Szándékosan írtam határozatlan névelőt a címben a „befejezetlen” szó elé. „A” befejezetlen ugyanis azt jelentette volna, hogy különleges esztendőről van szó. Holott minden év befejezetlen. Hiszen ha 2005 januárjában történik „valami”, az érvénytelenítheti mindazt a következtetést és értékelést, amire 2004 felidézése során vállalkoztam.
STRATÉGIAI VONULATOK. Abbahagyván ezt a talán önvédelmi ízű elmélkedést, mégis megpróbálom rendbe szedni az esztendő eseményeit. Ezek közül a fontosabbak illeszkedtek az év jellegét meghatározó nagy politikai-stratégiai vonulatokhoz. Elég kiragadni néhányat az ilyen epizódok közül, és minden külön magyarázat nélkül világossá válik, hogy éppen melyik stratégia részei. Néhány jellegzetes példa, idősorrendben.
Január: A kibővítés előtt álló Európai Unió hat legfontosabb nettó befizetője – Nagy-Britannia, Németország, Franciaország, Svédország, Finnország és Ausztria – drágának találja a bővítés „árát”, és elutasítja az Európai Bizottság által igényelt hozzájárulás mértékét. A hónap végén a kínai államfő párizsi vizitje alkalmából Chirac elnök utasítására vörös fénybe „öltözik” az Eiffel-torony.
Március: Megkezdődik az amerikai választási küzdelem finise a frissen megválasztott demokratajelölt, Kerry szenátor és a „háborús elnökként” viselkedő Bush között. Három nappal a spanyol választások előtt tíz bomba robban négy, utasokkal tömött helyiérdekű vonaton: 200 halott, 1500 sebesült. Bukik a konzervatív kormány. Bush elveszíti az iraki háború egyik legfontosabb európai támogatóját.
Március-április: Putyin orosz elnök újraválasztása után gyorsul a hatalom koncentrációja. Megkezdődik a hat hónapja börtönbe ülő Hodorkovszkij, a Yukos olajvállalat tulajdonosa elleni per tárgyalása.
Május: A hónap első napján 10 új tagállammal bővül az Európai Unió.
Május-június: Kinyílik az Abu Graib börtön-dosszié. Amerikát és a világot megrázza az iraki foglyok megkínzásának botránya.
Július: Az amerikai vezetés átadja a formális hatalmat egy iraki ideiglenes kormánynak. Miniszterelnök: Ijad Allavi, az amerikai hírszerzés bizalmi embere. 2005 január végére választásokat ígérnek.
Augusztus-szeptember: Irakban egye hevesebb a „háború utáni háború”. Közben a republikánus párt országos gyűlése immár hivatalosan is megerősíti: másodszor is Bush a párt jelöltje az elnöki tisztségre. Az ukrán válság első jelei: Juscsenko ellenzéki elnökjelölt azt állítja, hogy megmérgezték. Ausztriába utazik (vagy menekül) gyógykezelésre.
Október: Sűrű hónap. Első felében három Bush-Kerry tévévita. A főtéma Irak és a régió. Közben a Kaukázus mélyén, Beszlan városában csecsen terroristák tömegmészárlást rendeznek egy iskolában. Több száz halott. (Pontos szám máig nincs.) Putyin a vérfürdőre hivatkozva hajt végre újabb hatalom-koncentrációt: magához ragadja 89 orosz régió – eddig választott – kormányzójának kinevezési jogát. Páratlanul nyílt orosz beavatkozás történik az ukrán elnökválasztási küzdelembe.
November: Bush nyeri az elnökválasztást. Arafat halála. Az orosz beavatkozás által is gerjesztett csalások miatt Ukrajnában kibontakozik egy hatalmas tömegeket megmozgató tiltakozó hullám.
December: Ukrajna hónapja. A „narancsszínű forradalom” után új választási menet december 26-án.
VITATHATÓ ÉRTELMEZÉS. Ennyi. A tények. „Csak” az – noha vázlatosan -, ami valóban megtörtént. A múlttal nem érdemes vitatkozni. Vitatható viszont a múlt értelmezése. Vitatható, de nem lehet megkerülni. A tények ugyanis kérdeznek. Meggyőződésem szerint 2004 eseményei a következő kérdéseket bizonyosan felteszik: Hogyan változik az amerikai külpolitika prioritási sorrendje? Milyen Amerikával kell számolnia a világnak a következő néhány (legalább négy, de esetleg több) esztendőben? Milyen Oroszország-
gal kell számolni? Hogyan alakulhat az amerikai-orosz kapcsolat? Milyen világpolitikai súlyú kihívásokkal kell megbirkóznia az Európai Uniónak?
Nem véletlenül került első helyre ebben felsorolásban az amerikai prioritások sorrendje. Ez ugyanis meghatározza az amerikai politika viselkedését a másik négy problémakörben is. A második világháború befejezésétől a szovjet összeomlásig Európa állott a lista élén. Amikor George Kennan, az amerikai politikai stratégia doyenje 1947-ben kidolgozta a szovjet terjeszkedési nyomás feltartóztatásának (containment) tervét, akkor Moszkva volt az egyetlen potenciális veszélyforrás és Európa nyugati fele a közvetlen célpont. Ebből a helyzetből logikusan következett, hogy a hidegháború fő színterén van szükség olyan nagyszabású akciókra, mint a Marshall-terv, a NATO létrehozása, vagy az a folyamat, amelynek során Nyugat-Németország egyrészt a világ harmadik gazdasági hatalma lett – másrészt az amerikai katonai erő legfontosabb bázisa.
VÁLTOZÓ PRIORITÁSI LISTA. A bolsevik birodalom összeomlása azt jelentette, hogy az orosz hatalom hátrább szorult kelet felé, mint a cári hatalom alatt, és hátrább, mint a sztálini birodalom a két világháború között. A Kennan-koncepció ezzel értelmét vesztette. Európa eltűnt a prioritási lista éléről, és egy évtizedig tartó kusza átmenet következett, amely 2001. szeptember 11-én a szó szoros értelmében „egy csapásra” ért véget.
A politikai pszichológia máig megoldatlan vitakérdése, hogy az al-Kaida terrortámadásának sokkja mennyire hiszterizálta az amerikai közvélemény egyes rétegeit. Az sem tudható, hogy ez a hatás – amely egyik oka volt Bush választási sikerének – meddig tarthat még. Ami a hatalom oldalát illeti, ott nincsenek kétségek. A támadás pillanata óta a Közép-Kelet áll a prioritási lista élén. A támadás lehetőséget adott a végrehajtó hatalom Bush mögé felsorakozott csoportjainak (élükön a néhai Reagan elnök agresszív korszakából átmentett politikusokkal és az agytröszt szerepét játszó neokonzervatívokkal) arra, hogy megszervezzék a modern amerikai történelem legjobboldalibb kormányzatát (a megelőző háború doktrínájának elfogadása; szuverén államok megtámadása egyoldalú döntés alapján; az a tézis, hogy egy ilyen akció a terrorizmus elleni harc részének tekintendő; végül a belpolitikában: a polgári szabadságjogok szisztematikus megcsorbítása).
Ezek után érthető, hogy a választási győzelmet a Fehér Ház úgy tekinti, mint mandátumot az eddigi – vagy még keményebb – politikára. Ennek látványos bizonyítéka a kormány még tartó átalakítása: a józanabb politikai magatartás hívének tekintett Powell tábornok-külügyminisztert már menesztették. Rumsfeld, a Pentagon főnöke máig is sértetlen, holott ő a legfőbb felelőse az Abu Graib botránynak és akkoriban szinte az egész amerikai média a lemondását követelte.
Hogyan alakul egy ilyen, lehangoló amerikai kurzus közepette az orosz belső helyzet és a Bush-Putyin kapcsolat? Talán meglepő, de tény: Moszkvát éppen az al-Kaida terrorista csapása és az annak nyomán kibontakozó amerikai akciók emelték a prioritási lista második helyére, a Közép-Kelet mögé. A Fehér Háznak és a Pentagonnak rá kellett döbbennie, hogy a kiszemelt hadszíntér vagy határos Oroszországgal (Afganisztán és a következő nagy és kockázatos válsággóc, Irán), vagy a szó stratégiai értelmében vett „szomszédja” (Irak).
Washingtonnak tehát szüksége volt (és van) Moszkvára, ám így van ez az ellentétes irányban is. Moszkva stratégiai szolgáltatásainak viszonzásaképpen a Bush-rezsim a csecsen háborút a terrorizmus elleni harc részének ismerte el. A beszlani gaztett fényében ez indokolt is. Mégis: elfedi azt a nagy különbséget, hogy a csecsen ügyben egy meghatározható terület elszakadási törekvése volt az eredeti indíték, és a csecsen háború már évekkel az al-Kaida akciója előtt megkezdődött.
A paktum 2004-ben működött. Putyin – az orosz történelemben először – beleszólt az amerikai választási folyamatba és nyíltan kiállt Bush mellett. A Fehér Ház pedig szótlanul szemlélte a Putyin személyes hatalmát növelő hatalmi koncentrációt és az orosz rezsim erősödő önkényuralmi jellegét.
UKRAJNA MIATT BORUL A PAKTUM? Most, az év végén úgy látszik, Ukrajna krízise az, ami a paktumot felboríthatja. Juscsenko, az egyoldalú orosz kötődést elutasító elnökjelölt megmérgezése és az orosz intervenció brutalitása (így a Moszkva polgármestere által „vezényelt”, Kelet-Ukrajna leválásával zsaroló manőver) jelezte, hogy a tét hatalmas: ugyan új korlátok között, de az orosz birodalom újjászervezéséről van szó, s ez nyilván így lesz 2005-ben is.
Az Európai Unió ezt alaposan megszenvedi. A török csatlakozás ügye máris megosztotta a tagállamokat. Közben az amerikaiak egyre határozottabban követelik Ankara felvételét, Putyin pedig két fronton manőverezik. Ötszáz éve ő az első orosz uralkodó, aki megjelent a török fővárosban, és egy sor egyezményt írt alá. Célja kettős: mind Amerikával, mind a habozó EU-val szemben erősíteni az orosz pozíciókat.
Európa számára ez is jókora falat. És ha Juscsenko állja a szavát, hogy – elnökké választása esetén – „felkéri az uniót az új Ukrajna befogadására”, akkor 2005-ben Európa azzal lesz elfoglalva, hogy kérdezgesse önmagától, voltaképpen hol vannak a határai?
