Feketesereg

Reggel hatkor, ahogy a forgalom megindul, rongyos, mosdatlan – általában romániai – férfiak kezdenek gyülekezni Budapest egyik legforgalmasabb pontján. Villamosok zajában, miközben a bejárók tömegei a közeli metrómegálló felé rohannak, kérdezgetik reménykedve a járókelőket: kell munkás? Ha szerencsések, kerül nekik néhány órányi munka a közeli Rózsadomb gazdagjainak építkezésein vagy kertjeiben.

PLACCMÍTOSZ. A fenti sorokat egy 1998-as szociológiai tanulmányban olvashatjuk a Moszkva téri emberpiacról. Valószínűleg azonban ma is jól tükrözik a sokak fejében élő szilárd téveszméket a magyarországi feketemunkával kapcsolatban: például, hogy a legtöbb feketéző külföldről érkezik, vagy hogy a Moszkva tér és a hozzá hasonló placcok a feketemunkások és munkaadóik legfőbb találkozási pontjai.

Hasonlóan pontatlan az Európai Bizottság be nem jelentett foglalkoztatásról szóló tanulmánya is, amely szerint hazánk Európa egyik negatív rekordere: az osztrák 1,5 százalékhoz, vagy a holland és brit 2 százalékhoz képest nálunk a be nem jelentett munkaerő teljesítménye eléri a GDP 18 százalékát. Maga a felmérés is a Moszkva téri életkép korából származik: mint utólag kiderült, a szerzők egy 1999-es kutatás adatait használták fel a hazánkra vonatkozó következtetések levonásához. De talán még ez a leginkább elhanyagolható probléma, hiszen a feketemunka volumenére nézve nagyjából hasonló, ha nem ennél magasabb becslések születnek idehaza is. Ennél sokkal nagyobb baj viszont, hogy pillanatnyilag nem létezik egységes módszertani keret a kérdés vizsgálatára Európa országaiban, ezért a felvett adatok, az egyes országokban zajló felmérések eredményei gyakorlatilag összevethetetlenek. (Éppen most folyik az egységes módszertani eljárások kidolgozása, a tanulmány ennek elébe ment.)

Az a kavarodás, ami a feketemunka nagyságrendjét, jellemzőit illetően az unió országaiban (és valószínűleg mindenhol máshol is a világon) létezik, egyáltalán nem véletlen: a nem hivatalos, eltitkolt foglalkoztatás a természetéből fakadóan nehezen felmérhető, teljes mélységében gyakorlatilag kiismerhetetlen.

A hazai becslések a legváltozatosabb ötletek alapján készülnek (lásd külön a 18. oldalon), s meglehetősen bizonytalanok – gyakorlatilag ahány megközelítés, annyiféle eredmény születik. Annál is inkább, mivel idehaza a gazdaság patyolatfehér és szénfekete zónája között egy széles „szürke” sáv is húzódik: a minimálbérre bejelentettek, ál- és kényszervállalkozók népes tömege tevékenykedik félhivatalos státuszokban. „A legtöbb becslés, ami Magyarországon az illegális munka GDP-hez viszonyított arányára született, 20 és 30 százalék közé taksálta azt, a feketézők létszáma pedig az egymillióhoz is közelíthet” – összegzi a módszertani próbálkozásokat Kutass János, a Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium főtanácsosa.

A köztes, szürke zóna feltérképezésére is történtek kísérletek: összevetve például a hazai, illetve külföldi tulajdonban lévő magyarországi magáncégeket, kiderült, hogy utóbbiakban átlagosan három és félszer akkora az alkalmazottak bejelentett bére, mint a magyar vállalatok hasonló munkakörű és végzettségű dolgozóié. Szakértők véleménye szerint a tényleges keresetek között nem létezhetnek ekkora különbségek, az egyetlen magyarázat, hogy az ominózus vállalatoknál a munkabért nem hivatalos csatornákon kapják a munkavállalók. Hasonló torzulások figyelhetők meg a vállalatméret alapján is: a nagyobb cégek munkavállalói lényegesen többet keresnek. Az ezek alapján készült számítások szerint körülbelül 900 ezer fő tartózkodik a szürke sávban.

Békés András, az Országos Munkabiztonsági és Munkaügyi Főfelügyelőség (OMMF) elnökének tapasztalataik szerint az építőiparban, a mezőgazdaságban és a vendéglátásban a leggyakoribb a munkaszerződés és bejelentés nélküli foglalkoztatás, a zsebbe fizetés – azaz ott, ahol a leginkább jellemző az idénymunka, a fluktuáció és a szakképzetlen munkaerő iránti kereslet. Ám gyakorlatilag minden vállalattípusnál előfordulnak munkaügyi szabálytalanságok.

FEHÉRÍTÉSI KÍSÉRLETEK. Ugyanakkor „állandó” státuszai is vannak ennek a körnek, gondoljunk a takarítókra, házvezetőkre. S miként a fentiekből is következik, a jelenség legfőbb haszonélvezői jellemzően a gazdaság kis szereplői: családi vállalkozások, mikro- és kisüzemek, hiszen rájuk nehezednek a legnagyobb súllyal az anyagi kényszerek, másrészt – már csak a nagy számukból fakadóan is – sokkal kevésbé ellenőrizhetőek, mint a nagyok. Ennek a szférának a „kifehérítésére” komoly politikai szándék mutatkozik: az egyszerűsített vállalkozói adó (eva) például ilyen, a kisvállalkozások különféle közterhek alóli kibúvását csökkentő adótechnika.

Mindazonáltal „a feketemunka, köszöni szépen, jól van” – jelenti ki kategorikusan Sík Endre szociológus. Azaz hiába szorul vissza sok szempontból egyre inkább az árnyékgazdaság, a be nem jelentett munkavállalás egyáltalán nem csökken, sőt. Így van ez annak ellenére, hogy az illegális munkavállalás elleni küzdelem hagyományosan minden kormánynak célja. Közel sem egyértelmű azonban a különféle gazdaságpolitikai változók és a be nem jelentett foglalkoztatás közötti összefüggés. Amikor például néhány évvel ezelőtt majd’ egynegyedével csökkent a bérekre rakódó járulékteher, ráadásul éppen a GDP erőteljes növekedése mellett, a közgazdaságtani ráció alapján várhatónál sokkal kisebb mértékben nőtt csak a foglalkoztatás szintje. Ezzel szemben hiába félt mindenki a be nem jelentett foglalkoztatás radikális növekedésétől a minimálbér megemelésekor, ez – a textilipar kivételével – gyakorlatilag sehol nem következett be. Sőt, a 40 ezer forintos minimálbér bevezetésének időpontjától 2002-ig 85 ezer fővel nőtt a bejelentett foglalkoztatottak létszáma. Ráadásul a textilipar szóban forgó dekonjunktúráját több más tényező, így a forint akkoriban kezdődött erősödése és ezzel párhuzamosan a távol-keleti importtal szembeni éberség lazulása (azaz mind a belföldi, mind az exportpiac „szűkülése”) is indokolhatta.

„Bizonyos szempontból a be nem jelentett munkavállalás éppúgy a magyarországi folklór része, mint az adócsalás vagy az orvosi hálapénz” – vonja le a következtetéseket a szociológus. Mindegyiknek megvan a maga kultúrtörténete, bizonyos mértékig magyarázhatók szerves, gazdasági tényezőkkel, amelyek alapján akár még a legitimitásuk mellett is felhozhatók érvek. Általában mégis mint anomáliákra szokás rájuk gondolni. Amellett, hogy a „feketézésnek” megvolt a maga hagyománya már a rendszerváltás előtt is, az 1990-es évek első felének súlyos recessziója és a hivatalos munkaerőpiacról kiszoruló tömegek kétségbeesett munkakeresése is nagy szerepet játszott a jelen helyzet kialakulásában.

Tévhitek Általános tévhit, hogy a munkaadó és a munkavállaló között általában valami Moszkva térhez hasonló helyen jön létre az üzlet. Ezzel szemben a legutóbbi kutatások szerint a konkrét, fizikai „emberpiacok” szerepe egyre csökken, és átadja a helyét a személyes ismeretségeken keresztül történő kapcsolatfelvételnek. A másik erőteljes téveszme a határon túli feketemunkát vállalók tömegeire vonatkozik: bár kétségkívül jelen vannak az általában a környező országokból érkező – ám gyakran magyar anyanyelvű – munkások, létszámuk a teljes „fekete” kínálathoz viszonyítva csekély.

A történelmi adottságok mellett komoly szerepe van a feketemunkát életre hívó strukturális kényszereknek is. A munkaadók zömében azért keresnek olyan munkásokat, akik vállalják az illegalitás hátrányait, mert túlzottnak érzik az általuk fizetendő közterheket. S azért találnak ilyeneket, mert dolgozóik rászorulnak az egyébként meglehetősen bizonytalan jövedelmeik bármi áron való kiegészítésére. Lehet ugyan, hogy egységnyi tehercsökkentés ennél kisebb mértékű keresletnövekedést idéz elő a legális munkaerő iránt, de valamennyit előidéz, és ez a lényeg. Ugyanakkor Sík Endre úgy gondolja, a jelen gazdasági helyzetben valószínűleg nem vezetne sikerre, ha a kormányzat általános offenzívát indítana a feketemunka ellen. Egyes, szűkebb területekre (ágazatokra, régiókra, vagy akár munkavállalói csoportokra) koncentrálva viszont lehetne eredményeket elérni. A gazdasági növekedéssel és a folyamatosan továbbörökített reflexek lassú kikopásával pedig hosszú távon talán ez a kérdés is nyugvópontra jut, közelebb simul a nyugat-európai átlaghoz.

Ennél többre a kormányzat sem számíthat, annál is kevésbé, mivel az ellenőrző hatóság kapacitásai meglehetősen korlátozottak: évente körülbelül 30 ezer munkáltatót tudnak ellenőrizni a 800 ezerből. „Ha növelnénk a munkaügyi felügyelők létszámát, akkor természetesen erőteljesebb hatást tudnánk kifejteni, de amíg a közterhek nem csökkennek, és ugyanilyen vonzóvá teszik a csalást, az ellenőrzés önmagában nem oldja meg a problémát” – támasztja alá a szociológus meglátásait hatósági oldalról Békés András.