Nelson Polsby, a kaliforniai egyetem politikatudományi intézetének professzora az elnökválasztási harc új szakaszáról írván, a múlt hét derekán feltette az amerikai belpolitika legizgalmasabb kérdését: „Miért csinálunk olyan nagy felhajtást abból, hogy John Kerry, a demokrata párt elnökjelöltje John Edwards szenátort szemelte ki az alelnöki tisztségre?”
A kérdés jogos. Történelmi tapasztalat, hogy az amerikai alelnök-jelölt személyisége alig befolyásolja a választás eredményét. Már John Adams, az Egyesült Államok első alelnöke megadta ennek az önirónikus alaphangját: „Ez a poszt a legjelentéktelenebb, amelyet az emberi képzelőerő valaha is létre tudott hozni.”
Ezt a helyzetet ma is érvényesnek tekintik, noha az élet sok – néha drámai – ellenpéldát produkált. Hiszen az alelnököt „csak egy szívdobbanás” választja el a hatalom csúcsától. Nem tudja senki, mi történt volna, ha 1945-ben nincs Roosevelt-Truman váltás, vagy a vietnami kaland elején a Kennedy-gyilkosság nem juttatja Johnsont az Ovális Irodába.
Igazi változást mégsem a „szívdobbanás szindróma” drámái hoztak, hanem Amerika egyedüli szuperhatalmi pozíciója. Az új helyzetben az alelnök szükségszerűen a politikai döntéshozatal befolyásos szereplője lett. A Clinton-elnökség karakterének kialakításában Gore igen komoly szerepet játszott. Bush alelnöke, Cheney pedig (úgy is, mint volt hadügyminiszter) annyira központi szereplője a hatalomgyakorlás mechanizmusának, hogy fontos elnöki döntések mögött is az ő sugalmazását keresik – és gyakran meg is találják.
FELHAJTÁS. Természetes lenne azt gondolni, hogy Edwards kiszemelése egyszerű folytatása ennek a szerepváltozásnak. Ez azonban nem indokolná a mai „felhajtást”, amely pedig a médiában és az amerikai belpolitikai színtéren egyaránt feltűnő és látványos. Itt minden jel szerint többről és másról van szó. A várakozást talán legtömörebben egy New York Times-publicisztika címe fejezi ki: „Edwards hozzáteszi a kék gallért”. Kékgallérosoknak eredetileg az amerikai munkásosztály sokmilliós tömegét nevezték. Ma ez jóval általánosabban a „másik Amerika” (talán árnyaltabban: az átlag-Amerikának fordítható middle America) jelzése.
A demokrata párt dilemmája ezzel a mindenkori választásokat eldönteni képes szavazóbázissal szemben úgy fogalmazható meg: a kékgalléros Amerikát gazdasági érdekei arra ösztönzik, hogy szavazzon a demokratákra. Értékrendje (vallásosság, konzervatív családi, illetve társadalmi szemléletek és kötöttségek) viszont gyakran áthajtja a republikánusok oldalára. Az amerikai társadalomtudomány ezt a jelenséget az „ügyek és az értékek konfliktusának” nevezi. Edwards ugyan ma már vagyonos ügyvéd, de apja gyári munkás volt, anyja postai alkalmazottként, majd bolti eladóként dolgozott. Kerry és a demokrata pártgépezet ezért úgy véli, hogy hitelesen szólíthatja meg a kékgallérosok világát, és szerepe lehet az ügyek kontra értékek konfliktus feloldásában. A New York Times vezércikke is ezt a várakozást fejezi ki: „Edwards segíthet végrehajtani a párt legfontosabb feladatát: visszakapcsolni a demokratákat middle America szavazóihoz.”
MERÉSZ KÜLPOLITIKA. Ehhez az elváráshoz képest elhalványulnak azok a ritka elemzések, amelyek Edwards eredeti külpolitikai gondolkodására hívják fel a figyelmet.(Példák: az amerikai gazdasági segítséget függővé tenni az adott ország emberjogi magatartásától; egyeztetni fontos nemzetközi döntések előtt az Európai Unió vezetésével; külön szervezetet a belső elhárítási feladatok megoldására a brit MI5 mintájára, s csak a bűnüldözést hagyni az FBI kezében.) Kerry sokkal szokványosabb, a Bush-elnökség külpolitikai vonalától sokszor csak árnyalatnyi eltérést mutató programjához viszonyítva ezek valóban merész nézetek. Éppen ezért támadhatóak, s a Fehér Ház a Cheney-Edwards televíziós vitától várja azok nevetségessé tételét, és – mintegy mellékesen – Edwards politikai hatásának semlegesítését.
Mindez, ha érdekes is, Edwards igazi missziójához képest csak másod- vagy harmadrendű probléma. Ezt Kerry is tudja. Háta mögött (felesége révén) a Heinz ketchup-birodalom milliárdjaival, ezért mutatta be kiválasztottját szinte a mi tájaink hajdan volt kádereseinek stílusában: „Olyan férfi, aki úgy nőtt fel, hogy látta apját reggelenként bemenni a gyárba és anyját a bútorüzletbe, s a családjában ő az első, aki egyetemet végzett.”
Felhívás társadalmi keringőre. Kérdés: megy-e táncba átlag-Amerika?
