éjszaka időszaka egyre inkább szétcsúszik – bár este 10 óra után a legtöbben most is ágyban vannak már. A növekvő számú virrasztó kisebbség legfőképp kikapcsolódásra használja a kései órákat: (természetesen) a tévézés, az olvasás, és a társas együttlét tölti ki a meghódított éjszakát.

A TANULÁS KORA. Az elmúlt évtizedek hozadéka a felnőttkori tanulásnak szinte az egész népességre jellemző elterjedése is, szoros kölcsönhatásban a szabadidő eltöltésének alakulásával. A felnőtt korú népesség ugyanis döntően az egyébként rekreációra, kikapcsolódásra fordítható idejében tud csak a saját képzésével foglalkozni: a rendelkezésre álló szabadidő mennyisége határt szab a tanulásra fordítható időnek, a tanulás pedig értelemszerűen a klasszikus szabadidős tevékenységek rovására megy. A „life long learning” hosszú ideje slágertéma a fejlett országokban – mindannyian láthattunk már fotókat egyetemi előadásokat hallgató nyugdíjasokról, éppen programozni tanuló háziasszonyokról. Magyarországon viszont korántsem valamiféle modern passzióból tanulnak az emberek munka mellett, felnőtt fejjel is: Singer Péter oktatáskutató szerint a legtöbben munkaerő-piaci kényszerektől hajtva, vagy a képzettség nyújtotta magasabb presztízs reményében töltik tankönyvek fölé görnyedve jól megérdemelt szabadidejük jelentős részét. A felnőttkori tanulásnak mára jól fejlett piaca alakult ki, a képzési formák és tartalmak sokszínűségével, a vegytisztán autodidakta önképzéstől az egynapos tanfolyamokon, levelező oktatáson keresztül a többéves, államilag elismert, posztgraduális képzésekig. Szakértői becslések szerint Magyarországon jelenleg a 18 és 39 év közöttiek közel 30 százaléka, több mint 800 ezer ember tanul valamilyen formában, a 14 és 69 év közöttiekre vetítve pedig arányuk körülbelül 10 százalékos. A teljes átképzés éppolyan jellemző, mint a szakmán belüli továbbképzés, sőt, a nyugati trendek tükrében az előbbi terjedése a valószínű. Európa nyugati felén a kutatások szerint átlagosan négy-ötévente szakmát váltanak az emberek.

Singer Péter szerint azonban valószínű, hogy az egyéb szabadidős tevékenységek rovására választják inkább a tanulást a magyar felnőttek. Elsősorban a rekreáció, a személyiségfejlesztés és a családi, baráti programok, illetve a sport, a kirándulás szorulnak a háttérbe. Ez pedig igencsak szomorú jövőt jósol a (jóllehet remekül képzett) eljövendő felnőtt generációknak.