Miró mondta, hogy amire ő törekszik, az „koitusz a természet abszolútumával”. Ez így, az abszolútum miatt, nem egészen érthető, viszont tökéletesen látható. Képek szemléltetik a mesteri szándékot. A katalán mester műveit – kétszáznál többet – e jegyben a párizsi Pompidou Központ mutatja be, június végéig. Az új nagy tárlatnak ezt a címet adták: Egy világ születése. A világ pedig, amely 1917 és 1934 között, a kiállított képek keletkezésének idején megszületett, a Miróé, aki végletes pontosságra, a részletek villogtatására törekedett, arra, hogy eggyé olvadjon a látott világgal, s így bemutathassa végre, éppen olyannak, amilyen, s amilyennek előtte soha senki nem láthatta. Az érzékien szemügyre vett valóság kifejezéséhez új festői nyelv kellett. Ennek kialakulását állítja tehát elénk a tárlat.
A Pompidou Központ. Június végéig Miróval.
A „világ születésének” kezdetén, 1917-ben Miró huszonnégy éves. Kamaszként apja tanácsára beiratkozik a kereskedelmi szakiskolába, tizennyolc évesen meg könyvelőnek áll. A szófogadásba belebetegszik. A megértő apa eztán Montroigba küldi lábadozni, hol a család épp tanyát vásárolt. A falu, hova később is rendszeresen visszatér, utóbb is kísért aztán vásznain. Másik nagy élménye a kora középkor román stílusú katalán templomainak fölfedezése. Rajtuk és a japánokon kívül, írja, szinte senkinek sincs fogalma az isteni dolgokról.
Vagyis mindarról, ami őt igazan foglalkoztatja, hogy elérkezhessen a „természet abszolútumához”. Hat rá közben a párizsi időzés, találkozása Picassóval, Massonnal és a szürrealistákkal. A valóság elemei így alakulnak át nála jelek rendszerévé.
Joan Miró: Harlekin karneválja. Végletes pontosság.
Becsvágya előbb arra sarkallja, hogy mintegy végezzen a festészettel, „meggyilkolja” azt. Tudákosan ez dekonstrukciónak is nevezhető. A tárlat rendezői játékos ötlettel elő is adják, mi a dekonstrukció. A Harlekin karneválja című nevezetes képet, amely részletek tömegét fogja keretbe, videósan szétszerkesztik: a teljes képet vetítik egy képernyőre, s elemeit egyenként átköltöztetik egy másikra, ahol eltűnnek, kinagyítódásuk után nem hagyva mást, mint helyüket, üresen.
Miró azonban valóban megérteni akarta azt, ami üres. Komoly és léha gyerekességéről beszélt egyik méltatója. Önálló formanyelvének letisztult megtalálásakor, 1934-ben a keresetthez, az archaikus egyszerűséghez érkezett el. Olyannyira aprólékos – mondta róla egyik francia bámulója, Georges Bataille -, hogy porszemekre esik szét nála a valóság, amit tehát megmutat, az a porszemek ragyogása a napfényben.
